Szepesi Kornél: Irodalom és álarc II. / Szellőrózsa
Borsos Zoltán: 01935 FAMOUS LAST WORDS
Hát az úgy volt, hogy két tusfürdős flakon tetejét levágtam, és mint egy keménytalpú balettcipőbe, beletuszkoltam a lábfejem. Elindultam a sötétben, kotorásztam a balettrúd után, és meghallottam egy gyönyörű hangú és mosolyú edinburghi fiút, kapaszkodtam belé, játszottunk, gumi előkerült, mégis telitalálat. További félénk zsibbadt lépések, egy újabb kapaszkodás. Belenéztem a tükörbe, egy táncos, én férfiban, mozgásterápiázunk. Rudat elengedem, finom, lassú gesztusok. Mint egy baleset után, amikor újra járni tanulsz. Kemény meló, türelem.
Aztán minden változik, olyan, mintha az unokatesóm lenne, parasztgyerek az Alföldről, a hangjával nem tudok kibékülni. Valószínűleg ő sem. A kezem meg folyton rajzolna, és én minden nap elfojtom. Szabályosan fáj.
Álmomban valaki kiugrik a tizedikről. Nem én vagyok, de érzem a bánatát, érzem a szomorúságát. A test soha nem ér földet. Lassú etűd, villámgyors zuhanás. Félállásban rajzot oktatok. Félállásban kertészkedem. Félállásban mások panaszait hallgatom. Félállásban piálok. Félállásban ájultra keféltetem magam.
Vasárnap délután, negyven fok. Két doboz friss sört hugyozok a Balatonba. Azon tűnődöm, mit tegyek pénzzé. Vannak képek a szobámban, magamnak készítettem őket, de ezeket mégsem adhatom el. Ki venné meg otthon, a panelban, ahol öregasszonyok férjükkel és kutyáikkal élnek, esténként meg az erkélyen cigiznek? Lerajzolom őket. Onnan tudom, hogy megtörténik valami, ha lenyomatot készítek róla. A ruhák meg a képek jönnek, nők és férfiak, akik újra sehol, és vágtató fehér lovak az öregasszonyok dohányfüstjében, hegedülő cigányok, baristák mosolyognak ki a mixerük mögül. Fénynyalábok úsznak be az öregasszonyok apró fonnyadt torzóik mögé, elé, körülölelik őket az erkélyen, mint magzatot, szinte már arcukat sem látni, csak húgyfoltos lepedőiket. A kiteregetett szennyesre lerakódik a dohányfüst, a kátrány, a nikotin. A férj benn hideg bablevest kanalaz, a viaszosvászon terítőre ragad a könyöke, kiabál, hogy majd bereped a plafon. Az öregasszony elnyomja a dekket, beviharzik, mert negyven év együtt nem semmi, gombócból is sok.
Már nem veszek táncórákat, szégyellem magam, a mozdulataim, a rikító fehér bőröm és az anyajegyeim formáit. A reggeli buszon erősen kapaszkodom. Nyélgázzal száguldunk mindenen át, a sofőr, mint öngyilkos merénylő, izzadságban tocsogó arccal tapossa a gázt, van megálló, ahol meg se áll. A buszon nem vagyunk sokan, akik ülnek, jobbra-balra dőlnek, én elemelkedem a földtől, szinte másodpercekig lebegek, senki nem látja, de mosolygom. Hazafelé minden rosszabb. Nem busszal jövök a rajzról, az óvoda mellett gyalogolok. Keserű juharfák, édes gyermekek. Csípi a szemem az izzadság, a forróság feldagasztja az aszfaltot, kelt tésztát az idő. Az apám mindig azt mondta, a sírás semmin nem változtat. Hazamegyek, világra hozom ezt a napot is, hogy soha ne felejtsem, lerajzolom a reggeli lebegő göndör hajfürtöket, a sofőr izzadt pörköltszaftos atlétáját, a hólyagos aszfaltot. Életre keltem őket, bár soha nem színesben, a grafit valahogy mindent máshogy láttat. Világokat tükröz, feszíti, deformálja őket a melankólia allegorikus ábrázolása.
Aztán újra busz, száguldás, lebegés, óvoda, majd rajz, fáj a csuklóm, reggelig rajzolok. Ezután jön a hétvége, a magassarkú éles kopogása. A fiúkat nem rajzolom le, őket hagyom elveszni. Vagy ők engem. Azt mondják, nehezen mutatom ki az érzelmeim, hogy csöndes vagyok, nélkülözhető, ezt már én teszem hozzá a mondataikhoz. Azt is, hogy ilyen táptalajba ők nem ültetnek magokat.
A tusfürdős flakonok tetejét a mai napig levagdosom. Virágokat ültetek beléjük, szellőrózsát, ellenállnak a hidegnek és a szárazságnak. Nyár végén kezd virágozni, törékenynek néz ki, de szárai nagyon erősek, megtartják a virágokat. Kapaszkodó. Kemény meló, türelem. Rudat elengedem, lassú finom gesztusok. Betartottam a szavam, nem neveltem fel. Lassú etűd, villámgyors zuhanás. Valahol itt él ma is köztünk, ismeretlenül, nem ismeri az anyját. Nyélgázzal mindenen át. Nevet se adtam neki, csak életet, puszta lehetőséget a táncra, hogy neki ne kelljenek a kapaszkodók, a reggeli lebegés. Apám azt mondta, a sírás semmin nem változtat. És tudod mit, igaza volt.
Szepesi Kornél (1988, Szeged)
Író.