Szathmári István prózája

Sven Beyersdorff felvétele

NAGYVÁROSI CSENDÉLET

Már hajnalban kezdik, uram, pontosabban, még előbb, nyitva az ablak, szél semmi, és akkor egy félénk, bizonytalan hang, ének, futam, majd mind jobban erősödik, igen, magabiztosabbá válik, szinte már berreg, dördül, ez ám az önbizalom, és a többiek is lassan csatlakoznak hozzá, már egész kórus zúg, mondják, trillázzák a madarak a magukét, uram, ott az ablakom előtti fákon, amelyekből már kivágtak egy párat, mégis, van még hely elég a dalra, a mindenféle hangra a sötét, majdnem éjszakában, és a közeli kerti tó vezérbékája is rázendít, ajaj, hogy le ne maradjon, gondolom, ő lehet a legkifejlettebb állat a brancsból, a főnök, a hangmutató, és vartyog, és brekeg, a többiek meg utána, mint a madaraknál, igen, a varjak még hallgatnak, de jönnek ők is hamar, uram, hallom majd hatalmas szárnyuk csattogását, és utána azt a hátborzongató, szőrfelállító, észt megbontó károgást, és hát mondják, csinálják ők is, akárha napszámba tennék, már csuknám is be az ablakot, de még sincs rá erőm, belealszom a megszokott álmomba, az el nem hagyóba, az állandóan visszatérőbe, hogy valamit le kell tennem, el kell végeznem, itt az ideje, igen, és akkor szaladok, magyarázkodom, dől rólam a víz, és majd gyerekkorom eltemetett emlékei elevenednek meg újra, rég elfeledett nevek csöngenek a fülemben, valaki kiabál, ordít, ismerősnek tűnik, és akkor újból hallom a madarak koncertjét, a concerto grossót, mintha az első sorban ülnék, a karmester mögött.

Egy régi nőismerősöm látogatott meg múltkor, már egy másik kontinensen él, ott, ahol hatalmas kígyók tanyáznak a kertekben, meg szőrös, óriás pókok, meg számomra teljesen ismeretlen állatok, a tengerben pedig villogó, csillogó élőlények úszkálnak, azt se lehet tudni, növények-e vagy állatok, lehet, hogy mindkettők, uram, mint egy óvodatársam, amikor iskolába került, mindenki tudta, hogy lány, csak ő nem, milyen érzés ez, milyen lehet, tehát ez a most már ausztrál lány, nő, anya valami hirtelen ötlettől vezérelve lekapcsolta a melltartóját, óceán színe volt, és még a megcsapó sós illata is a tengerre emlékeztetett, és kidobta az ablakon, és megakadt, fennakadt a közeli fán, egy darab ideig lóbázta a délutáni szél, majd helyezkedett, domesztikálódott, fészket keresett magának a csúcson, és már stabilan állt, feküdt, volt, akár egy gyümölcs, érett termés a fán, és utána, pár napra rá, kivágták ezt a fát, uram, arra ébredtem, hogy fűrészelnek nagyon, és már csapódott, esett is a fa a koszos betonra, fölugrottam és egyből a melltartót kerestem, még láttam, láthattam egy pillanatra, hogy utána örökre eltűnjön a sárga kesztyűs, durva férfikezekben. Riasztó volt, de jelképes is egy kicsit. Volt egy elképzelésem, fantáziám, ott lógnak majd az ablak alatt, sorba lógnak, kék, sárga, piros, akár a zászlók valami hosszú, fényes ünnep idején.

És mikor újból meglátogatott, hát hiába kereste, kutatta, fürkészte, egy kis, süldő fácska került a nagy, erős helyére, és semmi esélye sem volt arra, hogy megtartson, kibírjon, viseljen egy érett, élettől duzzadó, óceánnal átitatott, súlyos melltartót, és hát a többieket is.

De a kórus megmaradt, ők nem fafüggők, uram, mindig találnak maguknak helyet, állást, lest, és akkor, rajta, megy-megy, száll a hang, a dallam, és a vezérbéka se lankad, bírja az nagyon szusszal, dülledt szemei pásztázzák a sötétet, keresnek, figyelnek, közben pedig a brekegés történik feltartóztathatatlanul.

Gyerekkoromban, egy másik országban, egy másik, egy igazi tóban rengeteg megtermett, kifejlett kecskebéka volt, azok, ha rázendítettek, uram, hát akkor nem létezett menekvés, hullámzott a nádas a kitartó, erőszakos hangtól, szinte viharba rohant, és a víz is felcsapott néha, és reggel is hallani lehetett a lenti életet, vagy inkább hajnalban, igen, amikor fázósan pecázni indultam nagy, szép fogások reményében, hogy egyszer egy felpüffedt emberi hátat lássak a nád tövében a brekegő békák között.

