Bánki Éva: A társasági élet szépségei 8.

Helen Anderson felvétele

Nem valami jó az angolom. De eddig csak pár mondatot kellett tudnom… What do you want? Ölbetánc? Különszoba? Hány perc?

Most, hogy kihallgatnak, sajnálom, hogy nem értem a rendőröket. Nyiszlett, szőke kislány, aki sírni is csak az anyanyelvén tud. Nem-értem, nem-értem, nyüszítem. Jön a tolmácsnő, a nagymamám lehetne, próbál megnyugtatni: Évike, most jól figyelünk, Évike, most megpróbálunk válaszolni… Évike, a sírást abbahagyjuk. Igen, abbahagyom, figyelek. Igen, betöltöttem a tizennyolcat. Igen, ukrán állampolgár vagyok, de magyarul beszélek, ez az anyanyelvem. Látom a tolmácsnőn, hogy megküzd a Kárpátalja szóval. Igen, Szemjon ajánlott munkát Kanadában. Hoszteszkedés, abszolút szexmentes. Tökéletesen biztonságos. Gyere, próbáld ki! Nagydobronyban nincs munka, semmit sem lehet kipróbálni. Igen, dolgoztam már. Elhívtak bébiszitterkedni, de aztán harmadik nap korábban jött meg az apuka… azt mondta, ha megmutatom, mit tudok, beajánl egy príma, első osztályú helyre. Kanadába.

Sorolom Szemjon bácsi barátait: Dusa, Viktor, Alex. Nem, a teljes nevüket sajnos nem tudom. Kijevben rakták össze a transzportunkat: frissen érettségizett lányok, mind szépek és szerencsések. Mennek a környezetvédelmet és a demokráciát tanulmányozni Kanadába.

Évike! Abbahagyjuk a sírást! Tessék odafigyelni. Igen, naponta tizenöt órát dolgoztunk. Nem, mi sohasem voltunk fáradtak. A rengeteg tablettától pezsegtünk munka után is. A kanadaiak a sovány lányokat szeretik, az őrült kiscsajokat, akik álmukban is… Hát mi álmunkban is. Soha nem tudtam három óránál többet aludni.

Most Andy-ről, a megmentőmről kérdezgetnek. Mért segített, hogy segített? Egyáltalán hol lakik? Sajnos az utolsó napok a gyógyszerek miatt kiestek a fejemből. Arra emlékszem, hogy rettentő rosszul voltam, egész nap reszkettem, és valahogy hiányzott a klub üvöltő zenéje… Az a tararara-bum-bum. Talán ez az Andy is megbánta, hogy befogadott. Végig olyan elcseszettnek tűnt.

A tolmácsnő most megint olyan nagymamásan néz rám, szerinte nyilván nem illik a jótevőkről így beszélni. De, de, de. Tulajdonképp mindegy is. Aztán betuszkolnak egy autóba, és irány egy rehabilitációs intézet, egy csomó szociális munkás és pszichológus. Itt is nyilván a környezetvédelmet fogom tanulmányozni. Végül is jól döntöttem, hogy nem mentem rögtön a követségre.

Jókat eszünk, kerámiázunk, az udvaron tollaslabdázunk. A legtöbb lány latin-amerikai és filippinó, eltelik két hét, és spanyolul jobban beszélek, mint angolul. Ezek a lányok is attól rettegnek, hogy vallomást tesznek a bíróságon, aztán felrakják őket a repülőgépre. Sírnak ám otthon a kistestvérek, hisz egy fillért se hoznak haza! Az egyik lány tizenhárom éves, neki a méhét is ki kellett venni, de mit számít, legalább maradhat. Eltelik pár év, és az ő kistestvérei nem fognak éhezni Hondurasban. No tienes hermanos?, kérdezgeti tőlem.

