Biró Zsombor Aurél: Idegzsába 4.

pinkbutterfly felvétele

Innen már nincs lejjebb, gondolja a nő. A férfi feláll az asztaltól, a nadrágjából előbuggyan a háj, kilátszik a felcsúszott ing alól a szőrös has. Az ajtó felé indul, a nő követi a tekintetével, ha ez most egy művészfilm lenne, gondolja, a következő kép az ő arcát adná közeliből. Feláll az asztaltól ő is, fizet, és int a pincérnek. A férfi odakint nézelődik az étterem előtt, forgatja a fejét jobbra és balra, a nő férjét keresi, de nem látja sehol, ez tényleg elhúzott, bazmeg, mondja, majd megfordul, egy cigi? A nő a kis, piros Puntóra pillant, és bólint, hátha visszajön addig, feleli, de nem hisz benne nagyon ő se, az ő férje nem az az ember, aki visszajön, sosem higgad le egykönnyen, hiszen általában nem is lesz úrrá rajta az idegesség, csak nyel és nyel és nyel, aztán amikor már nem bírja tovább, hirtelen robban. Majd reggel, gondolja a nő, majd reggel felbukkan, nyúzott arccal és tágra nyílt szemekkel fog esedezni a bocsánatáért, ő pedig természetesen megbocsát, még azt is hagyja, hogy kötelességből dugjanak egy rövidet, csukott szem, egyenletes légzés, ütemes előre-hátra.

A férfi egy nejlonzacskóból csipegeti ki a dohányt, a farzsebéből halássza elő hozzá a papírt, vastagon megnyalja. A nő a körmét harapdálja, mennyire van innen ez a panzió?, kérdezi, és áthelyezi a súlyt az egyik lábáról a másikra. A férfi vállat von, öt vagy tíz perc, a szája szélén apró vigyor, nagyot slukkol a cigiből, mióta házasok maguk? A nőre néz, valami különös fény csillog a tekintetében, amit ő eddig kapzsiságnak hitt, tizenkilenc éve, feleli halkan, és közben rándul egyet a gyomra, fejben a tizenkilenc is csak egy szám, lehetne akár kettő is vagy ötven, csak kimondva válik valósággá, emlékek sorakoznak fel a szótagok mögé, súlyt kapnak az évek. A férfi eldobja a csikket, nem szar, füttyent, na, mi legyen akkor, lelépjünk? A nő az utat nézi, ahogy szétterül az aszfalton a lámpafény, menjünk, mondja, van nála telefon, majd felhív.

Tenyérnyi foltok sötétlenek az üléshuzaton, beitta az izzadságszagot a garnitúra, a nő lábánál szerszámok, üvegek csörömpölnek. A férfi kiakasztja a kéziféket, és kifordul az útra, zötyög a Punto a kátyúk között, a nő felnyúl a kapaszkodóért, de az már rég letört a helyéről. Kinéz az ablakon, a kádárkockák teteje felett elnyúló tájat bámulja, elképzel egy hosszan kitartott snittet, ahol csak a dombok sziluettje látszik, meg a horizont vékony vonala. Arra gondol, hogy egy művészfilmben ez lenne az a lassú, kontemplatív jelenet, ahol a főszereplő meghozza a döntést. A férfihez fordul, lepillant az ágyékára, magának van felesége?, kérdezi. Egyenletesen zúg a motor, a férfi karja kilóg az ablakon, a másik a kormány tetején pihen, az egyik ujján szürkére kopott gyűrű. A nőre pillant, üresbe vált, hagyja gurulni a kocsit, lehúzódik az útról egy omladozó téglaház előtt. A nő figyeli a mozdulatait, miért kérdezte, hogy mióta vagyunk házasok?, szólal meg. A férfi kinyitja az ajtót, nem voltam benne biztos, mondja, hogy még éppen csak rázódnak bele a házaséletbe, vagy már bele is untak. Elindul a bejárat felé, keresztültapos az elgazosodott kerten, belerúg a kertitörpébe az ajtó mellett. A nő az odaszáradt madárszart nézi a szélvédő sarkában, és arra gondol, vajon a férje lekaparná-e a saját kocsijáról vagy hagyná, hogy hetek alatt lemossa az eső, aztán meg az jut eszébe, miközben nyitja az ajtót, hogy az ember nyomora nem tartozik másra.

