Bocsik Balázs verse

Ryszardl70 felvétele

Azért az mégis

stílszerű,
hogy ülünk egy rendezvényhajó dolgozóknak fenntartott erkélyén,
a tulaj kisétál hozzánk,
kérdez valamit, és mindhárman azt mondjuk, nagyon szép.
A korláthoz lép, ízes, mély levegőt vesz, bámulja a Margit-hidat, a Dunát,
csettint a nyelvével,
majd a csak félig nyitott, áttetsző tolóajtónak sétál,
hátrahőköl,
persze mindvégig stílusos és nemes, felmér és újratervez,
elhagyja az erkélyt,
mi pedig vitázunk néhány percig azon, hogy tulajdonképpen mit is kérdezett,
és hogy melyikünk milyen kérdésre adta ugyanazt a választ.
Szóval ez elgondolkodtatott,
hogy ha munka után hazaérnék,
a vállaim szakadt ékszíjak,
és azt mondanám, minden kitérő, átvágás végzetes lett volna,
mert ilyenkor egyenesen haladva van a legkisebb esély bárminemű balesetre,
akkor megértenéd. Megcsókolnál.
De ezt mégis hogyan bírnám, hogy elmondjam,
vannak ezek az emberek, akik megjavítanak mindent a karomban,
csak verjem a faszukat.

A matrózaink mindig megnyugtatnak,
hogy addig nem voltam még kényelmetlen helyzetben, amíg
nem szartam önjáró hajón a nyílt vízen, ahol
a két hullámverés közti pillanatban kell meghúzni a kioldókart,
különben az egész visszacsap.
Biztosan van tanulság,
nem csak érzelmek, nem csak kábulat.
Végül is jó, hogy soha nem költöztünk össze,
mert hazaérve esténként,
viszolyogva a saját hangomtól, a levegőben nemlétező kioldókarokat szorongatnék,
mikor megkérdeznéd, milyen napom volt.

Bocsik Balázs (1997, Szeged)

Költő.