Plonicky Tamás: Nullanegatív (részlet)

…A New York-i St. Alexander’s luxusapartman-hálózat legnagyobb felhőkarcolójának tizedik emeletén állok egy ablakpárkányon, és csupán az utolsó lépés választ el attól, hogy szétzúzzam magam, és hogy véget vessek ennek az egész bizonytalanságnak. Az alattam apró pontokká zsugorodott, sürgő-forgó járókelők semmit sem sejtenek a történésekből; pedig, ha tudnák, hogy az ország egyik legismertebb televíziósztárja készül épp öngyilkosságot elkövetni, talán az a szándék, hogy életben tartsanak, a részükről is megérne némi erőfeszítést. Szédülve a magasságtól még észreveszem, ahogy a többszáz dollárt érő szakadt papucsom spicce kicsit belelóg az éjszakai nagyvárosi élet kaotikus forgatagába; a belőle kikandikáló libafoszöld zoknimon hatalmas lyuk éktelenkedik. Ennek láttán az a gondolat fut át az agyamon, hogy talán most kivételesen tényleg illett volna felvennem valami alkalomhoz illőt. Egy szétroncsolt testű, milliók által követett tévésztárra bizonyára a hullaházban is érvényesek a divat alapszabályai. „Ne öltözködj úgy, mint egy hajléktalan, és soha ne hordj szakadt holmit!”, szinte hallom magamban a szállítás kedvéért kiskanálhoz hasonló műszerekkel összeszedett véres maradványom darabkáin a lyukas zoknimat megpillantó rendező kritikus hangját. Erre gondolok, majd megtámasztom a hátam, és miközben az arcomon érzem az éjszakai hűvös szél jéghideg érintését, mindenfajta vacillálás nélkül egyszerűen csak levetem magam az ablakpárkányról; az idő a zuhanás előtt egy pillanatra megáll. Az önmagam totális szilánkosra zúzása előtti másodpercekben valamilyen oknál fogva a kezdetek jutnak eszembe; azok a fránya kezdetek: ha nem lett volna az a furcsa betegség, ha nem lettem volna egy elfuserált senki, ha nem lett volna az a lehetőségeket ígérő plakát, ha nem lett volna a mindent bekebelező pornóipar, és ha nem lettem volna ennyire kiéhezve a sztárságra és a sikerre, talán most nem tartanék itt… „Krukrux”, ez az első szó, ami eszembe jut; minden ezzel kezdődött. A Krukrux egy olyan születési rendellenesség, ami szerint a gyomorsav a szokásosnál körülbelül háromszor erősebb; azaz bármit, amit a delikvens le tud nyelni, a szervezete sokkal könnyebben és hatékonyabban bontja le, mint az „egészséges” embereknél. A Krukruxnak többnyire nincs mellékhatása, azt leszámítva, hogy a „betegeket”, egy-egy nagyobb tárgy lenyelése után, bárhol-bármikor elkaphatja a hasmenés. Ez azonban a pozitív hozadékok mellett abszolút elviselhető. Az orvosok szerint százmillió emberből egy születik Krukruxban; többségük persze, mivel a rendellenességnek nincsenek komolyabb tünetei, észre sem veszi azt, hogy ha megenne mondjuk egy csavarhúzót, voltaképpen nem történne semmi; a hétköznapi ember ugyanis nem szokott háztartási vagy egyéb, evésre nem alkalmas, tárgyi eszközöket zabálni a vacsora mellé: nincs csirkemell harapófogóval, nem létezik üveggel töltött sajtos nokedli, és természetesen egy receptkönyv sem ír fémdarabkákkal megszórt krumplisalátáról. Az én Krukruxom azonban teljesen eltért az eddig diagnosztizált kóros elváltozásoktól; egyes orvosok szerint a gyomorsavam tápláléklebontó-képessége legalább tízezerszer hatékonyabb, mint bárki másé. Ez a tudományban jól ismert, rendkívül ritka betegség ugyanis esetemben a szintén kivételesnek mondható nullanegatív vércsoporttal párosult. Az így létrejött mutációnak köszönhetően bármit meg tudok enni; bármit, amit elém raknak, és ami lefér a nyelőcsövemen. Nem mindennapi problémámat a családtagjaim úgy vették észre, hogy gyerekkoromban teljesen véletlenül lenyeltem egy, az átlagosnál jóval apróbb termetű vasból készült kisautót; egyszerűen csak játszottam vele, a számhoz vettem és már lent is volt. A muter, mivel az előszobából tehetetlenül nézte végig a kisautó megevésének gyors jelenetsorát, hisztériarohamot kapva előbb önkényes módon, a számon és a nyelőcsövemen keresztül próbálta meg kihalászni a gyermekjátékot; ezután spontán ütni-verni kezdte a hátamat, hátha magamtól kiköpöm azt, és mert eleve kudarcra ítélt spontán magánakcióinak egyike sem hozott különösebb sikert, azonnal bedobott az autóba, és, amilyen gyorsan csak lehetett, a kórházba hajtott velem. A legnagyobb meglepetésére azonban nem történt semmi; bivalyerős gyomorsavam azonnal akcióba lépett. A kórházban a doktor úr készségesen elvégezte az összes ehhez szükséges vizsgálatot, és röntgenfelvételekre hivatkozva közölte édesanyámmal azt, hogy a diagnózis alapján ez a kisautólenyelés-dolog egyszerűen nem történhetett meg; „bizonyára rosszul látta”, mondta a szakértő, de anyám, fogva a röntgenfelvételt és hallva az orvos megnyugtató hangját, egyáltalán nem lett nyugodtabb. Teljesen kikelve önmagából, sokkos-hisztérikus állapotban, a „láttam, hogy lenyelte” szavakat ismételgette; így próbálta meg bizonygatni az épelméjűségét. A doktor úr azonban ennek ellenére sem gondolkodott túl sokat a problémán; egyszerűen csak levonta azt a következtetést, hogy anyám amellett, hogy feltételezhetően vak, valószínűleg még elmebeteg is. A mama későbbi beszámolója szerint az első spontán orvoslátogatásunk után, mivel gyerekként feltűnt, hogy mekkora ügy kerekedik ebből, úgy kezdtem el otthon zabálni a kisautókat, mint más kölyök az édességet; gyakorlatilag a hobbimmá vált a játékevés. Először csak apró méretű tárgyakat ettem meg. Ilyen nyelőcsövemen leférő fém kiskocsi, olyan műanyag ceruzatartó satöbbi. Aztán a nagyobb termetű csecsebecséken volt a sor: a szétmarcangolt plüssmackón, a könnyen eltörhető legódarabkákon, a teljesen szétszerelhető piros műanyag traktoron. Édesanyám egy idő után azt is észrevette, hogy nem mindennapi fogyasztási szokásaimnak köszönhetően gyakorlatilag kezdenek elfogyni az otthon tartott gyermekjátékaim; ezért újra elvitt az orvoshoz, ahol egy vérvételekkel kiegészített hosszú analízis következett; ekkor állapították meg, hogy Krukruxban szenvedek. A kórházban a muter unszolására az orvosok előtt is megettem egy játékot. Behabzsoltam, mint kacsa a nokedlit; a röntgenképek, hasonlóan a korábbi vizsgálathoz, e produkció után ugyancsak nem mutattak ki semmit. A doktorok azt állították, hogy ilyennel még soha nem találkoztak. Egyik percről a másikra diagnózis lettem; kutatók állandó vizsgálati anyaga. Emlékszem még a mindmáig megőrzött The New York Times címlapjára, ahol szégyenlős tekintetű kisfiúként állok egy giccses háttér előtt, és mert így láttam valamelyik mesefilmben, V-betűt formálok az ujjaimmal; a lapban felettem az „Íme a gyerek, akinek soha semmi nem fekszi meg a gyomrát” szalagcím díszelgett. Ezt követően évtizedekig éltem a Krukruxomból. Számos cirkuszban léptem fel. Fogadásokat kötöttem arról, hogy mit tudok megzabálni és mit nem. Azóta ettem már meg íróasztalt, szétszerelt traktort, darabokra zúzott fémkerítést, kertészeti, illetve háztartási cikkeket, és egyszer egy nyers disznót is lenyomtam. Nem mindennapi tehetségemre azonban senki nem kapta fel a fejét; a kisebb médiacégek leginkább freak showkat tűztek a műsorukra; félfogyatékos emberekkel és szexualitással próbáltak nézettséget generálni, a nagyobb médiacégek képviselői és szerkesztői pedig csak flegmán legyintettek a „trükkjeimre”; azt gondolták, hogy csupán egy egyszerű mutatványosssal van dolguk. Leggyakrabban a „nincs szükségünk bűvészekre” és az „ez már nem a mentalisták korszaka” érvekkel küldtek el; meg sem fordult a fejükben annak a lehetősége, hogy én nem vagyok sem bűvész, sem pedig mentalista; soha nem gondolták volna azt, hogy ezeket a dolgokat én tényleg megeszem. És akkor, szinte a legváratlanabb pillanatban jött szembe az a lehetőségeket ígérő plakát, ami mindent megváltoztatott…

