Körkérdés VIII. – Mészöly II.

Mészöly Miklós (kép: Alföld Online)

 

Idén ünnepeljük a 20. századi magyar irodalom egyik legsokoldalúbb alakjának, Mészöly Miklós születésének a centenáriumát. Az Irodalmi Szemle februárra tematikus lapszámot állított össze, amelyben szépírók és irodalomtudósok egyaránt foglalkoznak a két évtizede elhunyt író életművével. E kezdeményezéshez kapcsolódva arról kérdeztük szerzőinket, hogy mit jelent számukra Mészöly Miklós öröksége, és hogy a szerző mely köteteihez fűződik a legemlékezetesebb olvasmányélményük! Második körben Kustos Júlia, Szabó Imola Julianna, Csordás László, Reichert Gábor, Lapis József, Závada Péter, Nagygéci Kovács József és Tóbiás Krisztián válaszolt!

 

Kustos Júlia (1996, Szombathely)

Jelenleg Budapesten él, ír, tanul. 2013 óta publikál, írásai különböző folyóiratok hasábjain jelentek meg. 2014-ben a Deákpoézis különdíjasa.

 

 

 

 

Hogy mit jelent Mészöly Miklós számomra, azon két hétig gondolkodtam. De közben nem nyitottam ki például a már kétszer félbehagyott Filmet, és nem tudtam eltérni az első gondolattól, ami a kérdés feltételekor eszembe jutott. Miért nem?
Mert Mészöly legalább ugyanannyira a köztudat része, mint az egyéné. Legalábbis szerintem. Mindenekelőtt (és röviden) azt mondhatom (írhatom), hogy jelenléte, emlékezete és az alakja köré folyamatosan épülő és alakuló kanonizáló munka (kezdve a Jelenkornál megjelent sorozattal, Szolláth Dávid monográfiáján át egészen eddig a kérdésig) számomra jelenleg a szabadság témája és problematikussága köré épül. A bilincs a szabadság legyen. Mészöly sírján arany betűkkel: még csak most kezdődik minden. Bal sarkában Polcz Alaine madáritatója (akinek sorait M. M. temetésének előkészítéséről és magáról a temetéséről amúgy nagyon ajánlom). És így tovább.

Kis túlzással: többet gondolkodtam élete ambivalenciáiról és személyéről, mint a műveiről. Ez sokat elmond – nemcsak az olvasási szokásaimról, hanem Mészölyről is. Mozgásában látom egyelőre, mint egy ingát. Éppen betáncolja a viszonyát az őt körülölelő térrel. Kileng, míg a helyét keresi. Keressük. Szem előtt van, de elkaphatatlan.

Remélem, hogy jövő ilyenkor Polcz Alaine centenáriumán is lesz egy hasonló kérdés.

Szabó Imola Julianna (1984, Budapest)

Író, táncelméleti szakíró, tervezőgrafikus, “betűéspixelrakodómunkás”. Varratok című versprózakötete 2014-ben jelent meg Palman Zsuzsi grafikáival. 2015-ben látott napvilágot Kinőtt szív című felnőttmesekönyve Maros Krisztina illusztrációival és Braille-írásos melléklettel, 2019-ben pedig a Lakása van bennem című verseskötete. A Varratok és a Kinőtt szív is Szép Magyar Könyv elismerésben részesült. Metzing Eszterrel közös könyvtervével megnyerte az Aranyvackor díjat, majd az „50 tehetséges fiatal” program mentoráltjai közé válogatták. 2016-ban a JAK és az Írók Boltja által alapított Könyvösztöndíjjal jutalmazták. 2018-ban Molnár István-fődíjas lett. Portréját Olajos Ilka készítette.

 

Nem ismertem a meséit. Pedig ismerhettem volna. Valahonnan belülről. Mostanában esténként az ő meséiből olvasunk fel a gyerekeknek. Kihallatszik a történetek mögül az önmagát gyógyító író, akinek olykor csak a mesék világába engedtek bejárást. Belakta hegyét-völgyét, mélyen és magasan. Erőteljesen hat rám ez a szárnyaszegett repülés.

„Napsütötte hegyoldalon élt Kökény kisasszony, a lakása csupa ablak volt, gics-göcs a fala, levél-zsúp a teteje. Bármilyen szellőcske jött, az mind tisztelgett nála; megsimogatták, megcsiklandozták – talán attól lett olyan gyönyörű kék.” (Kökény kisasszony)

 

 

Körülbelül tíz évvel ezelőtt került e-könyv olvasómra Mészöly Miklós Film című regénye, és arra is emlékszem, hogy nagyon friss volt még akkor a genette-i kategóriákkal való megismerkedés tapasztalata: már meg tudtam különböztetni a narrátor típusait, az elbeszélés rétegzettségének feltárását pedig, olvasóként, nagyon vonzónak tartottam. A Film alighanem azért volt ekkoriban hatással rám, mert más volt, mint amivel azelőtt az irodalomban találkoztam: az elbeszélő  provokatívan távolságtartó, a történet pedig nyomasztóan sejtelmes volt, és az objektívnek tűnő, de valaki által mindig valamilyen konkrét irányba, részletre irányított, igazított kamera pedig egyszerűen arra ösztönzött, hogy mélyebben gondolkodjam el a történet többszörös közvetítettségének problémáján.

