Bánki Éva: A társasági élet szépségei 4.

Szymon Burza felvétele

Rózsikám,

én mostanában nem sok szerencsés dologról számolhatok be.

Itt ragadtam a szállóban, a Rimini Centerben. A tulaj először elküldött mindenkit a velneszből, aztán hazaküldte a konyhásokat, a szobalányokból még is hármat tartott meg. Tudod, mi nem hotel vagyunk, hanem Erholungzentrum. És mi hárman bármit megcsinálunk, mert nem tudnánk az albérletet fizetni. Jó, hogy megmaradt a kis szobánk az alagsorban, közben fele pénzt kapunk, ez igaz. És persze a kicsiért is meg kell dolgozni. Marcus, a tulaj elmondta, benne nagy a szociális érzék, ezért nincs szíve kirakni minket. Akkor legalább háláljuk meg!

Nyolcvannégy szoba. Nem hotelszoba, tudod, hanem Erholungzimmer. És persze felmosni mindennap a lépcsőket, szellőztetni, azt a kevés vendéget rendezni. Úgy lementek az árak, hogy egy csomó félnótás is meg tudja a Riminit fizetni. Nincs konyha, nincs velnesz, és hál’ istennek, legénybúcsúk sincsenek. Meséltem neked, mikor hetvenöt koreai üzletkötő jött? És konferenciázni akartak éjszaka! Részegen, öltönyben szaunázni!

Ezeket az újakat csak orángutánoknak hívjuk. Nincs öltönyük, sokuknak csomagjuk sincs, és nem kell nekik a szauna. Semmi sem kell. A bárt sem kell kinyitni, magányosan elpiálgatnak a szobájukban. Csak huszonöt euró az Erholung személyenként, reggeli vagy más extra nem jár hozzá. És persze mi sem törjük magunkat. Leszemetelünk, kivisszük az üres üvegeket, kicsit maszatolunk a fürdőszobában, ráfújunk a tükrökre, beteszünk egy tekercs vécépapírt. Tizenegy perc. Utána piálhatnak és tévézhetnek az orángutánok egész nap. Van itt egy perui professzor, Marcus szerint szörnyű a járvány Peruban, nem mer hazamenni. Do you want me to tell the history of the Incas? Kösz, nem.

Hatvan is elmúltam.

A kovidtól olyan nagyon nem félek. Túléltem már a skarlátot is.

Persze mi Sport- und Kongresszentrum vagyunk, nem kórház vagy menekültszálló. Ha valaki köhög, tüsszög vagy más baja van, annak Marcus rögtön kiteszi a szűrét. De azért vannak menekültek itt, kirgiz táncosok, két indiai zenész, akiknek lejárt a vízumuk, ám valahogy megdumálták Marcusszal. Persze minden euro számít. És itt van egy egyiptomi család tizenegy gyerekkel – ezek annyit ugrálnak, hogy tele van velük a szálloda. Ez egy Kongresszentrum, nem lovarda, magyarázom a gyerekeknek, de persze nem értik. Csak megy a blablabla, akrabarambara. No de jó sokat fizetnek, gondold csak meg! Napi tizenvalahányszor huszonöt euró. És van itt egy orosz nő két kisgyerekkel. Bezárkózik a szobájába, talán valamit főzicskézik is (ami tilos, tudod), és utána sírnak-rínak hármasban.

Szóval nagy a csatazaj éjjel-nappal. De amíg fizetnek, zajonghatnak, lóghatnak a csillárokon, csak ne tömörüljenek, ne fertőzzék egymást, mert akkor bezárnak minket. Csak azt nem értem, hogy viselik el a felfordulást, akik innen bejárnak dolgozni – mert a járvány miatt lassan már egy albérletnél is olcsóbbak vagyunk. Egy macedón nő egy pékségben sütöget éjszakánként – éjszakánként sütöget, nappal meg nem tud aludni. És egy barátom sincs, zokog a hallban. No és itt van, Rózsikám, egy furcsa magyar is. Soós Ildi férjére emlékszel-e? Nagyra volt vele, hogy kimegy Kanadába, új életet kezd, majd lakást vesz itthon a gyerekeknek, és különben is új munka, új család, új élet, új minden. Hát most itt lakik a 62-esben. Annyit tudok, hogy beállt ételfutárnak – de hazamenni?, azt nem akaródzik. És ez még az ételfutárság sem biztos. Valamit kiszállít itt, Bécsben: drogot, alkoholt, akármit, vagy csak tekereg ide-oda a városban. És ezért fizetnek neki. No de ki? Ez az Andris mindig olyan nagyképű volt, öltöny, autó, minden, tetszikelte a saját öreganyját is, úgyhogy nem is akartam itt ráismerni.

Kann ich hereinkommen?
Ja, ja, mondja. De látom, a saját gyerekét se ismerné meg.

Nem mintha olyan sokat takarítgatnék. Csak ráfújok a tükörre, összepakolom az üvegeket, leszemetelek satöbbi, satöbbi. Tessék-lássék. És ezt is csak heti egyszer. Én már a rendetlenségből látom, hogy melyik orángután meddig húzza. Aki az alsógatyáit begyűri a lepedő alá, az már nem sokáig.