Még mindig rettentően fáj a végbelem, ahova az az őrült rendőr földugta a pisztolyát. És ráz a hideg, ha hajnalonként felébredek. Még mindig hiányzik a sejtjeimnek az az üvöltő zene. De, de, de. Egyre több mindenre visszaemlékezem. Hogy mi volt Szemjon vezetékneve. Hogy ki szervezte a transzportokat Kijevben. Hogy Viktornak nincs tartózkodási engedélye. Hogy Szemjon sógornője a nagyanyámékkal szemben lakik Nagydobronyban… Igen, igen, már emlékszem, egy bizonyos Kazahonovics szervezte meg ezt az egész demokráciatúrát Kanadába, kicsit tanultok, kicsit hoszteszkedtek, lányok, no problem… Aztán hazajöttök majd tapasztalatokkal gazdagabban. Majd ti tolmácsoltok a multiknak Ukrajnában.

Most majd szembenézhetek Szemjonnal a rendőrségen. És majd kapok egy puszit a repülőjegyemre. Jó utat, Évike! Érezd magad otthon, Nagydobronyban!

Szembenézhetek! Igen! András lakásában belepillantottam a tükörbe. Egy negyvenes nőt láttam tűéles pupillákkal, lerágott, szörnyű arccsontokkal. Szerencsére itt minket csak rehabilitálnak, nem fogságban tartanak. Esmeraldával bejárjuk a várost, van egy kis zsebpénzünk, gyorsan elköltjük csokira. Figyelek egy lánycsoportot, talán az egyetemről vonulnak valami buliba… én is lehetnék olyan, mint ők. De, de, de. Nem tudok angolul, és még mindig fáj a végbelem. Csatangolunk a belvárosban, fagyizunk, nézegetjük a kirakatokat, Esmeralda elejti, hogy nekem milyen könnyű: szőke vagyok, vékony, kékszemű. Hasonlítok a kanadaiakra. Az igaziakra. Hirtelen mintha sokkolót nyomnának az oldalamhoz, odatoppanunk a bár elé. Elrángatom Esmeraldát, gyere, te hülye, kiabálom magyarul, és ahogy szaladunk, észreveszem, pontosan Andy lakása felé rohanunk. Az agyam – úgy látszik – lefényképezte az utat, amit megtettem taxival. Andrással a lépcsőház előtt akadok össze. – Hogy vagy? – kérdezem tőle, és gyorsan két puszit nyomok az arcára. Ám ez az András nem az az András, aki megmentett engem.

Vagy mégis? A szemei beesettek, az álla borostás. Nem hord öltönyt, egy hülye pizzázó egyenruháját viseli. Pizza Free, micsoda baromság. – Nem is örülsz? – kérdezem. András tényleg nem örül nekem, de azért kiprésel magából egy mosolyt. – Jössz vagy mész? Na, mondj valamit! – teszem hozzá, de Andris csak hümmög. Jó, a bárban sem volt nagyon bőbeszédű. De mintha pár nap alatt túlesett volna egy betegségen. Elkapta volna a kínai kórságot? Kit érdekel?

Remélem, megy, nem jön, mert szükségem van a lakására.

Azt kamuzom, hogy a fülbevalómat ott felejtettem a fürdőszobájában, persze, nem értékes, családi emlék, de mégis. Andris bólint, közli, menjek fel, várjam meg a lakásban. Péntek van, néhány órára berendelték az esti csúcsforgalomban kisegíteni.

Esmereldának odaadom a maradék pénzemet, menjen el fagyizni – tűnjön el végre! Andris laptopja nyitva, gyorsan beütöm a keresőbe Szemjonék bárjának a nevét, hívom őket, hátha. How many people book a table?, kérdezi rögtön valaki, talán Viktor.

Я хочу поговорити з шефом, mondom. Я Єва. Nahát, tündérkém, hol kódorogtál, hát nem hiányzott a papa? Tudom, Szemjon azért beszél annyit, hogy az embereinek legyen idejük ideérni András lakására. Úgyhogy gyors leszek. Sok mondanivalóm lehetne a kanadai rendőröknek, magyarázom. De nekem eszem ágában sincs visszatérni Ukrajnába. Mást akarok.

– Mit akar az én kiscicám? – kérdezi Szemjon. Nem akarnék a szétkúrt seggem miatt egész életemben pelenkát hordani, mondanám. De hogy mondják a szétkúrt segget ukránul? Ilyesmiket nem tanítottak nekünk a gimiben, Beregszászon. És nem akarnék a hülye tabletták miatt harminc éves koromban meghalni. De ezt sem részletezem. Csak annyit mondok, egészen másféle munkát is tudnék a papácskának végezni.

