Rojik Tamás levele Franz Kafkához

Kedves Franz K.!

Talán tegeződhetnénk, végül is te negyven vagy, én meg elmúltam harminc. Hivatalnokok között ez a forma egyébként is természetes, bár nem ebben a minőségben írok most neked. Legfeljebb annyit: nem fájt a derekad? Én rendszeresen mozgok, de néha így is azon kapom magam, hogy délutánra görnyedt, rossz tartással ülök. Ha elképzelem, milyen székeitek lehettek, beleborzongok.

A lényeg: kétezer-négy tavaszán mutattak be minket egymásnak. Azt mondták egy pályázaton a díjazott novellámra, hogy látszik a hatásod. Tizenhat éves voltam, örültem a sikernek, de közben morogtam is magamban, amiért olyanhoz hasonlítottak, akit nem ismertem. Úgy éreztem, megvádoltak, Kafka-epigonnak tartottak. Azonban a haragom hamar elszállt (azóta is ilyen vagyok), néhány nap múlva kutatni kezdtem a műveid után.

Talán A perrel kezdtem. A vékony kötet azonnal beszippantott, új lehetőségeket mutatott az irodalomban. Addig főleg kötelezőket olvastam, legfeljebb néhány más regényt, amit a barátaim nyomtak a kezembe, de a magamtól felfedezett irodalom élménye valahogy kimaradt. Láthatod, későn kezdtem el rendesen olvasni, nekem ez a prózaírással fonódott össze. Akkor jöttem rá, hogy van irodalom a XX–XXI. században is, hogy gyakorlatilag bármi lehet a téma, ha jól van megírva. Persze a szöveged végén újra mérgelődtem, hogy nincs befejezve, de addigra már végérvényesen az olvasóddá váltam.

Egyetemen A kastélyt kaptuk egy csoporttársammal vitaindító elemzésre, a kiszabott harminc perc helyett másfél órát beszéltünk róla. Úgy kellett lelőni minket a végén, a vitára nem is maradt idő. Hetekig gondolkodtam, hogyan folytatnám a regényedet. Már nem emlékszem rá, de több verzió is volt a fejemben, és egy ideig meggyőződésem volt, hogy szándékosan hagytad így, rágódjon csak rajta az ember. Mi tagadás, ez annyira tetszett, hogy akkoriban írt novelláimat tudatosan nem fejeztem be.

Amikor először hallottam, annyira nem értettem ezt a mindent égess el olvasás nélkül dolgot. Azt hittem, valami allűr. Vagy direkt azért mondtad így a legjobb barátodnak, hogy értse a rejtett üzenetet, és tegye közzé, amit lehet. Azóta több szövegemet teljesen elvetettem, pedig volt köztük néhány regény, amit legalább félig megírtam. Időnként eszembe jut a Maxnak hagyott végrendeleted, de már nem csodálkozom. Megrémítene, ha tudnám, hogy valaki a halálom után a félkész szövegeimet törlés helyett kötetbe rendezné.

Egy ideje nem írok olyanokat, mint te. Pontosabban most épp nem írok olyanokat. Viszont gyakran gondolok rád. Valószínűleg nem tudod, de éveken át tanítottalak, sokszor fel is olvastam Gregor Samsa szörnyű történetét. Igaz, nem volt osztatlan sikere, de mindig akadt egy-két tekintet, amiből tudtam, megérte. A tanítványaim közül sokan csak azzal az irodalommal találkoztak, amit órákon felolvastam. Így mindig nagyon vártam, hogy hozzád érjünk a tananyagban. Megvallom, nekem is felüdülés volt Az átváltozással foglalkozni. Kamaszokat nehéz bevonni a műelemzésbe, egy zsúfolt nap közepén nem könnyű átélni egy jó szöveget sem, de a bogáremberről minden évben tudtam beszélgetni velük.

Félnék ezzel a levéllel ténylegesen a postára menni. Úgysem indulna útjára soha ez a küldemény, mert a kapuban először a biztonsági őr állítana meg, aki csak akkor engedne be, ha megmutatnám neki, van a zsebemben elég pénz, a borítékra hibátlanul írtam fel az irányítószámot, nem hagytam le a feladót, majd miután kiálltam a kétórás sort, a pult mögül nyilván egy kisasszony próbálna elcsábítani, hogy eltérítsen, és amikor végre találnék valakit, aki hajlandó pecsétet nyomni a levelemre, kiderülne, hogy az ő ablaka már zárva van, pár perc múlva az egész hivatal is bezár, és másnap mehetnék vissza megint, de akkor már nem ülne ott senki, és keresnem kellene egy másik postát.

Mindazonáltal így is van bennem némi félelem. Hogy esetleg válaszolsz. Az nagyon kafkai lenne.

Tamás

Rojik Tamás (1988, Kecskemét)

Író. Első regényét Befogad és kitaszít címmel a Napkút Kiadó adta ki 2016-ban. A csillagos égig című kötete ugyanitt jelent meg 2017-ben.