Bánhidi Lilla: Öregek, kiégettek, vidámkodók 3.
Borsos Zoltán: 03618 FAMOUS LAST WORDS – NINA RIFELJ
Harminckettes
Bizonytalanul nyomja le a villaépület kilincsét. Gudmónin, mondja magában biztatásképp. Az angol mellett döntött. A némete megkopott, évek óta nem használja, az angolban pedig kevesebb a hibalehetőség. Lassan tolja a súlyos faajtót maga előtt. Belép. Púderes parfümillatot érez. A falakon mintás, krémszínű tapéták, a plafonról cirádás csillárok lógnak. Gudmónin, mondja félhangosan. Egy pillanatra minden szempár rászegeződik, többen a nyakukat nyújtják, egészében szeretnék végigmérni az érkezőt. Elmúlik a pillanat, visszaengedik magukat az előző pozícióba. A recepció üres, a váró tele. Csak két szék szabad. Az ajtóhoz közelebb esőt választja. Nyolc óra kilenc. Még van fél órája.
Háromnegyed négykor hagyta el a Budapest táblát. A navigáció szerint ráért volna fél ötkor indulni, de emlékezett, mit írtak a fórumon: aki elkésik, azt a doktor úr nem vállalja el. Márpedig ő a legjobb, mindenhol ezt olvasta. Nem kockáztathat.
Szeme a recepció melletti molinóra téved. Hetvenhat százalékos sikerráta. Hetvenhat, számol utána, az jó. A hetvenhat az majdnem nyolcvan. A nyolcvan nagyon közel van a százhoz. Izmai kiengednek. Könnyűnek érzi magát.
A teremben hét pár és egy férfi várakozik. Csend van. Többségük az ő korosztálya, harminc végétől ötven elejéig, egyformán szürkék, állapítja meg. Vajon ő is pont ilyen szürke, kiégett és reményvesztett, csak magán nem veszi észre? Maguk elé bámulnak. Ismeri ezt a bámulást. Az elején még ágált ellene, mindenhol kikérte magának, aztán csak meredt ki a fejéből ő is, egyre hosszabban, végül pedig már nem is bánta, különböző szórakozásokat talált ki magának, a több órás várakozási időben színek szerint csoportosította a tárgyakat, vagy megkereste az összes látható számot, esetleg fejben összeadta, szorozta, osztotta azokat. Öt és fél évet várakozott mindenféle termekben. De ez itt most más lesz. Mosolygott magában. Itt minden más, és minden lehetséges, ezt írták a lányok a fórumban.
Alapár négyezer-kilencszáz euró, korhatáron túl hétezer-kettőszáz. Mit akarhat még egy maga korabeli nő, kérdezték otthon az orvosok, márpedig minden neves szaktekintélyhez elment. Nem gondolja, hogy ez már nem helyénvaló ilyenkor, kérdezték, rég túl van a korhatáron, legszívesebben kikérte volna magának, de csak ült megszeppenve a betegnek kikészített kényelmetlen irodai székben az orvos balján, az meg rá se nézett, csak darálta tovább. Fogadja el a tényt, nincs már rá mód, járjon pszichológushoz, törődjön bele. Megpróbálta, de nem ment. Aztán megtalálta azt a titkos csoportot az interneten, olvasott brnói történeteket, és már nem is akart beletörődni.
– Doktor Tomás Trizuljakhoz van időpontom – lép a pulthoz. Rögtön megindult, amikor közeledni látta a szűk fehér köpenyes huszonéves recepciós lányt. – Nyolc negyven.
Mosolyt erőltet az arcára, szeretné elnyerni a recepciós szimpátiáját. Mindenki szimpátiáját szeretné elnyerni. Hetvenhat. Tereli a gondolatait a pozitív irányba. Hetvenhat. Ismétli újból. A recepciós dokumentumokat és tollat tesz elé, megvárja, amíg kitölti, majd az első emeletre kíséri, a kettes szobába.
Trizuljak doktor széles mosollyal fogadja. Pont olyan, amilyennek a fórumon leírták. Hosszasan nézegeti a leleteket. Vissza-visszalapoz, a végéhez ér, majd elölről kezdi.
– Nem olyan rossz a helyzet. Mindenképp donorra lesz szükség, de a következő hónapban bele is tudunk kezdeni.
– Valóban? Ez nagyon jó hír. A férjem már teljesen elengedte a reményt, hogy valaha lehet gyerekünk. Nem is mertem elmondani, hogy hová jövök. Otthon tiltott az idegen donoros. Nagyon boldog lesz.
– Mennyit szeretnének?
– Többet is lehet? A honlapon úgy olvastam, hogy már csak egyet ültetnek be.
– Egyet szoktunk. De lehet többet is, persze, akkor nagyobb a kockázat. Épp ezért feláras.
