Csanda Gábor: Lila akác (esszé)

Tóth Alexandra felvétele

Németh Zoltán írásait-közléseit hamarabb ismertem, mint őt magát, de jobb is így, részint nem vagyok túl társas lény, másrészt és főleg: amennyire lelkes olvasója lettem, aztán annyira lelkes ismerőse is. Arra nem emlékszem, hol s mikor láttam először, de arra igen, hogy a doktori munkája védésén már ott voltam mint kíváncsi ember, s nagyon büszke voltam arra, ahogy Fried István tanár úr körmönfont kérdéseire felkészülten és magabiztosan válaszolgatott, ugyanakkor tisztelettel is. A rokonszenves publikációk szerzőjében tehát rokonszenves személyiséget ismerhettem meg; szerintem ritkaság, ha a jelentős alkotó egyben nyílt és egyenes ember is.

Pedig könnyűszerrel összeismerkedhettem volna vele, Pozsonyban dolgoztam, az Irodalmi Szemlében, ő meg a pozsonyi Comenius Egyetem hallgatója volt. Első verseit is a Szemle hozta, Hizsnyai Zoltán bevezetőjével, ebből gondolom, hogy nem Grendel Lajos szerezte az anyagot, hanem Zoli szerkesztőtársam, s könnyen meglehet, Németh Zoli bent járt a szerkesztőségben is, maga hozta be a verseit, nem tudom, nem emlékszem rá, a szövegek érdekeltek, a szerzők kevésbé. Két évvel később már Németh Zoltán bevezetőjével közölte a Szemle Polgár Anikó verseit, azon a nyáron Németh Zoli már a lap szerkesztője volt. (Ma hál’ istennek ismét az, már harmadik éve.)

Édesjó istenem, de miért is írom ezeket, kinek? Zolinak.

„Nyisd ki az ajtót, vén picsa” – mondja a farkas Pp, azaz a nagy posztmodern Ppiroska nagymamájának szerzőnk első könyvében (A kapus öröme a tizenegyesnél. Irodalmi tanulmányok, esszék, látomások, 1999), melyért megkapta az év legjobb kötetének járó Madách Imre-díjat. A díjnak akkor is megvolt, és máig tartóan megmaradt a szakmai értéke és becsülete, és: az épp csak harmincéves szerzőnknek ítélték oda, ráadásul első kötetéért. Ami példátlan volt. S amiben benne volt nemcsak az ő teljesítménye és tehetsége, hanem az a nyomasztó űr is, ami a kritikát és az irodalomtörténetet az idő tájt jellemezte, az Irodalmi Szemlében, de a Kalligramban is. Ez utóbbi tény viszont nem von le semmit Zoli érdemeiből, hiszen épp ő szüntette meg ezt a nyomasztó űrt: vele s társai indulásával az ezredfordulóra épp az irodalomtörténet és a kritika vált a kortárs szlovákiai magyar irodalom fő területévé, egyszersmind ki is lépve ebből a szlovákiai magyarnak mondott szűk keretből. A Zolit követő Madách-díjasok (Benyovszky Krisztián, Csehy Zoltán, Polgár Anikó) pedig még nála is fiatalabban érték el ezt a szakmai elismerést.

Zoli karcsú első könyve számomra hatalmas élmény volt, és elégtételként könyveltem el magamban az érte járó díjat is: na végre, minden a helyére kerül, csak ki kell várni, gondoltam. Egyébként a hét szűk esztendőről jut eszembe, hogy volt mégis, ha áttételesen is, némi kapcsolat közöttünk: Zoli kéméndi nagymamájától kért és kapott anyósom lilaakác-hajtást (Wistaria sinensis), mert ez hiányzott a kertünkből, és nagyon vágytunk rá, de előre szólt, hogy hét évig nem fog virágozni. S valóban így is lett: hét évet vártunk rá, közben megpróbált mindenfelé elkúszni, de azóta egyre csak virágzik, szakadatlanul. Hamarabb önti el a rengeteg virág (egyébként épp most, április derekán), mint hogy levelet hajtana. Zoli első könyve is ilyen virágba borulás, később, fokozatosan lombosodott és terebélyesedett. Ahogy mondani szokás: beváltotta a belé helyezett bizalmat. De nem jól mondom, nem bizalom volt ez, se az első kötete, se az érte kapott díj, sokkal inkább korszakküszöb, meghatározó vízválasztó az irodalomban, így utólag már könnyű belátni. (Zoli mint virágba borulás. Mint fokozatos kiteljesedés. Hetedvirágzás? A Hizsnyai Zoli-féle vlagyivosztoki narancsliget jut eszembe.)

De látszott ez már akkor is, mert Zoli ebben az első kötetében szinte minden készségét felvillantotta, a verseket és műfordításokat kivéve. Egy heterogén, sokműfajú, de nagyon jól megkomponált kötetről van szó. Szellemes irodalomtörténet, röviden így jellemezném. De ugyan ki másnak jutott volna akkor eszébe a két nagy irodalomelmélészt, Zalabai Zsigmondot és Koncsol Lászlót kiigazítani, helyükre tenni? Mondanom se kell, nem valami hallatlan merészség, hanem simán (milyen könnyű ezt leírni: simán) felkészültség kérdése volt. És jó érzékkel ragadta meg a Grendel Lajos-prózát, még inkább a Tőzsér Árpád-költészetet; Grendel is, de főként Tőzsér máig érdeklődésének homlokterében maradt. Zoli (az addig legfelkészültebbnek és legalaposabbnak tűnő irodalomtörténészekhez képest is) felkészültebb és alaposabb volt: egyszerűen (milyen könnyen odavethető ez is: egyszerűen) naprakészen követte a kortárs irodalomelméleti irányzatokat. Ennyi.