…

„Csak meg kell enned egy szobabiciklit, és egymillió dollár üti a markod!” – állt utólag az évszázad játékának választott amerikai showműsor poszteres felhívásában; a képen a műsorvezető tökéletes fogkrém-mosollyal mutatott egy, a reklám kedvéért grafikai képszerkesztővel összezsugorított, hamburgerszerűen zsömlébe csomagolt, vadiúj Duvlan típusú szobabiciklit. A felhívás szerint ezt kell elfogyasztani a lehető legrövidebb idő alatt. A módszer a versenyzőkre volt bízva; a taktikát mindig maga a jelentkező választhatja ki. A megevéshez szükséges kellékeket a szervezők állják. A kiválasztottak maradandó fizikai károsodásáért vagy haláláért a műsor kitalálói természetesen nem vállalnak felelősséget. „Nálunk csak nyerhetsz” – folytatódott a reklám telefonszámmal és egyéb elérhetőséggel kiegészítve. A jelentkezéshez nem voltak szükséges feltételek. A részvételhez nem számított a külsőd, az anyagi helyzeted, az ismeretséged, és az sem, ha nem voltál elég okos. Ha a lehető leggyorsabban eszed meg az általuk felkínált szobabiciklit, azonnal milliomossá válsz. Egyik percről a másikra megbecsült leszel. Emberek tömkelege hever majd a lábad előtt. A magukat megmérettetni akarók száma ezért a végtelenre rúg. A jelentkezők szinte egymást tapossák. A műsorban azonban csak száz ember próbálkozását közvetítik. A száz embert random választják ki a jelentkezők közül. Beírják a neveket egy programba, és a gép generál. A kiválasztott személyek már hősök. Az egyetlen pedig, aki győz, megistenül. Ha senki nem bírja elfogyasztani a szerkezetet, az lesz a nyertes, aki a legtöbbet eszi meg belőle. A legújabb, globális televíziós projektnek köszönhetően, a közvetítés szinte a világ összes államára kiterjedt. Egy-egy műsor nézőszáma utólagos becslések szerint elérhette akár az álomszerű egymilliárdot is. Természetes és egyértelmű volt, hogy megpróbálkozom; egészen biztos voltam abban, hogy ha véletlenül bekerülök a százba, milliomos vagyok…