Csikós Attila: Idegzsába 6.

Sven Beyersdorff felvétele

Na jó, gondolta az asszony, most akkor miii van?

Ez volna a panzió?, nem, az lehetetlen, az ember nem mondja a saját koszos kis nappalijára, hogy az egy panzió, még akkor se, ha családias túlzásokba esik a falusi élet egyszerű szépségeit illetően, de ha ez nem a panzió, akkor mit keresnek mégis itt?, és egyáltalán, mi a jófene történt azóta, hogy Géza, a zuram, az opelbuzi, pedáns kis rajztanár uram a zrínyis elrohanása után beesett ide, pont, amikor ez a mócsing a sliccét gombolta, mi?, nem emlékszem, gondolta, csak arra emlékezett, hogy Géza még akkor sem azt mondta, hogy „mi a rosseb történik itt kettecskén, Lujzikám, mindjárt szétütök köztetek!”, nem, talán észre se vette, hogy a blúza is nyitva, csak a kurvakocsira kérdezett rá, hogy maradhat-e az étterem előtt, ugye nem lopják-e szét reggelig?, én nem is értem, gondolta, és megpróbálta egészen kicsire összehúzni magát a két férfitest között, lángvágóval fogom egyszer a szeme láttára feldarabolni félcentis darabokra, és minden apró szilánkjából ékszert készítek, olyan indusztriálisat, az menő és cuki, kalandozott el gondolatban egy pillanatra, de nem ez a lényeg, Lujza!, üvöltött fel magában, hanem hogy mit keresek én itt?!, ezen a kihúzott kanapén egy zsírdisznó meg a mindenre alkalmatlan uram között, ahelyett…, te jó ég!, jutott eszébe, és én még rányitottam erre a pöfetegre, erre a varangyra, és akkor bevillant a farka, még a szürke szőrszálakra is emlékezett, ójajóneméneztelsemhiszem!, visongott magában, kinyitotta a szemét, hogy ne lássa, és akkor viszont meglátta Géza kezében a pálinkásüveget, és bevillant, hogy Ő kezdte, a kis szervilis pöcs férjem, gondolta, és bele is rúgott a takaró alatt, mert nekiállt fraternizálni, hogy „nincs-e valami jó kis helyi, bátyám?”, naná, hogy volt, és naná, hogy belefogtak az ivásba, és Ideg, milyen név ez is?, a második pohár után elkezdte szidni a pestieket, hogy „ott rohadjon meg mind a csúcsforgalomban, lejönnek ide, és rögtön valami kiülőset keresnek?, kiülhetnek itt bárhova, rohadjak meg, rá is, mellé is, ahogy parancsolni tetszik, hogy temessék mindet szójatejbe meg homoktövis teába, már bocsánat, hogy pestieknek tetszik lenni…”, és Géza meg brácsázott neki, hogy „ilyenek vagyunk, Ideg, milyen jól látod, mintha Dürer rajzolná, amit mondasz”, te hülye rajztanár, te!, még adtad alá a lovat, ahelyett, hogy a szobakulcsot kérted volna, nekiállsz vetíteni, fitogtatsz, barátkozol, te opportunista hernyó, Anyám is megmondta, „ne menj hozzá, ez még rajzolni se tud, csak beszél a rajzról és a festészetről, mert tudod, lányom, minden híres festményen ott van egy rajztanár, csak egyiken se látszik a tájtól, kivéve a Sikolyt, Lujza, na, az a Géza, az echte Ő.”, és persze az egész haverkodás csak az Opel miatt volt, hogy összehaverkodj a szerelővel, te rosszul szocializált népidemokratikus kétütemű, te endékás betmen, te wartburgtestű transzformersz, életem párja!, és hogy minden jól alakuljon, nekem is töltöttél, és belém erőltetted, pedig gyűlölöm!, ordított fel a nő magában, és amikor ez a mangalica, haha, a disznóvágásról kezdett mesélni, vigyorogva, két ujjal összefogtad a tokám, és azt mondtad, hogy „bájos, ugye, az én kis csüngő hasúm?”, pedig az nem is a hasam, te anatómiai traktor, te képzőművészeti kombájn!, ráadásul te felajánlottad neki a nőd?, a nejed?, gondolta dühösen, és megint belerúgott, de Géza fel se horkant, mert nagyon mélyen aludt, és álmában egy félfamentes rajzlapon sétálgatott az axonometrikusan megrajzolt, egészen újszerű, hibátlan kábelezésű Opelja körül.

Hát, ide jutottunk, gondolta a nő, és felült. Lúzer és Lúzerné, jó reggelt! Elég! Ennek itt van vége, gondolta, és már épp kikászálódott volna a mélyrészegség öntudatlan és boldog álmában szuszogó, horkoló két kan közül, amikor valami meleg nedvesség öntötte el a lábszárát. Ösztönösen odanyúlt, bele az olajos és forró tapintású anyagba, ami egészen lucskosra áztatta már a hevenyészve leterített lepedőt.

Jesszus, ez vér, sikoltotta szinte öntudatlanul, és lerántotta magáról a takarót.
Ez vér! Géza! Géza!, kiabálta, de Géza szeme meg se rebbent.
A ceruza hegyénél, a radír mellett épp most szállt be az Opelba, mely a rajzasztalon szebb volt, mint ahogy valaha látta.

Az üvöltéstől kicsit lecsillapodott, és megpróbált józanul gondolkodni. Nem eshetek pánikba, gondolta, pedig tudta, hogy már pánikba esett.
Ó, hogy az istenverje meg! Géza! Vagy valaki!

