Halász Rita: Mire gondol egy zeneszerző 3.

Mandy Kerr felvétele

Juditnak nem tetszik. Látom rajta. Mielőtt rám nézett, félköríves vonalak jelentek meg a szája szegletében, ráadásul krákogott is egyet, és levette a szemüvegét. Akkor szokta levenni a szemüvegét, amikor nem mond igazat. Jó lesz. Ezt mondta. És még annyit, nagyon tetszik a fődallam. Levitte a hangsúlyt, gyorsan elkapta a tekintetét. Tudtam, szeretne még mondani valamit.

Csak? – kérdeztem.
Nincs csak – válaszolta.

Nyilvánvaló, hogy van csak. Sőt, csak azok vannak, csakok, mindenhol, Juditnál főleg, mert Juditnak rendkívül határozott véleménye van az összes darabomról, és Judit ezeket mindig meg is osztja velem, bár a múltkor azt vágta a fejemhez, hogy elviselhetetlen és kibírhatatlan vagyok, és ő ezentúl soha, de soha, érted, amit mondok, fel tudod fogni, hogy mit jelent az a szó, hogy soha, azt jelenti, egyszer sem az életben, tehát soha nem fogom neked elmondani, hogy mit gondolok igazán, mert nem bírod elviselni a kritikát. Nincs igaza természetesen, nagyon jól bírom a kritikát, ha van valami, amit nagyon jól bírok, az a kritika. 

Amit én igazán nem bírok, az a felületesség. Mintha nem is figyelne rendesen, csak úgy félvállról odaveti a véleményét. Nem is néz rám, ásít, vagy a haját babrálja, esetleg a körmét rágja vagy a szájába nyúl, hogy kivegyen egy húsdarabot, mondhatni minden mást csinál, csak a zenére nem figyel, és így kérdezi, ebben a figyelmetlen és a koncentrált létezéstől teljesen mentes állapotban, hogy ez most az, amit átírtál, vagy még a régi? Aztán folytatja, hogy ez olyan, mint annak a francia filmnek a zenéje, amit a múltkor néztünk, tudod, amikor a pasas beleesik a Szajnába. Ez nekem kicsit olyan uncsi. Ez jó, de direkt olyan furcsa a vége? Amikor szóvá teszem, hogy úgy érzem, nem feltétlenül megalapozott a véleménye, és abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán van-e hallása, mert ha lenne, akkor nem mondana ilyen sületlenségeket, akkor persze előhúzza a nem tehetek róla, hogy nem bírod a kritikát kártyát.

Már amikor hazajött, éreztem, hogy ez lesz. Lehetnék én Mozart is, neki az is mindegy lenne, ugyanúgy azt mondaná, nem rossz ez szívem, csak kicsit olyan uncsi, jó ez a Varázsfuvola, csak túl sok benne a hangjegy. Nyílt az ajtó, kérdeztem, meghallgatod? Mintha a fogát húzták volna. Hogy ő most jött haza, szeretne kicsit megérkezni. Így, hogy megérkezni, és sóhajtozik, hogy milyen nehéz volt a napja, hogy mekkora fejetlenség van a munkahelyén, és akkor hosszasan sorolja, hogy a nemtudomki mit mondott a nemtudomkinek, és értelmetlen mozaikszavakkal tűzdeli tele a beszédét, direkt, hogy ne értsek semmit, de éreztesse, hogy ő dolgozik, igazán, mert bemegy a munkahelyére, van irodája, van neki asztala, ahova leül, telefonja, laptopja, meg projektjei, amelyeket kiosztanak neki, amelyeket meg kell csinálnia, és emberekkel kell egyeztetnie, míg én egész nap ülök a zongora mellett és teljes nyugalomban csinálhatom, amit egész életemben akartam, komponálhatok, szokta mondani azzal a furcsa hangsúllyal a hangjában, mert milyen jó nekem, hogy a hobbim a munkám. Komolyan, öt év házasság után ezt érdemlem? Képes azt a szót használni, hogy hobbi? Ez nem hobbi, baszd meg, ez az életem, vágnék vissza, de nem teszem, mert akkor a szemét forgatná, amire én felhúznám magam, és azt mondanám, tudod mit, akkor ne is hallgasd meg, ne is érdekeljen, hogy ez az eddigi legnehezebb felkérésem, igen, az életem múlik rajta, mert ha jól sikerül, az egész ország, az egész világ megismerheti végre a nevemet, ha viszont rosszul, akkor egy életre leírnak, lekerülök a pályáról, nekem végem, mert a kollégák kicsinálnak, a sajtó kicsinál, Szakonyi kicsinál, amire ő hangulattól függően újfent csak a szemét forgatná, vagy azzal jönne, hogy megint túldramatizálom, vagy azt mondaná, ne viccelj, milyen sajtó, kit érdekel egyáltalán a kortárs zene, vagy, és az összes lehetséges forgatókönyv közül ez lenne a legrosszabb, rám nézne azokkal az ártatlan bociszemekkel, és mondana valamit, amit nem is tudnék hova tenni, de nagyjából az lenne az értelme, hogy üngyülübüngyülü, és megsimogatná a fejemet, mintha egy hisztis kisgyerek lennék. 

