Szerényi Tamás: Mire gondol egy zeneszerző 6.

Borsos Zoltán: 03413 FAMOUS LAST WORDS (performance: Bobby Miga)

– Mi az isten volt ez? – kérdezte magától, miközben az elnyújtott üstdobszóló utolsó hangjai bekúsztak a hallójáratán, letapadtak a dobhártyáján és megrekedtek a fejében. Gondolatai egyébként is kuszává váltak ettől a zűrzavartól, amelyet ősbemutató címen előadott a zenekar. Persze nem ők tehetnek róla, ők csak követték az utasításokat, a felelősség kizárólag Lantost terheli, azt a hazug szarházit, gondolta a fogait összeszorítva, miközben elbűvölő hivatali mosolyt villantva tapsolt, enyhe görbülettel a szája szegletében, hogy aztán a megfelelő pillanatban lesajnáló pillantást váltson a delegáció műértő tagjaival, jelezve, hogy ők bizony mind tudják, és pontosan tisztában vannak az imént hallott darab hiányosságaival, hogy bár mondhatnák elnézően, hogy tisztes iparosmunka, ezen a szinten ilyesmivel nem lehet maradandót alkotni, pedig nyilvánvalóan az lett volna a cél, de egy ilyen zenemű nem fogja végigjárni a koncerttermeket, nem lesz díszbemutatója a bécsi Musikverein Aranytermében vagy a Philharmonie Berlinben, nem fogják játszani a Sydney-i Operaházban.

A közönség persze tapsolt, mintha mi sem történt volna, de azok a szarnak is tapsolnak, a taps sok mindent jelenthetett, például a kötelező minimumot, egy szimpla udvariassági gesztust vagy elismerést a zenekarnak, mert a zenekar attól még játszhatott nagyszerűen, hogy egy ilyen fércművet kellett előadniuk. Körülnézett, de a szomszédja arcáról nem tudott semmit leolvasni, a férfi üres tekintettel meredt a hajlongó karmesterre, kifejezéstelen vonásai mögött egyaránt lehetett áhítat vagy megvetés. Esetleg undor.

Értetlenkedett, hiszen Lantos fogadkozott, hogy ez lesz a nagy visszatérése, hosszan áradozott neki, hogy milyen jól halad a munka, hogy csupán azért kér haladékot, hogy tökéletesre csiszolhassa ezt a nagyívű alkotást, amely az egész életművét újraértelmezi, egyszerre lesz csúcspontja és szintézise az addigi munkásságának, egy önmagán túlmutató szuperszimfónia! Persze ezt a remek kifejezést nem Lantos, hanem ő maga találta ki, kivételes nyelvi leleményének újabb bizonyítékaként, amely sajnos adminisztratív vonalon nem igazán használható, pedig diplomáciai szempontból tudna érvényesülni.

Lantos szinte látomásos hevülettel vázolta neki a koncepciót, és még egy részletet is bemutatott a készülő műből, egy dallamszekvenciát, amely igen ígéretesnek tűnt, és Lantos csak beszélt és beszélt, ömlött belőle a szó, pedig meglehetősen szűkszavú alkat, de ezúttal mintha valami megszállta volna, persze lehet, hogy csak részeg volt, nem a múzsa csókja tette, hanem a vörösbor, hát persze, biztos megint elkezdett inni, ezt látta rajta, nem alkotói lázban égett, szimplán csak fűtötte az alkohol. Ő meg, mint egy idióta, falazott neki, tartotta a hátát a minisztériumban, amikor az a lusta szarházi harmadszorra is kért még egy kis haladékot.

Tudta, mi jön, őt fogják elővenni, igaza lesz a sok károgónak, rajta fognak röhögni, hogy nem ezt a kivénhedt bohócot kellett volna felkérnie, tudható volt, hogy kudarcot fog vallani, hisz már rég túl van a pályája zenitjén. Szakonyi is röhöghet a markába, megint ír majd egy fröcsögő kritikát, hogy lám, ismét a legjobb helyre mentek azok az állami pénzek, azok a százmilliók – mintha valóban lennének még százmilliók egy naftalinszagú hangversenyre, a kultúrharcot réges-rég nem ezeken a színtereken vívják, ezt ő is tudhatná, ha már kulturális újságírónak meg zenekritikusnak hívja magát. Zenekritikus. Édes istenem, gondolta.