És üzlet lett a békafogás. Igen. Francia munkások jöttek, összeszedték, kihalászták őket, kaptárszerű ládákba gyűjtötték az állatokat és a parton hagyták mindezt egy éjszakára. Hogy akkor mi volt, uram, ezt már el sem lehet mondani, és utána csend honolt, mélységes, egy darab ideig, míg az újabb generáció át nem vette a porondot.

Egy ilyen francia békász valahogy megismerkedett apámmal, és amikor legközelebb jött begyűjteni, learatni a termést, a családját is hozta, szőke, kifestett, vidám feleségét, és a lányikreit is, akik csak egymáson csüngtek, egymás nélkül semmit sem tettek, meleg volt, augusztusi hőség, alig volt rajtuk valami, néztem őket kikerekedett szemmel és addig ismeretlen érzések kerítettek hatalmukba, és ők csak nevettek, vihogtak, miközben a másik szobában a francia, monsieur Cusset, kenyérdarabkákkal törölte ki a tányérból a paprikás szaftját, és hatalmasakat kurjongatott, majd a desszert és a kávé után, a hirtelen beálló csendben, brekegni kezdett, mind erősebben és erősebben tette, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha lentről, a tó felől, felelnének rá, felejthetetlen élmények voltak ezek, uram, és amikor elbúcsúztak, a szép, szőke asszony a keblére ölelt, megcsapott édeskés illata, de én csak a két lányra gondoltam, még évekkel később is, igen.

Apám egy kis idő múlva meglátogatta őket, reménykedtem, majd mesél a családról, az ikrekről meg minden, de alig mondott valamit, rosszkedvű volt és hallgatag.

És hát itt nálam a konyha felől is szerveződik a műsor, uram, az udvaron is születnek a trillák, kész versenyek bújnak ki a semmiből, valósulnak meg. A ház macskája, a Géza, ilyenkor a fák tövéhez oson, les, bazsel, vizslat, hiába, állat ő is, ösztönökkel teli, annak ellenére, hogy kövéren döglik egész nap az omladozó lépcsőház árnyékában.

És amikor kiállok a körfolyosóra vizslatni én is, átszól a szomszéd, a mindig ráérő, középkorú asszony, aki akár még lány is lehetne, igen, jöjjön át, nem bánja meg, nem, és érzem, muszáj éreznem a lakásból kicsapódó, kiömlő füstöt, illatot, amit semmi mással nem lehet összetéveszteni, meséljen nekem Isztambulról, mondja, milyen is volt a Galata a mélykék tenger fölött negyven évvel ezelőtt, és elneveti magát, és áll a küszöbön, és így félárnyékban el is csúszna, uram, de hát ő másra utazik, a hosszú, bársonyos női hajakat kedveli, és ha nem jön be neki, szenved becsületesen, látványosan, igen, és ilyenkor valóban gomolyog, tódul ki a lakásból a halványszürke füst, illat meg mindenféle anyag, akár egy nagy gyár kéményéből.

Néha úgy érzem, hangversenyteremben vagyok, örök néző és hallgató, és várom, várom a dobot, hogy üsse, kidobolja, vége.

Annak a háznak, ahol monsieur Cusset megfordult a családjával és ahol békává változott tünde időre, pici kertjében egy fiatal meggyfa állott, első vagy második termését hozta, mikor ellepték a környéket a feketerigók, oda is fészkeltek a csatornába egy páran, minden gátlás nélkül, és ment a lárma, a ricsaj, és anyám ült a csíkos nyugágyban, és a madarak dézsmálták a meggyet, ő egy madzagot kötött a kisfa alig törzséhez, és húzogatta, rángatta finoman, hess madár,  mondta, de a madarak csak ímmel-ámmal röppentek fel, hogy utána még többen lepjék el a fácskát, micsoda idők voltak, uram, évekkel ezután kitört a háború, télvíz idején feltörték az üres házat, megaludtak ott, egy idegen pár lehetett, igen, majd mentek a határ felé, a csipketerítővel leborított asztalon hagytak egy levelet, hogy ők ezt nem akarták, a sors, az élet akarta így, és hogy bocsássunk meg, jóváteszik egyszer, sokszor jutott ez eszembe, uram, hogy sikerült ez az egész, merre mentek végül és hova, és hogy gondolnak-e erre, eszükbe jut-e néha, hogy a tóhoz közeli házban, milyen volt az éjszaka, összebújtak-e a kölcsönvett takarók alatt, vagy gyújtottak-e villanyt a befüggönyözött szobában, ahol a francia békász, monsieur Cusset ette, falta a csirkepaprikást, telt, szőke felesége meg csak nevetett, és az ikerlányok egymással játszottak odébb, egészen furcsa módon, igen.