Na, nem. Ezt nem. Azt mondta, hobbi? Drágám, tessék, mondd csak nyugodtan, hogy hobbi, szemem se rebben. Leveszi a cipőjét, rám néz. Ne haragudj, tudom, utálod, ha azt mondom, hobbi, de értsd jól. Tehát ő hülyeséget mond, de én értsem jól. Mindig ez van. Hogy ő nem úgy gondolta. De most nem tud kihozni a sodromból, persze, szívem, értek mindent, és öntök neki egy pohár gyömbéres-citromos zöld teát, amit már előzőleg megfőztem, mert tudom, attól mindig megnyugszik, és a kanapéról levettem az összes kottát, a pulóveremet, a jegyzeteimet és a szennyes alsóneműmet is, hogy érezze, itthon nyugalom, pihenés és főleg rend várja, egy rendezett otthon egy rendezett férjjel, és neki nincs más dolga, mint teakortyolás közben a rendezett lakásban meghallgatni a rendezett férje szerzeményét, és azt mondani, szívem, ez valami csodálatosan megdöbbentő erejű, eredeti zenemű, vagy legalábbis valami hasonlót, mert én érzem, hogy ez most tényleg más, ez végre a nagy dobás, és ezt Juditnak is éreznie, hallania kell. 

Közben persze idegesít, hogy úgy gondolja, nekem a zeneszerzés csak úgy az ölembe pottyant. Hogy ez csak úgy jött. Hogy ez olyan egyszerű. Tehetek én róla, hogy feladta a balettet, és unalmas projekteken dolgozik? Az én hibám? Ezért én megküzdöttem, kőkeményen. A többi fiú focizott, én meg szolfézsra jártam, összhangzattant tanultam, gyakoroltam napi több órát. Jaj, szívem, neked könnyű, hát te csak ott ülsz a zongoránál és jönnek a dallamok. Mert a dallamok azok csak úgy jönnek. Mintha nem akarna tudomást venni a sok kegyetlen, néma napról, amikor a világ dallamtalanságba burkolózik, nem akarja látni a szenvedésemet, amikor hiába ülök egész nap a hangszer mellett, nem történik semmi, egyetlen hangjegyet sem írok le, és legszívesebben hangosan jajgatnék. Judit ezt nem érti. Judit a zenét sem érti. Persze, felmerülhet a kérdés, hogy ha ennyire nem érti, miért nem hagyom békén, miért mutatom meg neki a szerzeményeimet, miért várom el, hogy meghallgassa, hogy véleményt mondjon, miért akarom, hogy szeresse egyáltalán? 

Bár most azt mondom, Judit nem érti, az igazság az, hogy nagyon is érti, vagy legalábbis értette, sőt ő értette legjobban, egész pontosan ő értette egyedül, és én olyan hálás voltam neki, mert ült ott a közönségben, és láttam a szemét, láttam a tekintetét, egyedül ő tudta, hogy mit miért csináltam, hogy az volt a célom, hogy lelassítsam, majd kikapcsoljam a klasszikus időérzékelést, ehhez kellett a két zenekar és a szoprán szólista, és fontos volt, hogy a zenekarok puha, lírai akkordokat játsszanak, amelyek egymásba folynak, akár egy impresszionista festmény alakjai, hogy ne lehessen megállapítani, vagy legalábbis ne legyen könnyű megállapítani, hogy mikor kezdődik az egyik, és mikor szólal meg a másik, és ezt senki más, csak ő tudta, Judit, és nem értem, hogy mostanában miért nem tudja, miért nem érti, miért nem mondja, hogy nagyszabású, hogy eredeti, hogy hátborzongató, hogy izgalmas, hogy egyedi, hogy lenyűgöző, nem mond jelzőket, csak néz rám, és látom a szemében, hogy nem tetszik, hogy másra vár, hogy azóta másra vár, amióta feleségül vettem.

Halász Rita (1980, Budapest)

Író, művészettörténész. 2017 óta publikál, első regénye Mély levegő címmel 2020 októberében jelent meg a Jelenkor Kiadónál. Második regényén dolgozik. Portré: Máté Péter/Jelenkor Kiadó.