Rácz Boglárka regényrészlete

Lytovchenko Volodymyr felvétele

Fölfeslik valami a kéken át

A nyár átmenet nélkül érkezett, a termekben megreked a forróság. Ica néni nedves zsebkendővel törölgeti az arcát, miközben az osztálynaplóban az év végi jegyeket véglegesíti. Amikor azt mondja, Németh Elíz, két tárgyból is elégtelen, az első sorból pusmogás és visszafojtott nevetés hallatszik, Endrődy hátranéz, ő inkább együttérez, legalábbis a tekintetéből ezt olvasom ki. Elíz egyenes háttal ül, Ica néninél mindig egyenes háttal kell, különben óra végén tart egy villámfeleltetést, most a legtöbben mégis kicsit összegernyednek. A nedves zsebkendőbe beleivódik a púder, a vonások ismeretlenné, idegenné válnak, egy idő után az Ica nénin kívüli arcok is, már csak Elíz tartása ismerős, tizenöt év múlva is innen ismerem fel, amikor Gusztáv lányát a játszótérre viszem, előttünk lépdel a nedves járdán, én szándékosan lassítok, mert szorongok mindentől, ami a múlthoz tartozik. A saját jegyeim nem érdekelnek, sem az, hogy Ica néni szerint az utóbbi félévben sokat romlott a magatartásom. Csengetés után a folyosón téblábolok, szeretném megkérdezni Éva nénit, járhatok-e festeni a nyári szünetben is, aztán meggondolom magam, Elíz hozzám csapódik, nem vettem észre, hogy itt volt a közelemben, ugye a múltkori után, nem hiszed el, hogy a bátyám néha bánt engem, kérdezi. De elhiszem, mondom én, miért ne hinném. Elíz szerint a bátyja másokkal direkt kedves, hogy fel sem merülhessen senkiben, valójában mennyire erőszakos tud lenni, ha megérzi valakiben a gyengeséget. Szeretném azt mondani, hogy apánk is ilyen volt, de erről senkinek sem beszélünk, sem én, sem anyánk, sem Kisbéka. A hőség az utcán is elviselhetetlen, Elíz lófarokba köti a haját, a nyakán izzadságcseppek indulnak lefelé, az évzáróra már nem jövök, mondja, mintegy mellékesen, szeptembertől pedig más iskolában kezdek. Itt rajtad kívül úgyis mindenki utál, Karolina.

***

Én is utáltam Elízt, mert neki legalább volt választása, míg én örökre bennragadtam a pusmogással teli teremben, ahol Ica néni minden rosszal engem gyanúsít. Az évzárón megkönnyebbülök, Elíz hiányáról hónapokig nem veszek tudomást, anyánkkal sikálom én is mások padlóját, mosom csíkmentesre az ablakokat, hogy aztán hetekig vegyszerszagot árasszak magamból én is. Szó nélkül végezzük a munkánkat, Kisbékára anyánk anyja vigyáz, ő nem tudja, hogy a húgom testének hozzáférhetetlen zugaiból egyre erősebb rohamok indulhatnak útjukra. Anyánk sokáig próbálta lebeszélni a nagyszüleimet arról, hogy ideutazzanak, nagyapámat végül sikerült is, nagyanyám azonban a végsőkig kitartott. Nagyanyánk törékeny asszony, szinte várom, mikor roppannak el vékonyka csontjai, mikor a busz csomagtartójából adogatja a súlyos bőröndjeit. Otthon alaposan szemügyre vesz mindent, én tudom, hogy arra gondol, ha anyánk annak idején nem hibázik, most nem ilyen körülmények között kellene élnünk. Anyánk nem tudja, ő valahol távol van, vagy csak makacsságból nem akar tudomást venni nagyanyánk tekintetéről. Végül én és Kisbéka segítünk neki a kipakolásban, anyánk pedig, ezúttal nélkülem, indul takarítani. Anyánk egyszer a fizetése mellé kapott egy uszodabérletet, mikor megjött, mérgesen csapta le a konyhaasztalra, valamit mondott is közben, de nem értettem, mert Solymosi néni kutyája már hosszú percek óta hangosan ugatott a körfolyosón. Egy hét múlva még mindig ott volt, én pedig elhatároztam, hogy elkérem anyánktól, hátha az úszás még inkább kiürít belőlem mindent, a félelmet a következő tanévtől, meg az állandó aggódást, hogy Kisbéka állapota egyszer csak rosszabbra fordul. Anyánk vállat von, nagyanyánk segít beszerezni egy elfogadható fürdőruhát. Szerintem bennem is vannak hozzáférhetetlen zugok, erre gondolok, amikor hagyom, hogy a víz lassacskán ellepjen, először a derekamig, aztán a mellkasomig, tiszta és hűvös, és én átengedem magam ennek a tisztaságnak és hűvösségnek, minden egyes héten, míg el nem kezdődik a tanítás.