 

 

 

 

 

 

 

„A szikomorfa husáng, mellyel az ajtót szokták betámasztani, ott hevert a fal mellett. Úgy látszik, csak a közelbe mentek el valahová, nem a toronyhoz. Mégse voltam nyugodt. Leültem az udvar közepén, és vártam. Egy keskeny résen kiláttam az udvarra. A szemközti házfal hólyagos volt a salétromtól, tele zöld és vörös foltokkal. Minél tovább néztem, annál vadabbul zuhogtak felém a színes gyűrűk, s nekem mindegyiken át kellett bújnom, ha nem akartam, hogy betemessenek.” (Saulus)

---

Nagygéci Kovács József (1977, Sátoraljaújhely)

Kritikus, a Pannon Tükör szerkesztője. Erdőkertesen él. Portréját Bertalan Johanna készítette.

 

 

 

 

 

 

 

 

Szóval keresni (Mészöly Miklós: Saulus) 

„A nagyok közül leginkább Mészöly a kortársunk, ő ment bele a legtöbb csínbe, poétikaiakba, neki a falnak, s az ütött résen tovább.” – írta Esterházy a 75 éves Mészölyről. Ha ezt írom, eszembe jut, hogy nekem meg EP a kortársam. Sok mindent tőle tudok Mészölyről. A „másik ügy egyszerűbb is meg bonyolultabb”. A Saulussal kezdődött (eredeti, 1968-as kiadás, családi könyvtár) és most már mindig így marad, maradok Mészöly-olvasó.

„A bárány halála érthetetlen? Érti valaki közülünk a két este között leölt állatot? Nem csak a szabályokat értjük, amelyek megmagyarázzák a bárány halálát? De ki érti közülünk a halálát? Mondhatjuk, hogy senki. Az egyetlen, amit megérthetünk, hogy a bárányt meg kell ölni.”

Szerkesztői jelzés szerint szabad vagyok a Mészölyről írásban, végre van már több monográfia is, amelyben részletesen, elemezve, kimutatva-bebizonyítva ragyog a Mészöly-próza, elég nekem, ha magánvéleményezek. És vonhatok például párhuzamot: ahogy a bárány halálát nem értheti senki, csak kizárólag azt, hogy meg kell történnie, úgy vagyok a Mészöly-szövegekkel. (Nem mindegyikkel, mert van, ami lekötött ugyan, de van, amelyik meg nem. Nem írom, melyik, nem idevaló, bár az is csak a nagyíróságot bizonyítaná.) Pontosabban: felnőtt olvasóvá tett engem Mészöly. Nem beavatott, azt más könyv tette meg (még Mészölynél is nagyobb, ragyogóbb), de az elsők között volt, aki rám bízta a dolgot. Az olvasást és a megértést. Mindezt ráadásul úgy, hogy én abból a hagyományból jövök, amire a Saulus mutat. Nem voltam Saulus (Old Shatterhand inkább, de még inkább Old Death, ha már), de az avatarom lett. Mentem vele ebben a költőien megfestett mondatlabirintusban, mint egy videójátékban, éreztem a fáradságát, szomját, dühét, örömét, mert hagyta Mészöly. Így írta meg. Becsukom a könyvet, és Saulus még mindig megy a könyv nyitotta virtuális, mégis nagyon is valóságos térben-időben. Ötven éve megy, én harminc éve bármikor újra tudom indítani.

„– Tehát bűnösnek tartod? – kérdezte Rabbi Abjatár.
– Azt szeretném, ha megbocsáthatnánk neki – mondtam teljesen kimerülten.
– Cáfoljuk meg, amit kifejtettél?
– Ha megbocsátunk, azzal még nem sértjük meg a Törvényt – mondtam bátortalanul. – Szeretni akarom Jójadát.
Aztán később:
– Te mit hiszel, Rabbi?
– Hogy mit gondolok?
– Az nem ugyanaz.
– Nem. Csak egyik se nagyon fontos Jójada szempontjából.
– Nem fontos?
– Ha nem tartjuk bűnösnek, még nem jelenti azt, hogy nem kell bűnhődnie. Ha megbocsátunk, attól még nem lesz ártatlanabb. Se kevésbé bűnös, ha megbüntetjük.
– De hiszen akkor nem tehetünk semmit! Ez a szó hiányzik a Törvényből!
– Szóval kerested – mondta Rabbi Abjatár, s hirtelen rám nézett.”

