Rácz Boglárka: Irodalom és szégyen IV.
Natasha Barova felvétele
Különben semmi sem változott, azóta sem, hogy egy szakadt ikeás szatyorral a kezében végigcsoszogott a körfolyosón, majd le a lépcsőn, egészen a rozsdás vaskapuig, ki a vaskapu elé, hogy aztán onnan még egyszer visszanézzen, vagy csak elinduljon valamerre, amerre a kezében szorongatott címet sejti. Előző nap elmagyarázta Sofia, de ő másra figyelt, a mellkasában támadt ürességre, ami egy idő után bekúszott mindenhová, minden pórusába. Nem figyelsz, mondta Sofia dühösen, aztán leírta az utca nevét, házszámot, ajtószámot és a csikkekkel borított asztalon hagyta. Mikor megérkezett, még mindig ott voltak a csikkek. Aztán alaposabban is szétnézett, könyvek, folyóiratok, ruhadarabok mindenhol. Semmihez sem mert hozzányúlni, épp elégnek érezte saját tizenhét évének furcsa tartozékait.
Ha jobban belegondolt, nem a költözésétől kellett volna számítani azt az időszakot, amit közhelyesen új kezdetnek szokás nevezni. Sokkal fontosabb volt az a délután, amikor az éjjel-nappaliból hazafelé tartva többször is megcsörrent a mobilja. Még alig szokott hozzá, hogy van telefonja, ha jelzett is, figyelmen kívül hagyta, vagy egyszerűen addig babrált az érintőképernyővel, míg a hívó fél úgy nem döntött, később próbálkozik majd. Akkor is így történt, végül mégis felvette. Egy ismeretlen hang szólt bele, először azt hitte, téves hívás, de ugyanazt mondta el újra, akkor is, amikor rákérdezett, hogy biztosan őt érinti-e a mondandója. Az édesanyja öngyilkos lett, sajnos nem tudták megmenteni. Recsegés, kérdés, újra. Az édesanyja öngyilkos lett, sajnos nem tudták megmenteni. Recsegés, ez valaki más valósága, gondolta, egészen biztos, hogy másé.
Éjjel azt álmodta, nem halt meg az anyja, hanem a madáremberek ragadták el. A körfolyosóról nézte végig, egészen addig, amíg aprócska ponttá nem változott. Az elején rémültnek látszott, megpróbálta kibontani magát a szorításukból, aztán a fülébe súgtak valamit és akkor már nem tiltakozott, hanem hagyta, hogy lassacskán elemelkedjen ő is, velük együtt. Puhán suhogtak a szárnyak, minden olyan könnyednek, magától értetődőnek tűnt.
Sofiának csak másnap mondta el, hogy mi történt. Akkor már úgy gondolt az egészre, mintha nem is az anyjával történt volna, hanem valakivel, aki épp annyira kiszolgáltatott volt egész életében, mint amilyen majdnem ő is lett. Valaki megszámlálhatatlan mennyiségű gyógyszert vett be, aztán végigfeküdt az ócska kanapén és várta, hogy lassacskán elzsibbadjon, elnehezüljön a teste, míg végül a szemét sem bírja kinyitni. A szemhéjak mögé történeteket vetített, amíg bírt, mindig ugyanazokat, de mindig tökéletesítve rajtuk. Senki sem fog elítélni, ha most inkább megkönnyebbülést érzel, mondta Sofia. Nem válaszolt, talán csak annyit, hogy bemegy az éjjel-nappaliba.
Egyszer visszament a lakásukba, maga sem tudta, miért, talán csak le akart számolni valamivel, amire sosem talált megfelelő szót. Kitakarított, kivitte a szemetet, a molyszagú ruhákat, felmosta az örökké ragacsos padlót, majd kiment kicsit a folyosóra, hogy friss levegőt szívjon. Egyetlen madárembert sem látott, hiába figyelte az eget annyira.
Rácz Boglárka (1986, Losonc)
Író, költő, tanár.