Kavarog a házban a por, tessék jönni gyorsan, mondja a férfi, bemászik az a rohadék hideg. A nappali csupasz, egy árva kanapé hever a közepén, más bútor nincs is, csak üres, igénytelenül vakolt falak. A nő belezuhan a fotelbe, megfelel a hölgynek?,vigyorog rá a férfi, bedurrantottam a fűtést, forróság lesz mindjárt, nem kell fosni. Nyitogatni kezdi az ajtókat, ez itt a konyha, hűtő is van benne, rendes, angol darab, nem valami szar német márka! Ez a mosdó, ez meg a háló, hát igen, majd meg kell olajozni egyszer. Ki-be tologatja az ajtót, a nyikorgásról a nőnek eszébe jut Feri, hogy őt kellett áthívni az anyjához, mert a férje még erre sem volt képes. Nézi a férfit, ki van seggesedve rajta a farmer, most hirtelen nem biztos benne, de mintha Ferinek is hasonló formájú lett volna, kereknek nem annyira kerek, de nagy, meg izmos, alig bírta levenni róla a szemét. Vesz egy mély levegőt, lassan kiengedi, mennyire más lehetett volna minden, gondolja.

A férfi visszalép a nappali közepére, ha nincs más, akkor én megyek, csapja össze a tenyerét, csak hugyozok még egyet gyorsba. Rávigyorog a nőre, aztán leplezetlenül végigfut a testén, a lábfejtől halad a tekintete a harisnyán át a kabát felett kivillanó nyakszirtig. A nőt kirázza a hideg, ismeri ezt a tekintetet, ebből szokta megállapítani, hogy a férje nem őrá vágyik, csak a baszásra, de most nem dühöt érez, mint ilyenkor általában, hanem valami szokatlan izgalmat. Elönti az arcát a vér, lejjebb húzza a szoknyáját. A férfi befordul a mosdóba, csukódik mögötte az ajtó, a nő a kilincset nézi, elképzeli, ahogy lehúzza odabent a nadrágját, és rámarkol a farkára. Tisztán látja maga előtt a filmet, egy hosszú snitt az egész, ő feláll a kanapéról, és benyit a férfihez, megáll a küszöbön, a fehér falakat átfesti az ablakon beömlő utcalámpafény, hosszan, mozdulatlanul nézik egymást a narancsos félhomályban, összefonódik a két tekintet, aztán a férfi megindul felé, megfogja jó erősen, és nekipréseli a falnak. Széttépi a harisnyát a lába között, a hideg csempének szorítja, ha akarna, se bírna mozdulni a ránehezedő, izzadságszagú testtől.

Felpattan a kanapéról. Ugrál a mellkasa, reszket a lába. A szájába harap, megnézi magát a telefonja képernyőjén. Elindul a mosdó felé, nagyokat lép, nehogy meggondolja magát, kigombolja a felső gombot az ingén, beletúr a hajába. Lenyomja a kilincset, ez az ajtó nem nyikorog. Megáll a küszöbön, hunyorog az éles, fehér fénytől, drótról lóg a villanykörte a plafonon, világoszöldek a falak, a mosdótál citromsárga, a zuhanyfüggöny piros. A férfi a vécétartálynak támaszkodva fogja a farkát, kicsi és tömzsi húsdarab, sötét rajta a bőr, szürkék körülötte a szőrszálak. Csukva a szeme, az arca vörös és duzzadt, elégedett sóhaj szakad ki a torkából, a vizelet az ülőkére csorog. A nő megdermed, nem bírja mozdítani a lábát, eltelik néhány másodperc, mire a férfi észreveszi. Szétterül a döbbenet az arcán, foglalt, asszonyom, nyögi, és lepillant a farkára. Elnézést, motyogja a nő, és kifordul a mosdóból, behajtja maga mögött az ajtót.

A férje ott áll a nappali közepén. Hát itt vagy, mondja, és felsóhajt, gyalog jöttem, a pincér megmondta a címet. Nyúzott az arca, tágra nyílt szemekkel néz a nőre, ugye nem haragszol, édesem?, kérdezi bizonytalanul, csak ideges lettem, ez minden, hát tudod, hogy milyen fontos nekem az az autó. Megnyikordul az ajtó, kitámolyog a mosdóból a férfi, felhúzza a sliccét, becsatolja az övét, jó estét, jó estét, vigyorog, hát ide tetszett találni? A nő elvörösödik. A férje nem felel, a tekintete levándorol a férfi sliccére, aztán a felesége ingére. A szemöldöke megrándul, a szája résnyire nyílik.

Biró Zsombor Aurél (1998, Budapest)

Jelenleg a Színház- és Filmművészeti Egyetem filmíró szakos hallgatója, mellette prózaírással foglalkozik.