Rabbi Abjatár ujja a mellkasomba (Saulus mellkasában) nyomva, pontosan meg tudom mutatni újra és újra a nyomát. Hallom a hangot: szóval kerested? Mondom is Mészölynek (nem hallja, szerencsére), hogy aha, szóval te is kerested? És megtaláltad? És ezt én meg tudom mondani? Egyáltalán: ezt meg kell tudni mondani? Hogy valaki megtalálta e a szót? Vagy annak hiányát? És melyik is ez a szó? Fontos ez? Mindenesetre keresem, mert Mészölytől (is) tudom, hogy nincs annál fontosabb és jobb szóval keresni és találni szavakat.

Mészöly igazán komolyan farag, ás le a legmélyéig, megy el a falig. Az ütött résen viszont a szöveg nem megy tovább. Tessék, olvasó, parancsolj, ezt neked ütöttem, haladhatsz. A szövegben nem, az itt véget ér, csak valahogy úgy, hogy még hosszan-hosszan tart. Megütött hangvilla, rezgi az A-t, hallod, aztán már csak az emléke van, aztán annak az emléke, hogy hallottad. Ez mind Mészöly, mind valós.

„Jól mondod, de csak félig! Te féreg, azt hiszed, hogy szerethetsz? Csak utánamész, mint a birka. A szeretet az Úrtól van, és az Úr felé megy. Ő szeret, te üldözöd, és utol akarod érni. Ha Ő nem szeretne, hogyan tudnál te szeretni?”

A szeretet nemcsak, nem elsősorban a jobbra-balra, azaz körkörös viszony, hanem a fönt-lent-ben működik. Fentről le és lentről felfelé. Mészöly megírta a Saulusban azt, amit Pilinszky („Simon Weil gyönyörű szavaival”) tér és idő keresztjére szegezettségnek mond. Nála a horizontális és vertikális minden pillanatban összeér, a szeretet az Úrtól van. Az Úr tulajdonnév, csak semmi kis kezdőbetű, egy bizonyosról beszél, mert ismerősként szól róla. És nem is gőgös, mikor hagyományt bont, alázattal teszi. Nem azért bont hagyományt, hogy a romokban gyönyörködjön, hanem hogy jobban lássa és értse. A nagyok közül a hagyományvizsgálatban leginkább Mészöly a kortársam, mert ő ment bele a legtöbb csínbe, neki a falnak, falaknak és a romok vizsgálatának eredményei lettek maguk a Mészöly-szövegek. Azóta is igénylem olvasóként ezt a csínt.

Törekedj a szeretetre, te marha – mondja egy későbbi évtizedben egy másik idén ünnepelt, Kemény István. Ez a (célszerű) romok láttán megjelenő felismerés táplálja az elérhetetlen iránti hívó, késztető, sürgető igényt. Ettől tiszta, áttetsző, ragyogó és világos, erős és magabiztos a Mészöly-szöveg, ettől a felismeréstől, hogy minden rom, hogy nem lehet szeretni, tehát építeni kell és szeretni.

Féreg, birka és eközben megajándékozott: íme a Mészöly-féle ember. A Mészöly-szöveg megítél, elhelyez, de az államnál fogva finoman fel is emeli a fejemet. Talál hozzá szavakat, ezért nélkülözhetetlen.

---

Tóbiás Krisztián (1978, Csóka)

Költő, műfordító, a Tempevölgy folyóirat főszerkesztője. A Sava Babić műfordítói díj alapítótagja, valamint a Balatonfüredi Költőverseny Quasimodo Közalapítvány kuratóriumának tagja. Díjai, ösztöndíjai: Babits Mihály műfordítói ösztöndíj (2007), Sinkó Ervin-díj (2008), Móricz Zsigmond-ösztöndíj (2008), NKA alkotói támogatás (2016). Legutóbbi kötete: A mikulás rakétája (FISZ, 2020).

 

 

 

 

 

„A solymászat sem egyéb itt, mint egy ablak, amin keresztül jobb kilátást remélek.” (Mészöly Miklós: A tágasság iskolája)

 

Hét-nyolc évesen légpuskával lövöldöztem a galambokat. Teleszarják az udvart – mondta a nagybátyám. Én pedig kitartóan lövöldöztem a háztetőre, villanypóznára leszálló szürke madarakat. A veréb túl apró. Néhányat lelőtt a nagybátyám, csak úgy mutatóba, hogy van hová fejlődni. Ha húsz méterről egy verebet is, na, akkor lesz felnőtt a gyerek. Egyelőre csak a galambokat. A szürke galambokat, akik ott fenn repülnek, szárnyaik alá kap a szél (ok, ez közhely), nemcsak a templomtoronyig látnak, látják a töltést, a töltés mögött a folyót, a folyón a hidat, a túlparton a szomszéd várost és a szántót, a szőlőtökék sorait. Ha a vadászok lelövik a rókákat, elszaporodnak a nyulak. Ha elszaporodnak a nyulak, több lesz a táplálék és szaporodni kezdenek a rókák. Ezt biológiaórán tanultuk akkortájt. Ha lelövöm a galambokat… Ha lelövik a galambokat, még több galamb fogja teleszarni az udvart.