***

Elképzelem, hogy én vagyok az utolsó ember a bolygón, nincsenek már szárazföldek, vagy csak nagyon messze, de nem érdemes kiúszni, a víz megtart, ameddig csak akarom. Nem tudni, hogy az emberek hová tűntek, próbálom számba venni a lehetőségeket, de csak az látszik észszerűnek, hogy megfulladtak, amikor majdnem mindenhol víz lett, először még próbáltak ellenállni a sodrásnak, aztán beletörődtek és alámerültek, hogy végleg elvesszenek a kékes hömpölygésben. Én szeretem a sodrást, örülök, hogy semmihez sem visz közelebb. Lehunyom a szemem, így is csak kéket látok meg egy kis fehéret, néhány karcsapással előre haladok, pedig nincsenek is irányok, a testem libabőrös, az éles sípolásra összerezzenek, mikor kinyitom a szemem, látom, hogy az úszómester a medence széléről integet, nincs baj, mondanám, aztán mégiscsak kijövök, mi a fenét csinálsz, kis hülye?, kiabálja. Sajnálom, válaszolom, majd a kabinok felé igyekszem, pár percig csak az öltözőben kuporgom, megvárom, amíg a reszketés elmúlik. A fürdőruhát nyári ruhára cserélem, jó érzés új ruhába bújni, nagyanyánktól kaptam, azt mondta, most már nyugodtan hordhatok kicsit nagylányosabb ruhákat is. A nedves fürdőruhát a hátizsákomba gyűröm, félek, hogy ha nem sietek eléggé, az úszómester újra megszólít. Üres minden, az utcán végre fellélegzem. Nagyanyánk nincs otthon, mikor megérkezem, Kisbéka szerint boltba ment, hogy megvegye a hozzávalókat az ebédhez. Belépek a szobájába, ami valamikor Gusztávé volt, ma savanyúbbnak érzem a szagot, ami már akkor körbelengte a helyiséget, amikor kipakolt. Az ágyra ülök, kezemmel végigsimítok az ágyneműn, fakó és vékony, mégis kimossuk még legalább tízszer, anyánk pedig minden alkalommal megkönnyebülten sóhajt fel, amikor megállapítja, hogy sehol sem foszlott szét. Ha szétfoszlik, még mindig meg lehet varrni, de anyánk fekete nejlonba tekeri majd és kidobja, ennyi méltóság neki is jár, hogy ne toldozott-foldozott takarót terítsen magára, vagy másokra.

Anyánk csak este jön meg, nagyanyánk megterít az ebédhez, zavarba ejtően pontosan helyezi el az evőeszközöket és a szalvétákat. Mi sosem terítünk meg, anyánk a sietség miatt néha a lábasból vagy a serpenyőből eszi meg a maradékot, a bundáskenyeret is a kezünkbe fogjuk, hogy ne koszoljuk fölöslegesen a tányérokat. Anyánk késő estig ül a körfolyosón nagyanyánkkal, én úgy teszek, mintha rendet raknék a konyhában, hátha így hallhatok valamit a beszélgetésből. Szó sem lehet róla, boldogulunk és bizonyítani is akarok magamnak, hallom anyánk hangját.

Csak évekkel később tudtam meg, hogy a nagyszüleink egy kis telekre akartak költözni, a házukat pedig felajánlották volna a számunkra.

Rácz Boglárka (1986, Losonc)

Író, költő, tanár.