És azonnal elhagyom a lakást, mert nem akarom, hogy Szemjon emberei itt találjanak. A végén a huszadik évemet se érem meg, nemhogy a harmincat. Két nap múlva a kíváncsiság visszavisz András lakásába. Tönkreverték? Miszlikbe szaggatták? Felrobbantották? Úgy látszik, túl sok gengszteres filmet láttam Nagydobronyban. András törökülésben ült a szőnyeg közepén. Megkönnyebbülten lehuppanok mellé – bár ne tettem volna. Andris elmesél egy hosszú-hosszú történetet, Kimről, aki nem Kim, Vanessáról, aki nem Vanessa, Davidról, aki nem David. Egy csöppet elálmosodom. – És te sem vagy Éva – suttogja nekem. – Hát hogy érted ezt? – kérdezem megrökönyödve. – Hogy hogy nem vagyok Éva?

András révetegen elmagyarázta, hogy bennem valamit kicseréltek. Nem a vesémet, a májamat, hanem önmagamat. Menjek oda a tükörhöz, és nézzem meg a saját szememet! Egy lyukat fogok látni a pupillám helyén. Ott húzták ki a bensőmet. – Inkább a seggemen keresztül – teszem hozzá nevetve. De, de, de. András nem nevet. Ő a feleségén is látja a rést, amin keresztül kivették a lényegét. Átoperálták. Ha találkoznának itt az utcán, talán fel sem ismerné. És elmesélt valami hülye történetet Sanyiról. Aki a nőket az aurájukon keresztül fosztja ki. Sanyi, aki nem Sanyi, hanem egy angyal, ugye. Hát mi más. – Neked horrorregényeket kéne írnod, Andris.

De még nem volt vége. Jöttek a gyerekek, akik nem is gyerekek. Nem az ő gyerekei immár. És jött a pizzázó. Ahol ő éjjel-nappal dolgozik, kérés nélkül is odateszi magát. És mégis. A főorosz ki akarja vágni. Helyben vagyunk, gondoltam. Szemjon így áll bosszút. Végül is sikerült rábeszélni a szerencsétlent, hogy induljon haza. Ott az asszony. Ott a két és fél szobás lakás Pesten. Van két diplomája. Egy csomó haverja. Ő nem a nagydobronyi semmibe tér majd haza. Várják a gyerekei, várja a kedves anyukája a Szilfa Idősotthonban.

Az az igazság, hogy nekem szükségem volt erre az olcsó, jó kis lakásra. És ha a laptopját itt hagyja, annál jobb. Nagy kaland volt neki ez a Kanada, de majd új életet kezd otthon. A jó melegben. Anyuval. – Nézd meg a szemed a tükörben – mondta búcsúzáskor. – Lyukas a pupillád, el kéne menned orvoshoz. A laptopját nem hagyta itt, de sebaj, én kaptam Szemjon bácsitól egy jobbat. És Andris, a megmentőm életét (vagy inkább az eltűnését) már csak a Facebookon követem. Egy rokon öregasszony látta őt meghalni egy német szállodában. Valaki úgy tudja, hajléktalan lett Bécsben. Egyesek személyesen is találkoztak vele: krisnás kéregetők között látták Pesten. Annyi András van a világon! És mind egyformák! Túl sok a fejükön, a testükön a tűszúrás.

Én az ő lakásából szervezem a kanadai álomutakat. Gyönyörű tájak, boldog jegesmedvék, egyenruhás, szélesen mosolygó, boldogan integető, fiatal lányok a torontói reptéren. Ukrán, magyar, orosz nyelvű weblapok. Csillogó-villogó Facebook-oldalak. Személyes élménybeszámolók mindhárom nyelven. Szemjon bácsi nagyon elégedett, a jelentkezők csak úgy tolonganak. Véget ér ez a hülye, utálatos, kínai kórság, és rögtön indulhatnak. No szex. Biztos munkahely angol nyelvi környezetben igényes, fiatal hölgyeknek. A jelmondat mindig ugyanaz: Kanada vár téged!

Bánki Éva (1966, Nagykanizsa)