Nagy Hajnal Csilla: Az utolsó ember a földön

Nem volt az egészben semmiféle
pátosz. A férfi tudta, teljesen
véletlenül alakult ez így,
bár ha bármiféle szándék is
közrejátszhatott volna, majdnem biztosak
lehetünk benne,
most
ugyanitt tartanánk.

Napjai voltak hátra.

Erről persze nem volt bizonyossága,
ha a pusztulás iránti fel-feltörő vágyat
nem nevezzük annak.

Azt viszont pontosan érezte, hogy
egészen egyedül van.

Érezte, ahogy még életben maradt
szerelmei lassan elpárolognak a bolygóról.

A férfinak nem lett volna ideje bárkát építeni,
de ami ennél jobban zavarta, hogy
mostanáig
ez eszébe se jutott.

Az emberek egyébként már rég nem érdekelték.

Egészen korán rájött, mennyivel több
álmot,
szerelmet és
szenvedést talál majd
az állatok világában.

Olyan kevés idejük volt együtt, ha
mindent összevetett.

Korábban is rájöhetett volna.

Az égre, a földre, az óceánokra gondolt,
valódi lakóikra a mélyben:
mert akárhogy nézzük is,
akármelyik közeget,
egy állat mindig a mélyben él.

Az utolsó ember a vége felé
megenyhülve gondolt
halott szerelmeire,
megenyhülve gondolt önmagára is,
mert tudta, ez most úgysem
az a helyzet, melyen az a bizonyos bárka
szignifikánsan
változtatni tudott volna.

Hisz ő maga is
annyiféleképpen pusztult már el, és most
mégis itt van, és most
mégsem számít ez a tény.

Nem maradt más ezen a földön, csak
az utolsó ember történetei, és most,
hogy végre nem volt már kinek,
elkezdhette elmesélni őket.

Ettől a gondolattól tébolyult
nevetésben tört ki,
visszhangzott tőle a bolygó
összes halott molekulája,
a férfi még utoljára átjárt
minden égboltot,
minden óceánt,
a földet és ami alatta van,
emlékezett, ásott, burjánzott,
jegyzetelt.

Végül, mikor már csak órái
voltak hátra,
felült egy torony tetejére,
előhúzta zsebéből egy fehér gólya tollát,
üres lapokkal teli könyvet vett maga elé,
és még utoljára elmosolyodott.

Az utolsó ember a földön a
pusztulás könnyedségének birtokában
nyitotta fel a szőrmével borított könyvet,
és rövid gondolkodás után annyit írt a címoldalra:
Állati férj.