Hol van ez már, uram, sok vonat elment már azóta, én Ausztráliában még nem jártam, de azért azt a melltartót elvinném oda, ha meglenne persze, a férjre rá se hederítenék, ő csak csinálja a dolgát, hatalmas kerteket, bokrokat néznék, és keresném a módját, hogyan bújhatnék, tűnhetnék el, a dob hangját kutatnám, uram, hogy kidobolja végre azt, amit már mondtam, de messze van nagyon az a kontinens, maradnak az itteni fák az ablakom alatt.

Néha lemegyek az udvarra és a Gézával cicázom, élvezi nagyon ez a lusta dög, a hátára fekszik, az ég felé nyújtja a lábait, a Gizike, aki mindent tud, uram, kijön ilyenkor, ő el nem maradhat, és mondja, meséli, mérget ivott a Pista, a rossz arcú szomszéd, aki egyszer részegen fejszével kivágta a trombitafát a piciny kis kertünkből, mert úgy tűnt neki, ő úgy hallotta, trombitálnak ott az ajtaja előtt, harsonáznak, igen. Mérgezett pálinkát ivott a Pista, mondja Gizike, úgy vitte el a mentő, habzott a szája, folyt, bugyogott a nyál, és ő hörgött, hörgött, talán akkor is a trombiták hangját hallotta, mert hát hiába ölte meg a fát, udvarunk, házunk büszkeségét, ha a kedvesemmel a kerthez értünk, mindig megálltunk előtte, szinte tisztelegtünk, a nagysága, szépsége előtt, a hangja, örökké a fülében marad, folytatja Gizike, talán még most is hallja a föld alatt, a szólót, majd a kórust, igen. Akár a madarak vagy a kecskebékák, uram. Hullámzik, hullámzik a dallam odalenn, és lehet, hogy a talaj is megmozdul ilyenkor, de a sírok nem nyílnak meg, nem. Minden marad a régiben.

Egyszer a Pista, aki amúgy kőműves volt, följött hozzám a harmadikra, polcot szerelni. Csámpázott, izgett-mozgott, morgott magában, hatalmas fúróját hol ide, hol oda tette, hiányzott neki az ital, töltöttem egy pohárral, minden rendben lett, igen, fúrt, mint aki csak ezt csinálta örök életében, utána leült a székre, kért még egyet, és a rossz arca kezdett kivirulni, már-már szépülni, uram, van egy házam vidéken, mondta, romos, de azért lakható, ott is vannak madarak csőstül, a lányom lakik benne, két gyerekkel, igen, meg rengeteg macska, eb, múltkor, mikor lementem pár napra, folytatja, az első nap egy kölyökmacska múlt ki, a második nap a nagy vörös kutya húzta fel magát örökké csörgő láncával a drótkerítésre, harmadik nap egy idegen, fehér nyulat találtam a fészerben megdermedve, pálinkát kértem akkor, és eldöntöttem, teszek a halál ellen, és a negyedik napot már nem vártam meg, visszajöttem, és úgy éreztem, varázsló vagyok, sámán a körfolyosós házban, akinek mindent lehet.

Ezután jött a trombitafa, az üvöltés, a hörgés, majd a habzó száj a keskeny hordágyon. És biztos vagyok benne, hallotta a dob hangját is, igen, hogy kidobolja, kirezgi, kizengi, vége. És utána egy darabig elhalkult a környék. Mintha megérintette volna a halál szele, lehelete a fákat, a füvet, a parányi, kis tavat, hogy később annál nagyobb erővel hangozzék fel újból a kórusok dala.

Szathmári István (1954, Szabadka)

Az általános iskola és a gimnázium befejezése után az újvidéki Bölcsészettudományi Karon szerzett tanári oklevelet magyar nyelvből és irodalomból. 1993-ban települt Magyarországra. Munkái napvilágot láttak szerbül, románul és németül is. Legutóbbi kötete: A kertész és a csók (novellák, Mackensen Kiadó, Budapest, 2009). Az itt közölt részlet ízelítő, megjelenés előtt álló új könyvéből való.