Terék Anna: Négy tavasz I.

A fotók a szerző felvételei

 

A bajok igazán akkor kezdődtek, mikor már második napja történt meg velem, hogy ébredés után nem tudtam eldönteni, hol vagyok.

Rövidlátóként nagyjából 10 cm a fókusztávolságom. Tehát ami tíz centinél messzebb van a szememtől, csupán egy színes folt a számomra. Harminc év alatt az ember egész jól meg tud tanulni tájékozódni színes foltok alapján. Az otthoni foltjaimat kívülről tudom, le is tudnám festeni. Nem is lenne rossz ötlet, újra festeni az összes olyan festményt, ami szobát ábrázol, de olyan foltokban, ahogy azt szemüveg nélkül látom. Ugyanígy az ember egész jól megismer fényeket. A fény színét, ami beszűrődik egy eltakart ablakon keresztül. Nem mindegy, hogy redőny, veneciáner vagy sötétítő függöny. Éjszakára kiveszem a kontaktlencséimet, aztán, ha ismeretlen helyen alszom, éjjel mindennek nekimegyek. Reggel is.

Marko barátom azt mondja, meg lehet szokni ezt a nomád életet. Ő rendkívül szereti. És amúgy is büszke. Nem vallaná be, hogy nehéz. Csak ruhát mosni jár haza Zágrábba, utána újra elutazik. Néha két hét alatt megjár négy országot is. Marko azt mondja, meg lehet szokni, csak az alvással van baja. Nézek rá, több mint két méter magas: lelóg a világ összes ágyáról.

Tavaly csináltam én is ilyen ámokfutást: két hónap alatt négy ország. Pest-Brüsszel-Párizs-Brüsszel-Pest-Berlin-Lipcse-Berlin-Pest-Isztambul-Pest. Isztambulban reggelenként nem tudtam eldönteni, hol vagyok. Pont olyan volt a fény, mint Lipcsében, a párna szaga, mint Párizsban. Reggelinél Marko csak nevetett rajtam: ő már meg sem kísérli felismerni a reggeleket.

 

Brüsszel az ellentmondások városa

 

Egyszerre esik az eső és süt a nap. Néha mintha az eső állna a levegőben. Nekimész, ha sietsz az utcán. Margaréta barátnőm, aki évekig ott élt, azt mondja, van reggeli eső és délutáni eső, van száraz eső, lényegében mindig esik. Ha kisüt a nap, látni lehet az esőfelhők szélét. Aztán megint esik. Tele a levegő párával. Az arcod, a bőröd mégis kiszárad. Olajos tusfürdővel mossák az emberek az arcukat, zöldségeket centrifugálnak. Mindenkinél víz és esernyő van a metróban. Hideg van, mégis meleg a szél. Bőven Nyugat-Európában vagy, mégis áll a szemét az utcákon. És fázol. Éjjel, hazafelé menet kerülgetni kell a járdára kiszórt jeget. Mindenütt halat főznek. Hangosak és szépek a brüsszeliek. Együtt él vallon és flamand, de ha a kávézóban franciául próbálsz beszélni, kijavítanak. Párizsban bárhogy is gagyogtam a nyelvet, minden francia örült, türelmes volt és kedves. Brüsszelben kijavítanak, hogy a tejeskávé nem café au lait, hanem caffé russe, és inkább angolul folytatja a pincér. Brüsszelben minden mellett van egy templom. Néha egy templom mellett is templom van.

Éjszaka táncolni megyünk. A brüsszeli férfiak magasak, széles a hátuk, nevetnek, hangosak és hangosan udvarolnak. Táncoltatják a nőket, kacsintgatnak. Éjjel a dönerezőben Stromae slágere megy, a Formidable. A fiatalok hangosan énekelik, amíg várják a készülő ételüket. Később a Titanic filmzenéje, akkor már a döneresek is énekelnek.

Brüsszelből reggel indulunk TJV-vel Párizsba. Másfél óra az út. Balkáni vonatokhoz szoktam, Topolyáról eljutni Pestre, megtenni azt a 195 km-t 6 órába telik a magyar és a szerb vasútnak. Brüsszeltől Párizs nagyjából 264 km-re van. Másfél óra. Mire megszokjuk a vonatot, már meg is érkezünk. A TJV rettentően gyors, rettentően kényelmes. Nevetünk négyen, hogy suhan el mellettünk a világ, nevetünk, mint akik legyőzték az időt. A vonat wc-je mindezek ellenére szörnyen büdös. Bent a guggoló ember fejmagasságában szöveg fogad: Elnézést a kellemetlen szagokért, a működtetők sem értik, mi miatt van, keresik a szagok okát, megértésünket és türelmünket köszönik.

 

Párizsban ismét fénytelen minden, mondhatni matt

 

Amikor először érkeztem meg Párizsba, nappal volt, délutáni csúcstömeg és az Eiffel-torony barna volt. Mikor másodszor érkeztem meg, rendkívül sötétnek tűnt a fények városa. Ezúttal délben érkezünk. Párizs-fehér minden épület, olykor egészen szürke egy-egy ház, a levegőben gázolaj szaga, pont mint egy dalban. Nehéz a délelőtt, nehéz az emberek arcán a sok ránc a vonatállomáson. Két férfi üvölt egymással, kapkodva cigizünk, aztán belelépünk a város vidám áramlásába. Fújni kezd a szél. A francia szél hideg, jeges, ahogy tudjuk, bebugyoláljuk magunkat.

Valóban van Párizs-fehér szín, esküszöm. Ha képen látja az ember, ha filmen vagy tévében, fel lehet ismerni rögtön. Nekem ettől a fehértől dobban meg mindig a szívem. Az utcák lejtésének szögétől, a talpakat ocsmányul törő macskakövektől és a tisztára söpört betontól. Itt még a beton is egészen fehér. Kihívás felfesteni a zebrát.