Hisztérikusan kiugrott az ágyból, a sűrű, hajnali szürkeségben vaksin csapkodva a falat, megkereste az ajtó mellett a villanykapcsolót. Amikor végre világosság lett, még a nyolckarú, esztergált fa csillárimitációnál is borzalmasabb kép tárult elé. Két férfi feküdt vérben ázva az ágyon, és Géza combjából egy inazókés meredt elő. Az apja vadászott, jó sora lehetne manapság, futott át az agyán, ismerte az eszközt.

Géza!

Odarohant hozzá, megrázta, de hála az Opel Vectra B korszerű lengéscsillapítóinak a férfi ebből semmit sem érzékelt, elnyelt mindent a kaszni meg a testben dolgozó törköly.

Azistenit, hogy hívnak?!, Ideg, rohadj meg, rohadj már meg, ébredj, üvöltötte a fülébe, ébredj, különben az összes pestit ideküldöm kiülőst keresni! Nem mérte, de annyi ideig rázta, mialatt annak idején minden utasellátós automata kiadta a szalámis szendvicset.

Mi van?
Ideg felült, körbenézett.
Rohadjak meg, mit keres itt naccságos asszony, hát nem jó az apartman?
Milyen apartman?, hát az is van?, kérdezte a nő meghökkenve, és egy pillanatra elképzelte, hogy nem itt van, hanem ott, és ha ott lenne, mennyire más lenne minden.
Hogyne volna, rohadjon meg, már adtam is volna a kulcsot, amikor betoppant a méltóságos úr. Milyen szépen alszik.
Géza, gondolta Lujza. Te tutyimutyi fasz!
Géza! Nem alszik, rohadjon meg, épp elvérzik nekem, kiáltotta, és a táskájához szaladt.
Ideg szomorúan és némileg értetlenül pislogva lenézett maga elé, és meglátta a kést a férfi combjában.

Hogy üssön meg a guta, Anatole! Rohadjak meg, ez a belga, akié a sárga ház a Pacalozó mellett, úgy adta el nekem, hogy nem jön le róla a tok, hogy verjenek csipkét belőled, te hülye flamand! Hagyja a telefont, azonnal hívom Eduárdot, mondta Ideg, és kikászálódott a paplan alól, és előkotorta overalljából a mobilt.
Maga kést tart az ágyban?
Rohadjak meg, félek, vallotta be Ideg. Maguknak ez csak „parasztromantika”, de nekem kőkemény, hogy rohadjon meg mindenki, aki mást mond, történt itt már ez meg az, tudnék én mesélni…

A nő odahajolt a férjéhez, és végigsimított a homlokán.
Géza… meg ne halj nekem, ne merd, különben eladom az Opelt.
Eduárd?! Szolgálatban?, üvöltötte Ideg a telefonba, nem, nem hívom a diszpécserszolgálatot, hogy rohadjon meg az automata rendszeretek, azt se tudom, mit nyomjak ebben a digitális labiritmusban, Eduárd!, egy perced van elindulni, különben ott rohadjon meg a tuning a sufnidban az apád szekere mellett, mehetsz azzal a Mecsek Rallyra driftelni, hogy ássalak el a kedvenc kanyarodban, és ha már jössz, nézzetek be az autóvillamosságiba, hogyne lenne nyitva?, öttől ott pakolásznak, rohadjanak meg a biztosítékaik között, mondom, mi kell.

Géza hirtelen felriadt, és üveges szemmel a plafonra meredt.
Hol a kocsi?, kérdezte riadtan. Lujza, mi van az Opellel?
Meg foglak ölni, ha nem halsz meg magadtól, mondta a nő. Fel tudsz állni?

Megint egy tanyahorror kriéjtidbáj magyar valóság, mondta Eduárd, amikor beparkolt a ház elé.

Kiszállt a kéken villogó kocsiból, és meglátta a hóra kivitt, vértől csöpögő férfit. Itt van az összes szar, amit kértél, remélem, hétvégére összerakod a motort, suttogta komoran Idegnek, de most nézzük, mitől ijedtünk meg ennyire?

Amikor Gézát elvitte Eduárd, pár percig még csendben álltak az összevérzett havon.
Rohadjanak meg a belgák a szar késtokjaikkal, mondta Ideg.
Ugye megmarad?, kérdezte Lujza.
Meg, rohadjon meg, tápos pesti, ha ezt a szar pálinkát bírta, egy szúnyogcsípéstől nem lesz semmi baja.
Még egyet kérdezek. Ki az a nő, akit az ablakon láttam benézni?
Rohadjak meg, az anyám. Nem bír aludni, kóvályog egész éjjel, néha reggelig. Anya! Az istenmegáldjon!, menj már aludni, muszáj pihenned.
Tudtam, hogy igazából böllér vagy, nem szerelő, mondta az idős asszony, és a vérre nézve elmosolyodott, kisfiam, kicsi fiam, töltöttél kolbászt is belőle eleget?

Ideg átölelte, és elindult vele a hátsó ház felé, ami mögött Lujza a hajnali, opálos fényben már meglátta a modern és csinos panziót, a homlokzatra felfestett Sába felirattal. Már épp elképzelte, hogy minden máshogy történt, és az egyik szobában alszik békésen és háborítatlanul, amikor egy tenyér súlyát érezte a vállán.

Nocsak, nocsak, mondta Nyúzka, a pincér, mennyi vér. És ki tetszettek hagyni belőle? Hát van ollyan, kérdezte túlzóan nyájasan, hogy ott a vendég, és én nem hozom a mönüt? Ugye tánc azért nem volt még?

Csikós Attila (1969, Szombathely)

Író, Budapesten él.