Gyurász Marianna levele Pilinszky Jánoshoz

kép: Pilinszky János (Molnár Edit/MTI)

Kedves Jé!

Muszáj így kezdenem, ne haragudj, félszeg vagyok, nem tudom leírni a neved. Azt mondom magamnak, majd kijavítom, mielőtt elküldöm a levelet, de már most tudom, hogy ez hazugság. Fogalmam sincs, miért működik mégis ez az önmagunkat bolondítás, még a legjobb önismerőkként is. Látod, még ez is hazugság, hát agyrém, csak gondolkodni kell egy sort, és szinte egyértelmű. Irányítjuk magunkat, mint bárki mást, kelletlen feladatok elvégzésére vagy épp elengedésére, megmagyarázzuk, miért érdemeljük meg mégis, amiről igazán mélyen nem ezt érezzük, apró istenként rángatjuk a saját zsinórjainkat, amíg görcs áll a vállunkba és valami obskúrus sikátorba navigáljuk magunkat, ahol aztán leülünk, iszunk egy csavaróst Bundival, a kiöregedett szobafestővel, és újratervezzük az egész útvonalat.

Ne haragudj, Jé. Mint látod, könnyen navigálom magam efféle zsák-, de legalábbis csúnya mellékutcákba. És nagyon gyakran kérek elnézést, a legkisebb dolgokért, mert amiért igazán bocsánatot kellene kérni, azért istentelenül nehéz, de úgy érzem, ezt te is pontosan annyira tudod, mint én. Azért gondolom ezt így, mert valamikor koratizenéves koromban a fejembe fészkelte magát a meggyőződés, hogy minket ugyanabból a fából faragtak, és mindenféle élettapasztalatbeli, életútbeli, életkorbeli különbség ellenére, ha találkozunk valamivel vagy felnézünk az égre, ugyanazt látjuk. Ugyanazokat a színeket, szempillán felgyulladó szikrákat: mintha ugyanúgy esne a fény a fotoreceptorainkra, mintha ugyanabban a szögben tartanánk a nyakunkat és mérnénk fel a helyzetet, s a felmérés eredménye minden alkalommal egy betűre megegyező, kíméletlen (kíméletlenül pontos? őszinte? vagy bántó, önostorozó, esetleg másokkal is kegyetlen?) ítélet volna.

Persze ez afféle megfoghatatlan meggyőződés, nem előzte meg személyes ismeretség (természetesen, Jé, mikor megszülettem, téged már több mint tíz éve eltemettek), sem pedig, és ezt kissé szégyellem bevallani, a biográfiád vagy az életműved alapos ismerete. Ám az a pár vers, amelyekkel útjaink keresztezték egymást, ezt a hatást érte el nálam. Az egyik mindenképp a Miféle földalatti harc volt, a másik az Apokrif, a harmadik a Tilos csillagon, a negyedik már akármi lehetett. Azon gondolkodom, a pareidolia érzetéhez hasonló ez a néha görcsös keresése az ismerősnek és a megérthetőnek, a mélyen személyes üzenetnek akár irodalmi művekben is. Carl Sagan asztronómus szerint (akivel egyébként már mindketten találkozhattunk volna, rendkívül inspiráló alak volt ő is, Jé, de azt hiszem, erről már lecsúsztunk) az evolúció során előnyösnek bizonyult az arcok felismerésére való fokozott hajlamosság a csecsemőknél, ezért olyan általánosan elterjedt a pareidolia a fajunkban, ezért látunk még távoli égitestek tengereinek sötét foltjaiban is arcokat. Ezért támad fel egyesek reggelizőasztalán a harmadnapos toast kenyéren Jézus. Et resurrexit tertia die. Kicsit tágítva a gondolatkört, ez a belénk kódolt igyekezet vezethet például ahhoz is, hogy titkosan kódolt üzeneteket halljunk a visszafelé lejátszott lemezeken. És én néha úgy érzem, ez az ismerősség, teljes megértés iránti vágy húzott feléd és kapcsolt hozzád. Végsősoron ez a felismerés ugyanannyira öli meg a köztünk lévő, általam kreált kapcsot, mint az evolúciós pszichológia fejtegetései a szülői szeretetet. Semennyire.