Mivel a repülőre nem lehet akármennyi folyadékot felvinni, Párizsban veszek kontaktlencse folyadékot. A brüsszeli tapasztalathoz képest boldogan jövök ki a gyógyszertárból: elmakogtam, hogy nem tudok franciául, de víz kell a szememnek, kontaktlencsém van. A gyógyszerész rögtön mutatja, mik közül választhatok (grand ou petit?), s gond nélkül megért. A brüsszeli pincérre gondolok. Mosolyog rám a francia gyógyszerész.

Párizsban az ember mindig belekeveredik valamibe. Amikor először voltam, lefújtak mellettünk valakit paprika sprével és egy órán át könnyeztünk, köhögtünk. Aztán sodródtam már bele a tömegbe, ami épp a skinheadek és a rendőrök összecsapása közepén szándékozott elhaladni. Ezúttal diáktüntetéssel találkozunk. Szenvedélyesek a franciák, üvöltenek mosolyogva a diákok, tüntetnek a klímaváltozás miatt. Arcuk kifestve, csillog a szemük, integetnek. Üvöltenek.

Kávé a Notre-Dame mellett. Akkor még nem égett le. Párizsban minden régi, minden kopott, szakadt a műbőr fotel, kopott a fa bútor, az összes kávézó wc-je a föld alatt van és büdös. Szűk minden, mint a metró belső tere. Az emberek folyton egymáshoz érnek. Szeretem ezt a várost, ahol egymáshoz ér mindenki minduntalan, és azt még jobban, hogy senki sem lesz ideges ettől.

Bent a Notre-Dame-ban ugyanaz a zsúfoltság, mint a téren, előtte. Villognak a falak, fotóz mindenki, pedig vakut használni nem is lenne szabad. Zúg a belső tér, mindenki beszél, mindenki néz, mindenki turista. Rágódom, milyen lehetett itt, mikor még nem özönlöttük el a várost?

Este az Eiffel-toronyba megyünk. Még előtte megvacsorázunk. A pincérek udvarolnak, nevetnek, kérdik, honnan jöttünk. Mikor bevalljuk, hogy magyarok vagyunk, politizálni kezdenek. Gyorsan tudatjuk, hogy szerbiai és szlovákiai magyarok vagyunk. Ettől összezavarodnak, ismét udvarolnak. Anikó barátnőm megjegyzi, lám, eljött az idő, mikor egyszerűbb azt mondani, hogy szerbek vagyunk, kevesebb furcsa tekintetet kap erre az ember. (Annak idején, ha azt mondtad valahol, hogy jugoszláviai/szerbiai vagy, az emberek arca mindig eltorzult.)

A torony tetejébe megyünk, a párizsi szél kifújja belőlünk a lelkünket is. Látni a város összes fényét, s bár Orsi és Anikó rettegnek a magasságtól (minden képen olyan az arcunk, mintha megfélemlített turisták lennénk), alig akarunk lejönni. Lent, a földön, kimondottan meleg van a fenti szélfújáshoz képest. Kiolvadunk.

Másnap a Champs-Elysées-re igyekszünk, de a metrót nem engedik tovább, gyalog kell menni a Diadalívig. A barátnőimmel nem olvasunk túl gyakran híreket. A Diadalívhez vezető úton porrá zúzott buszmegállók sorakoznak. Az egyik falán parfüm reklám: Johnny Depp komolyan néz a jövőben, miközben írja alatta: Sauvage (vad), arca előtt kitört az üveg, a reklám előtt, szétgurulva a járdán, apró üvegdarabok.

Aztán a Champs-Elysées-re érve látjuk, hogy lángol a város. Sárgamellényesek rohangálnak, lábtörlőket égetnek. Széttörve, betörve minden kirakat. Ropognak a lépteink. Végül eltávolodunk a tűztől, Jugoszláviában felnőtt embereknek nem sok jó emlékük van az ilyesmiről, könnyebben talál belénk utat a félelem.

24 óra alatt 27 km-t sétálunk. Margaréta barátnőm lemérte. A végére a térdünkig ér az izomláz és csak panaszkodunk hazafelé a vonaton.

Brüsszelben eső vár bennünket és Alexa barátnőnk, aki kárpátaljai lévén akkor is megvendégel, ha nem hozzá megyünk. (Egyszer egy halom fűszeres vodkát felbontott, mikor meglátogattuk, s addig nem engedett ki bennünket az ajtón, míg végig nem ittuk a választékot.) Csokit eszünk, Hachachát iszunk és táncolni igyekszünk, miközben egy emberként siratjuk a lábunkat.

Orsi barátnőm a transzferbuszon észreveszi, a buszsofőrök mind puszival köszöntik egymást. Lekezelnek és adnak egy puszit egymásnak. Margaréta azt mondja, ez itt normális, minden buszvezető ezt csinálja. Hőbörgünk, milyen furcsa, míg valamelyikünk meg nem jegyzi nevetve, otthon, Szerbiában a férfiak három puszit is adnak egymásnak, ha találkoznak, és kiabálják boldogan, hogy brate! gde si brate!, vagyis tesó! szevasz, tesó!

Pestre visszatérni az utóbbi időben egészen jó érzés. Régen mindig sírtam, ha haza kellett jönni Rijekából, Splitből, Zürichből vagy Párizsból. Szerettem volna mindig ott maradni valahol, egy másik életet élni. Aztán valahogy elkezdtem magam itthon érezni.

 

 

 

Terék Anna (Topolya, 1984)

Költő, drámaíró