Majd nyilván onnan közelít, hogy a férfiak uralta komolyzenében ez hogyan történhetett meg egyáltalán, és oda fogja kifuttatni, hogy itt tulajdonképpen vegytiszta elnyomás zajlik, végtelenített abúzus, mint egy kitartott hang, permanens nemi erőszak, ignorálják a nőket, a kasztrációs félelem mindent körülleng. Ő meg belesétált a csapdába, illetve hagyta, hogy Lantos belerángassa, pedig már a címadásnál gyanakodhatott volna. Déva vára… Ennyire egy elbaszott témaválasztást, meggyilkolt, befalazott feleséggel, hát persze, hogy szét fogja szedni a független-objektív, femináci kultúrsajtó.

Már látta is maga előtt, kirakják vezető anyagnak, Szakonyi meg ad neki valami hatásvadász címet, amely majd arról szól, hogy milyen ízléstelen, öntömjénező bemutatóval ünnepelte magát a nőgyűlölő kultúrrezsim, már az első bekezdésben röpködnek a megalapozatlan vádak, hogy ez az egész tárca egy kifizetőhely az olyan régi haveroknak, mint Lantos, a koncertterem meg nem több, mint egy csili-vili húsosfazék, ő pedig magyarázkodhat majd az újságíróknak, míg az államtitkárt meg a tárcavezetőt hátul kimenekítik. Megbánta az egészet, nem csak Lantost, nem csak azt, hogy annyi szívességet kért tőle, hogy egy csomó reprezentatív eseményre meg pártrendezvényre rántotta be, hogy lenyűgözze a vezetőket, és most egy ilyen felkéréssel igyekezett meghálálni a korábbi szolgálatait. Már nemcsak ezt bánta, hanem hogy elvállalta az egészet, talán azt is, hogy ilyen pályára lépett, hogy nem maradt egyszerű hivatalnok a csepeli önkormányzatnál, hogy ambiciózus volt, többre vágyott, erre pont ez lesz a veszte…

A delegáció tagjai gépiesen tapsoltak körülötte, a fejüket bőszen forgatva összesúgtak, de hogy miről beszélgettek, azt nem bírta kihallani, közben az általános hangzavar is egyre fokozódott, elhaló taps helyett egyre hevesebben ünnepelt a közönség, néhol ujjongás is felharsant. Érezte a nyomást, előbb a mellkasán, majd a szíve tájékán, kezdett kínossá válni, hogy nem mond semmit, az államtitkár már féloldalasan fordult, mintha várná, vagy legalábbis elvárná, hogy megszólítsa őt. Végül vett egy nagy levegőt, odahajolt a főnökéhez, úgy mondta neki:
– Kérem, én nagyon sajn…
– Ez valami briliáns volt! – szólt közbe lelkendezve az államtitkár. – Elképesztő. Mély. Letaglózó! – ujjongott a vezető funkcionárius. A tekintete csillogott. – Remek munkát végeztél! – veregette meg a vállát a feljebbvalója, talán először, mióta kinevezés címén lényegében lefokozta, és a kulturális tárca reprezentációért felelős alosztályának adminisztratív vezetésével bízta meg.
– Kö… Köszönöm! – nyögte ki, és önkéntelenül előre dőlt, mintha meghajolt volna, de az államtitkár extázisban volt, rá sem hederített, süket volt, mintha mind süketek lettek volna, gondolta, hát nem hallották azt, amit ő, a disszonanciát, hogy nem volt ritmusa a zenének, hogy a dallamszekvenciák szétestek? Körülnézett, de mindenki tombolt, vastaps és füttyök, ujjongás és elragadtatott sikolyok, utóbbira ő is felkapta a fejét, és hátrafordulva még éppen látta, ahogy néhány sorral mögöttük Lantos felesége ájultan csuklik össze, de az emberek körülötte még mindig tapsoltak és őrjöngtek.

– Mi az isten történik itt? – kérdezte magától immár hangosan, de senki nem hallotta, sem a nézők, sem a delegáció tagjai nem foglalkoztak többé vele.

Szerényi Tamás (1991, Nyíregyháza)

Közel 10 éve hobbibudapesti. Egyetemista kora óta foglalkozik alkalmazott írással, főleg reklámszövegeket és újságcikkeket ír, de néha szépprózát is.