Lukács Flóra versei

Alagi Mihály felvétele

Római part

A kibelezett épülettest felől
hangok foszlányait
hordja a szél a partra.
Nem utal más emberi jelenlétre.
Nem látni a testeket,
csak a mocskos és meztelen falakat,
amin a festék úgy kopik,
mint a bőrön a tetoválás.
Az ablakok helyén kifeszített drótokon
megfeketedett lepedők lógnak,
széthajtogatott kartondobozok,
fémlapok védik a láthatatlanokat
a kíváncsi tekintetektől.

Kilenc sor vas vezet a dombra.
Pár lépésre állnak a nemlétező világtól,
mégis inkább tovább sétálnak
kavicsok, kagylóhéjjak és csigaházak között.
Bámulják a vijjogó sirályokat
és megéheznek a folyó szagától.

Maszkok és hangok

Reménnyel telve kezdi a napot,
kétségbeesve fejezi be.
Honnan tudhatná, hogy ő
valóban ő és nem valaki, akit még nem ismer.
Edzhetne, lehetne testépítő,
bronzosítóval bekent testén
átütnének az izmok és az erek,
megfeszülnének, ha felvenné a pózokat.
Lehetne valóságshow-sztár,
aki megalkotja önmagát,
őrültebb és alpáribb annál,
mint akit eddig valaha láttak.
Tweed zakós egyetemi tanár,
az a negyvenes, egyedülálló férfi,
akibe rendszeresen beleszeretnek a tanítványai.
Buddhista, tibeti önégető,
aki saját magát gyújtja fel,
így tiltakozva a kínai megszállás ellen.
Lehetne kamikáze, bombával megrakott gépét
nekivezetné a célpontnak, megsemmisítve magát és másokat.
De ember már nem.
Nincs olyan, hogy ember.
Nincs olyan, hogy valóság.
Maszkok és hangok közül kell választania.

Úton

Lázasan és véresen megyek végig
a benzinszagú városon.
A húgyszagú házfalak és aluljárók között
a bűz és a kosz tart még életben.
Ordítok az éjszakában,
hangomat elnyomja a felbőgő motorok zaja
a végeláthatatlan utakon.
Ordítok a fényreklámok alatt,
a kínai, vietnámi és török kifőzdék ajtaja előtt,
ordítok, ahogy haladok a körúton
és sehova se tartok. Suttogásnak tűnik ez
az ablakokból, a száguldó kocsikból
bömbölő mulatós és techno mellett.
A fű és az alkohol szagától átalakul a világ.
Megyek, amíg egy anyaggá nem válik
a lábamon a bőr a zoknival és a cipővel.
Ha egyszer levágják rólam
a többnapos ruhát,
egyet jelent majd a megnyúzással.
Nem akarok többé elindulni,
nem akarok többé megérkezni,
nem könyörgök, nem mondok imát.
Kitalálni nem tudok olyan istent,
akiben hinni lehetne.
Az összehányt buszokon,
a tűkkel, csikkekkel teledobált parkokban
a gazzal benőtt, félbehagyott építkezéseken,
az összefirkált hidak lábai alatt,
a lépcsősorok legalján
érezni akarom a folyamatot.

Lukács Flóra (1994, Miskolc)

Költő.