Azért valószínűleg legalább annyira hasonlók vagyunk, amennyire az egyetlen ön- és haláltudattal rendelkező faj két egész hasonlóan szocializált tagja szükségszerűen az. A hitünk is hasonló, és ezt már csak azért is ellentmondásnak kéne tartanom, mert én nem hiszek, te pedig azt mondtad, költő vagy és katolikus. De mégis szinte minden ponton egymásra borul a két halmaz, úgy érzem, ugyanaz a sötét, komor, hallgatag mennyország feszül felettünk. Ezt az éned már felnőttebb fejjel ismertem meg, akkor olvastam utána részletesebben az élettörténetednek (bár biztosan elhangoztak ezek a dolgok irodalomórán is, de én az életrajzok memorizálásából elég nagy tuskó voltam) és tudtam meg, hogy ilyen mélyen és komolyan vallásos voltál. Nem kellett volna, hogy ez meglepetésként érjen, bár igazából mégis, mert a verseidből ugyanazt az elveszettséget olvastam ki, a hit vágyát, de végső soron lehetetlenségét, amivel én is küzdöttem. Mert hát hiába kereszteltek meg és estem át elsőáldozáson magam is, a korral egyre inkább vonakodó ateistává váltam. Gyönyörű kapaszkodónak találtam a hitet, de minél többet bámultam a kezem, annál nyilvánvalóbbá vált, hogy a levegőt markolja. És rajtad sem éreztem, hogy bármibe kapaszkodnál. Mintha a vallásnak csupán a terheit és a korlátait tetted volna igazán magadévá, megnyugvásait soha; a kötelezettségeket vállaltad, annyi mindent megvontál magadtól, és igazából nem is tudom, mit kaptál ezért, mi lehetett a mérleg másik oldalán. Csak a bűntudatot látom, a magadtól való viszolygást, a vallásoddal össze nem egyeztethető vágyaidért. De erről nem is akarok sokat értekezni, Jé, mert csak dühös leszek. Hiszen ha igaz lenne az az egészen stabil lábakon álló feltételezés, miszerint a férfiakhoz vonzódtál, de ezt gyűlölted, hát, két részre szakadna az énem, melynek szoros a viszonya veled. Az egyik zokogna a tehetetlenségeden és a helyzet tragédiáján, a másik viszont tagadná a tehetetlenséged, és, ha nagyon őszinte szeretnék lenni, nem lenne túl nagy véleménnyel rólad. De ezt nehezemre esett leírni, csak a düh mondatta velem, s utálnám, ha valahol belebotlanál. Kérlek, ne vedd magadra. Érted dühösebb vagyok, mint rád a boldogtalanságodért. Persze másokat boldogtalansággal vádolni rendkívül nagy udvariatlanság. Engem is bosszant, mikor ezt teszik velem. Ne is tárgyaljuk túl a témát. Meg egyébként sem tudom, mit takar ez a szó pontosan, hogy boldogság. Biztosan ezért értjük így meg egymást.

Azt hiszem, részben a te hibád, hogy elkezdtem írni. Az egyik első, komolyabb próbálkozásom hozzád szólt, a te hangodon próbáltam beszélni veled, afféle kísérlet volt a kommunikációra. Csapnivaló vers lehetett, de szerencsére nem tudok utánajárni, úgy tűnik, elvesztettem a legutóbbi laptopcserémnél (majd legközelebb beszélünk a laptopokról is, addig utánajárok, pontosan hogyan működnek, mert nem szeretnék lebőgni előtted). Örülök, hogy nem tudom megmutatni neked. Viszont a kommunikációnak ezt a módját megtartottam, és úgy találtam, gondolkodásra, összefüggések kutatására is kiválóan használható a versírás, tehát többek közt ezért is köszönettel tartozom. És a gondolatokért, amiket felébresztettél, a képekért, amiket festettél, a bajtársiasság érzetéért, amibe, más fogódzó híján, erősen kapaszkodtam. Manapság már nem görcsösen, nem olyan fájóan erősen, mert megszokottá vált a szorítás és talán meg is erősödtem. Ám mikor megkereslek idebenn, ráébredek, hogy még mindig fogódzom. Talán egyébként is ez a legtöbb, amit tehetünk, mi szerencsétlenek, akik túlságosan rettegünk ahhoz, hogy kapaszkodók nélkül éljünk, de ennek ellenére tehetetlenül hitetlenek vagyunk: ez az összekapaszkodás, az együtt zuhanás.

Már nagyon késő van, Jé, és attól tartok, nem vagyok kifejezetten koherens, mellékutcákba viszlek, és nem is igyekszem kivezetni téged onnan. De nem is gondoltam, hogy könnyű lesz beszélni veled. Talán a mi kapcsolatunk is jobban működik a sötétben és kimondatlanul, mint nyíltan kimondva (mint sok más kapcsolatod), ügyesebben elél a sorok között, mint a sorokban. Látod, például alig mondtam el neked bármi lényegit, sokkal inkább gépelve gondolkodom, mint beszélek hozzád, nem tudom, mit mondhatnék el magamról vagy rólad, amit nem tudsz, mert olyan bennsőségesen ismerjük egymást. Úgyhogy gondolkodom még egy kicsit, most valami kifogást keresek, hogy elbúcsúzhassam tőled, persze csak itt, papíron, mert nem arról van szó, hogy többet nem beszélnénk a sorok közt és szavak nélkül, de hát ezt te is tudod.

Szóval mennem kell, János. Azt hiszem, égve hagytam a folyosón a villanyt.

Gyurász Marianna (1991, Révkomárom)

Költő, író, molekuláris biológus.