És a cigizés! Das Hotel ist rauchfrei. Ra-uch-frei, mondom Andrásnak, hogy értse. Nicht, nicht, és rámutatok kád szélén a csikkekre. A cigizés olyan, mint a köhögés, Marcus ezért rögtön kivágja a vendégeket. Látom, András leszerelte a füstjelzőt, ez már Schaden, a köhögésnél is rosszabb, talán jobb, ha észre sem veszem. Marcus nem várhatja el, hogy centiméterről centiméterre átkutassam az összes erholungzimmert.
Csak zentrum vagyunk, nem hotel.

És nincs is nagyon időnk a vendégekre, mert megjelentek a poloskák. A migráció okozza, ebben biztos lehetsz, Rózsikám. A sok jövés-menés. Idejönnek ezek a szerencsétlen bogarak, vagy hozzák őket csomagokban, és maguk sem tudják, hogy mi lesz. Invázió talán. Marcus szerint nem takarítunk rendesen, vannak itt csótány-, hangya-, poloska-, bolhafészkek, es ist schrecklich, nem volt még itt ilyen botrány, widerlich. Mondom, talán lentről, a velneszből támadnak ezek a poloskák. Undenkbar, motyogja Marcus. Ő nyilván nem tudja, hogy az ukrán takarítók utoljára még bulizgattak a medencékben. Miért ne, a főnökök nem is hitegették őket, hogy visszajöhetnek.

Úgyhogy egy-kettő-egy-kettő, takarítószerekkel vonulunk az alsó szintre. Úgy kell nekem ez a külön meló, mint a hanyatt esés. De az idióta Marcusnak nem szabad ellentmondani. Fáj valamid? Fáradt vagy? Mehetsz haza! Marcus kikódolja az ajtókat. Semmi különös a hallban, semmi különös az alsó bárban. Az ukránok nem hagytak itt romlott ételt, még szerencse. Pedig van itt valami, motyogja Marcus. A citromos fertőtlenítő szagán keresztül érződik valami édeskés bűz. De hát a fene se tudja, mit szeretnek az amerikai poloskák.

Én veszem észre, hogy a vészkijárat melletti ablakot valaki betörte. Talán az egyiptomi gyerekek, iskola kéne nekik, egy jó pofon, nem Erholunghotel. Legódarabkák, kenyérmorzsák. Végignézzük a fitnesztermeket, de rombolni legalább nem romboltak ezek a hülye kölykök. Hál‘ istennek, suttogja Marcus. Szépen átvizsgáljuk a szaunát, aztán átmegyünk a medencékhez.

Kocsis András, Ildi férje ott fekszik a 25×10 méteres medence közepén alsógatyában, egy kapucnis pulóverben. A lábujjai koszosak. Canadian Tire-felirat a mellén. No de miért, suttogom.

Ez már Schaden, motyogja Marcus. Kísérgetni a rendőröket, mindent fertőtleníteni. Lepapírozni.

A rendőr faggatózik, láttam-e valami jelét az öngyilkossági hajlamnak. Hiszen magyar vagyok, én láthattam. Su-i-zid-ge-dan-ken, kérdi szótagolva. Nem, nem. Nem is értem. Mindig nagyon nyugodt volt. Tüchtig, igen. De traurig is. Manapság van ez így. Kovid van, nemde? Azt el sem merem mondani, hogy András volt feleségét születése óta ismerem, hogy ez mekkora szerelem volt… Ildi szülei mennyire örültek: főnyeremény ez az Andris, mondogatták. Közgázas diploma, nagy ambíciók. Lesz itt minden, kocsi, lakás, gyerekek.

Nem, nem láttam nála kábítószert, mondom a rendőrnek. A cigizésről persze hallgatok. Nem tudnám ennek a rendőrnek elmagyarázni, hogy én tiszteletből nem ismertem fel.

Van jó pár öngyilkosunk, mondja Marcus a rendőröknek. Azt az orosz nőt is meg kéne nézni a 42-esben, nagyon gyanús, két kisgyerekkel, összezárva, ki se dugja soha az orrát, mintha félne valakitől. Ki érti?

Dies ist jetzt nicht aktuell, mondja a rendőr.

Érteni én sem értem az egészet. A rendőrség mindent elvitt András szobájából, csak az üres cigisdobozokat nem. Ez azért furcsa, mert nem csinálnak az osztrákok ekkora felhajtást minden öngyilkosságból. Lehet, hogy András nem is piát vagy pizzát szállított, vagy nem is egyedül ment le a velneszbe. Talán volt itt valami ügye. Vagy valakinek kémkedett.

Ezt mind csak neked írom, Rózsikám, hogy képben legyél. Rossz lenne, ha Ildi gyerekei megtudnák, hogy az apjuk…. Vagy maga Ildikó! Nekik elég a lényeg: apu meghalt, ennyi. Nagyon szomorú dolog. Miért ne tölthetett volna Ildi férje pár napot Bécsben? Én még maradok, ezt biztos gondolod. Otthon semmi nincs. Dani Pesten van, Bencus készül kimenni Kanadába. Kell az a pénz, te is tudod.

De ne csak írj nekem, hívj is fel! Állandóan emberek között vagyok. Szobákba ki-bejárkálok. De már megőrülök az igazi társaságért.

Ágid

Bánki Éva (1966, Nagykanizsa)