– Értem. Eggyel is beérjük. Eddig úgy volt, hogy egy sem lehet.
– Fiút vagy lányt szeretnének?
– Lehet választani?
– Hivatalosan nem. De nálunk van lehetőség rá. Plusz ezer euróért. A korából ítélve, gondolom, nem bízná a véletlenre. Ha szeretné megválasztani a nemét, meg tudjuk oldani.
– Fiút szeretnék.
A fiókba nyúl és egy vaskos dossziét vesz elő.
– Adok egy katalógust. Nézze végig. Mindenkinél megtalálja az adatokat, végzettséget, jellemzőbb tulajdonságokat. Könnyen találhat hasonmást. Akkor pedig a gyereke akár még hasonlíthat is Önre. Az első öt oldalon szereplő donorok felárasak, az utána következők benne vannak a csomagárban. Nézegesse csak, negyed óra múlva visszajövök.
Trizuljak doktor diszkréten húzza be maga után az ajtót. Az ánégyes album első oldalain reklámmosolyú fiatal nők. Egyikkel sem érez közösséget. Tovább lapoz. A felárasok után jönnek a harmincas, hétköznapibb kinézetűek. Egy rókavörös, szeplős orrú nőn hezitál, tetszik neki a két kis gödör a szája szélén, ez olyan jól áll a gyerekeknek, győzködi magát. Aztán elképzeli a tetőtől talpig szeplős gyereket, és továbblapoz. A kilencedik oldalon megakad a szeme valakin. A nőt magát nem is nézi meg, a tekintete ejti rabul. Ő az, mondja magában. Az adatokat csak átfutja. Ahogy az orvos visszaér, rögtön rámutat.
– A harminckettes.
– A harminckettes? Biztos benne?
A nő bólint.
– Rendben. Felírom.
Megállapodnak az időpontban, az orvos hosszan magyarázza, mit hozzanak magukkal a beültetésre, majd a rendelő ajtajáig kíséri.
Visszaér a váróba. Csupa új arcot lát, a reggeliek közül már senki nincs ott. Mint a futószalagon, állapítja meg magában fintorogva. Elbambul egy pillanatra, az ajtóban majdnem fellöki a szembejövő orvost. A fehér köpenyes férfi a földszinti pihenőbe siet. Kollégája már készíti ki a kávéspoharakat az asztalra. Az orvos ujjong.
– Tippelj, az új román donornak hány petesejtje lett a stimuláció után? Na?
– Tizenöt? Tizenhat?
– Húsz! Húsz, és mind jó minőségű! Tizenkettőért fizetett a holland házaspár, a maradék nyolcat el tudjuk adni valamelyik európai intézetnek. Bár lassan mások bezárhatnak, úgyis mi látjuk el fél Európát.
– Jó ötlet volt Románia. Sok fiatal lánynak kell a pénz, onnan még tudunk hozni új donorokat.
– Kár, hogy a béranyaságot nem hirdethetjük. Akkor még többen jönnének. A tavalyi eset óta, emlékszel, amikor kint rekedtek az újszülöttek Ukrajnában, több páciensem is kérdezte, tudok-e béranyát.
A kávégépen kialszik az utolsó csík is. A sztetoszkópos férfi kicseréli a kapszulát és a poharat.
– Hány cukrot kérsz?
– Csak így, feketén, köszi. Lassan végezhetnénk. Mégiscsak péntek van. – Kinyitja az ablakot és mélyet szív az esőillatból.
Esőkabátos alak tépi fel dühösen a villa hátsó bejáratát. Rohan a harmadikra, végig a folyosón. Lehúzza magáról a kapucnit, erővel rántja szét a sárga esőkabát patentjait. Vízcseppek fröccsennek a szűk folyosó piszkosfehér falára. Beront az egyik irodába.
– Késtél – mondja rosszallóan az íróasztalnál ülő idősebb nő. A fejét meg sem mozdítja, tovább mered az asztalon heverő papírokra. – Már majdnem hazaindultam.
– Félúttól gyalogolnom kellett. Megláttam valakit a villamoson, azt hittem, ismerem. Leszálltam hamarabb, nem akartam kockáztatni. Szóval mi ez az egész, hogy már nincs rám szükség?
– A tested nem bír el több stimulációt. Nem tudunk többé használni.
– Nem! Nem! Kérlek, ne csináld ezt! Egészséges vagyok! Folytatnom kell!
A fotelba roskad. Az idősebb nő lassan ránéz. Megsajnálja.
– Mióta idehoztunk, több száz petesejtet adtál. A világ tele van a gyerekeiddel. Már nem kell vezekelned. És lássuk be, megöregedtél. Már nem tartunk rád igényt. Vállalj saját gyereket. Talán még nem késő.
Bánhidi Lilla (1978, Miskolc)