Szepesi Kornél: Irodalom és álarc IV. / Egy pillanattal azelőtt

Sven Beyersdorff felvétele

A Vígszínház oldalában kisminkelt férfiak cigarettáztak. December eleje volt, lilára fagyott ujjakkal bicikliztem el mellettük. Soha nem hordtam kesztyűt, aznap sem volt rajtam. Mikor a bagózó színészek mellé értem, az egyik rám pillantott, a világ megfordult velem, és én átestem egy parkoló autón. De az a pillantás egy olyan hosszú prousti pillantás volt, mint amikor a pali a regényben belemártja a süteményt a teába.

Beugrott egy rettentően régi tél. Síoverálban sétáltam haza az általánosból. Akkora hó esett, hogy az autók elakadtak, a buszok nem jártak. A házak egy-egy gyárkéményként okádták a füstöt. A temetőn át rövidítettem le az utat, amikor megtámadott néhány lány az osztályunkból. Kisnövésű fiú voltam, a vastag kezeslábasban nehezen mozogtam, jól megdobáltak. A szemüvegem szára elgörbült, a ruhám átázott, de mégis örömmel sántikáltam haza, jó csata volt. A leheletem szinte megfagyott, hófehérre festette előttem a levegőt. Aztán a Gyöp soron, ahol a Mihály napi búcsúkat rendezték minden szeptemberben, két nálam idősebb és nagyobb kölyökre lettem figyelmes. Hűlt helye volt most a vurstlinak, csak ez a két alak körvonalazódott előttem, kezükben botokkal. Amint észrevettek, rögtön felém siettek. Nem tudtam kikerülni őket, pedig már nem laktunk olyan messze. Mikor egészen közel értek, láttam, mégsem botokat tartanak a kezükben. A hócsatától teljesen kimerültem, nem voltam képes futni. Az egyik kusza, szőke hajú, a másik lángvörös, fecskendőket szorongattak. A mellkasomban erősen dobogott a szívem, hányingerem lett. Mit akarnak ezek tőlem? A szőke alattomos, behízelgő hangján beszélni kezdett hozzám. Mutasd magad, papuska, hát neked orvosság kell, papuska. Aztán cinikus megjegyzéseket tett az overálomra, a társa pedig gúnyosan mosolygott. Közeledtek felém, egyre nagyobbnak látszott a kezükben a fecskendő. Orvosság kell neked, papuska, ismételte a szőke, majd megragadta a karomat. Másfél fejjel volt magasabb tőlem, mégis éreztem, ahogy nyugodtan kifújja a levegőt. Nem mertem a szemébe nézni. Egyszer csak meghallottam apám hangját. Torkaszakadtából üvöltött. A házunk tényleg nem volt messze, és éppen aznap borítottak le egy kupac tűzifát, ő a halom tetején állt, onnan kiabált. A fiú az utolsó pillanatban engedte el a karomat. Kikerültem őket, nagyokat szuszogtam, az overálomból és a homlokomról folyt a víz, végig a hátamon, egészen az alsónadrágomig. De mégis forróságot éreztem. A kamasz fiúk megdermedve nézték, ahogy hazaballagok. Égette a hátam a tekintetük. Amikor hazaértem, apám megszidott, mert nem álltam ki magamért. Kinyitotta a kaput, utasított, menjünk vissza hozzájuk, ugyanis a fiúk még mindig ott álltak. De a fecskendők nem voltak sehol. Féltem, hogy a zsebükben rejtegetik az eszközöket, és egy váratlan pillanatban majd előhúzzák azokat. Apám letérdeltette, kényszerítette őket a bocsánatkérésre. Emlékszem, zokogva kértek elnézést. Előtte nyoma sem volt arcukon a félelemnek, de apám szavaira mélyről szakadt fel belőlük a sírás. Akkor mertem a szőke szemébe nézni. Akár egy elejtett állat a halála előtt. Aztán a könnyekben úszó világoskék szempár kifehéredett, mint a tej. Az injekciós tűkről hallgattak. Azt mondták, csak botokkal játszottak. Apám nem feszegette a dolgot. Hazamentünk, behordtuk a fát. Soha többet nem beszéltünk az esetről.

Aztán évekkel később, már a fővárosban egy felolvasáson találkoztam újra a tejfehér szempár tulajdonosával. Unalmas este volt, középszerű szövegek, drága sör, felülértékelt belvárosi művészkocsma. Egy hosszában felállított zsámolyon ült, ugyanolyan babaarccal és kusza hajjal, mint régen. Csak most ki volt húzva a szeme, pirosítót használt és vörös sál volt a nyakában. Egy papírt szorongatott, a színpadra meredt, biztosan ő volt a következő felolvasó. Az italából sűrűn kortyolt, lábát keresztbe vetette, nőiesen ült. Ujjaival folyton piszkálta a haját. Sokáig nem mertem a szemébe nézni, pedig többször tekintett felém. Ha apám itt lenne, mit szólna? Aztán elkaptam a pillantását, ugyanazt a fakó, kiüresedett tekintet, mint amire emlékeztem. Nem tettem semmit. Nem beszéltem vele, csak eljöttem a helyről, hazamentem.

Az egész biciklibaleset is egy pillanat volt. Mikor a kurvának sminkelt férfi felsegített, nem tudtam azt felelni neki, hogy jól vagyok. A szemébe néztem, ugyanannak az overálos kisfiúnak éreztem magam, mint azon a télen, éreztem a közelségét, fázott az arcom, lilára fagytak az ujjaim. Arra gondoltam, a fiúk vajon miért nem futottak el, mikor még megtehették? Megköszöntem a férfinak a segítségét. Egy semmiből jött gondolat futott át az agyamon. Mi van, ha a srácok mégsem hazudtak a tűkről? De ebben a pillanatban havas eső kezdett el szemerkélni. Nem laktam olyan messze. Fejemre csaptam a kapucnit, hazáig már fel sem ültem a biciklire.

Szepesi Kornél (1988, Szeged)

Író.