Már a címadó gesztus is meghökkentő volt: ugyan ki adna olyan címet az első könyvének, mely foglalt? Semmi sem foglalt, derül ki a kötetből. Amely az AB-ART Kiadó Start Könyvek sorozatában jelent meg: ez volt a kezdőknek, az indulóknak fenntartva, de Németh Zoltán startja a sorozatot magát is átértelmezte, megemelte, noha olyanok, olyan jó szerzők indultak itt, mint Juhász Katalin, Bolemant László, Polgár Anikó, Mizser Attila…

Mindeközben szellemes. „– Gyönge is, beteg is szegény modernista nagymama, jót fog neki tenni, legalább egy kicsit erőre kap tőle? – kérdezte a hülyefarkas, merthogy ezt meg Ppiroskának kellett volna mondania.”

S egyáltalán: az a gesztus, ahogy az idősebb nemzedék, a nagy öregek felé fordult. (Öregek – ez is milyen furcsa kifejezés, főleg egy csakhamar öregtől. Zoli mikor lesz öreg?) Hogy fiatal kora és zsenialitása meg erudíciója dacára képes volt Fábryról írni. És ügyesen tette, jól írta meg. Az ún. szlovákiai magyar irodalomról is, mely kifejezést először csak geográfiai értelemben használta. Aztán informatív jelleget tulajdonítva neki. És később aztán alaposan körüljárta a fogalmat és kifejezést, egyszersmind ki is merítve a témát. (Aztán, húsz évvel utána az újabb Zoli, Szalay Zoltán a szépirodalomban is elment a végső határig: annyiszor írta le, hogy – mint az iskolában, amikor büntetésből százszor kellett valamit megírni – végleg letudta és kimerítette.) Szóval, le a kalappal egy harmincéves fiatal előtt, aki képes volt az öregekkel együttműködni, együtt gondolkodni – sokan megtehették volna ezt, hiszen sokan nem tápláltak az idősebbekkel szemben ellenszenvet, mégsem tették. Zoli pedig a Noék az Ararát tetején (Madách, 2000) című, a hetvenéves „szlovákiai magyar szerzők” antológiájához is írt utószót, nem is akármilyet. Pedig akkor már régen nem a szerzők térfelén pattogott a labda. A Posonium-díjakat odaítélő kuratóriumnak is tagja volt, ez is az ő egyik érdeme. Úgy számoltak vele, mint akivel komoly dolgokat illetően számolni kell; fiatal ugyan, a legfiatalabbak közül való, de nem kihagyható, kompetens.

Ezt mind csodáltam-csodálom benne, noha nem ismertem, csak A kapus öröme a tizenegyesnél című könyvéből és a kilencvenes évek második felében sorjázó írásaiból. Ez az első kötete már látni engedte, merrefelé fog irányulni a figyelme. Aztán persze jóval többfelé fordult, de az itt olvasható Talamon-tanulmánya már megalapozta későbbi monográfiáját Talamon Alfonzról. Tőzsér-kritikája a Tőzsérmonográfiáét…

„Tökéletesen elegem van […] abból a retorikából, amely az úgynevezett első kötetek kapcsán szokta felütni a fejét” – írja ebben az első kötetében, s én mégis ezt idéztem meg most, ötvenese ürügyén. Mert jó ürügy az ötvenes, jó ürügy az első kötet is. Mert miközben ezt a pár sort írom, muszáj, hogy eszembe jusson: vajon mit mondhatott neki Mizser Attila és Nagy Csilla a júniusi szám kapcsán, ahol egyebek közt ez a nem laudáló laudáció is olvasható lesz. (Ha elfogadják a szerkesztők.) Kézenfekvő válaszlehetőségek: a júniusit összeállítjuk nélküled is, kedves Zoli, pihenj csak, van dolgod elég. A koronavírusra való tekintettel nem lesz júniusi szám, te se forszírozd. Kiadtuk külső szerkesztőknek, ez most egy ilyen szám lesz, melyből kimaradsz… És így tovább.

Csaknem minden Németh Zoltán-kötetem megvan (sajnos, nem mind), és ezek mindegyike felülmúlja az elsőt, sőt, a legkedvesebb könyveim is sorra emezek közül kerülnek ki, a verseskötetek is – mégis, ez az első a feledhetetlen. A berobbanása az irodalomba, ettől felejthetetlen. Ahogy ez a terjedelmét tekintve igencsak szerény könyvtárgy egyszerre olyan lett számomra, hogy nem volt behelyezhető a polcon a szlovákiai magyar irodalomnak fönntartott részlegbe. Emelem kalapom a könyv előtt, húsz év elteltével is. Emelem poharam (kávéscsészém) Zolira. Éljen soká! Vivát!

És a Penge? Meg sem említődik, hogy az Új Szó című napilapba heti rendszerességgel írta a kritikáit? Mert ilyen sem volt soha korábban. És, mintegy ráadásul, a rovat, melyet létrehozott és kiválóan vitte egy éven át, máig létezik, újabb és újabb generációk adják egymásnak a stafétát… Vagy a Kalligram folyóirat, melyet nagyon jó kondícióban vett át Csehy Zoltántól, de sikerült megint mássá tennie? És a többi, és a többi? De hát ezek már nem a kezdetek, ezek már a kezdetek folytatásai, továbbágazásai.

Lelkes ismerője lettem, írtam, de az ismerősség is kettőn áll: nagyon jólesett-jólesik, hogy Zoli elfogad olyannak, amilyen vagyok. Sőt még azon túl is. Nagyvonalú nagy szerző.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2020/6-os lapszámában.

Csanda Gábor (1963, Pozsony)

Irodalomkritikus, szerkesztő, a “Spolok Madách — Madách Egyesület” kiadóvezetője.