Ménes Attila: Erőmű 2.

Alagi Mihály felvétele

A nevem Miguel Ángel De Santis, harmincegy éves vagyok, Barcelonában születtem. Gyerekkorom egy részét Belfastban töltöttem, ami ronda ipari város, tele a karrierdiplomata apámhoz hasonló agresszív, idegbajos emberekkel. Folyton költözködtünk, Európából Amerikába, Baltimore-ba, vissza Európába, Bruxelles-be, csupa b betűs város, gondolom véletlenül. Ezek után logikus lenne, ha gyűlölnék utazni, de éppen ellenkezőleg, azt nem bírom, ha huzamosabb ideig egy helyben kell tipródnom. Lényegében mindegy, merre vet a sors, csak a családomtól minél messzebb kerülhessek. Apám szerint nincs bennem spiritusz, sem kitartás és akarat, született gyáva alak vagyok, de én leszarom a hülyeségeit. A barátnőm, Sonja szerint érzékeny és intelligens faszi vagyok, és ha egyszer el akarnám hagyni őt, akkor bekaphatom. De nem akarom elhagyni, Sonja egzotikusan gyönyörű és nagyon okos, bodros hajú görög-zsidó-ír felmenőkkel büszkélkedhet. Festeget, szokta mondani, de szerintem nem festeget, hanem fest, egyre többször hívják kiállítani, és a képeiért is egyre többet fizetnek. Mindenesetre jóval többet keres, mint én, de ebből nincs probléma. Inkább az a gond, hogy a pénzeink esetlegesen jönnek, akkor hetekig dorbézolunk, aztán olyan is van, hogy meg kell húzni a derékszíjat. A lényeg, hogy még sosem jártunk úgy, hogy a családunktól kelljen segítséget kérni. Sonjának csak az anyja él, de vele már rég nem tartja a kapcsolatot. Mindig a családdal van a bibi. Ez lehet az oka, hogy ódzkodunk a házasságtól, gyerekvállalástól, mi lesz, ha akkor minden elromlik.

Nekem amúgy nincs semmiféle tehetségem, különösebben kreatívnak sem mondanám magam. Amíg apám hatni tudott rám, kényszerített, hogy egyetemre járjak, abszolváltam pár félévet a jogon, aztán átnyergeltem az orvosira, onnan meg az informatikára, de mindegyiket halálosan untam. Otthagytam a francba az egészet, voltam pizzafutár Andorrában, Rómában pincér, spanyolt tanítottam Varsóban és Vilniusban, mindegy, csak ne b betűvel kezdődjön a városnév. Bukarest vagy Bonn szóba sem jöhetett. Aztán rájöttem, hogy egyedül a fényképezés érdekel. Kezdetben a természetfotózás kötött le, órákig lapítani a Góbi sivatagban, lesni a vadszamarakat, a homokdűnék állandó hullámzását az alkonyatban, a hajnali porviharokat vagy az új-zélandi dzsungelben az óriási pókokat, százlábúakat, fejjel lefelé lógni az Andokban egy kiálló sziklanyelvről egy kötélen, hogy madárfészkeket fotózhassak stb. Később a háborús konfliktusok kezdtek érdekelni, megjártam a szudáni polgárháború frontjait, szerettem fényképezni a gázai határon balhézó, autógumikat gyújtogató palesztin kölykök koravén arcát, és ott voltam, amikor a seggfej Trump megvadult csőcseléke a Capitoliumot ostromolta. Ezeket a képeket viszonylag jó áron el is tudtam passzolni, egyre komolyabb lapok is megkerestek, az El Paistól még állásajánlatot is kaptam, de fix munkahelyhez nem fűlött a fogam. Aztán ezt a veszélyes melót is meguntam, a vért, a gyűlölködést, egyáltalán a hülye embereket. Úgyhogy nagyon megörültem, amikor a Sterntől megkerestek, hogy vállalnék-e fotósorozatot Kelet-Európa elnéptelenedett iparvidékeiről, ők mindent elintéznek, csak oda kéne utazni és dokumentálni a technikai civilizáció pusztulását. Maximilian, a külpol rovat vezetője, akit régebbről ismertem, mesés honoráriumot kínált, gondolkodás nélkül elvállaltam a feladatot. Max hosszabb levelet írt, amiben azt fejtegette, hogy a ma ismert civilizációnak öt-tíz éven belül befellegzik, és nekünk itt az öreg kontinensen már csak annyi feladatunk maradt, hogy a totális összeomlást megörökítsük. Ez a világvége az egykori szovjet befolyási területen már ma is köznapi valóság, ezt kéne nekem bemutatni. Oké, válaszoltam. Ugyan az apokalipszisben nem hiszek, de a lepusztult ipari körzetek fényképezése izgalmas feladatnak tűnt. Szellemvárosokat, kiégett, kísérteties gyárcsarnokokat képzeltem, üresen, kifosztottan ásítozó üzemeket, bedöglött acélöntödéket, kísértetjárta panelrengeteget, amik közt süvöltve száguld a poros szél. Meg persze az ember távozása után betolakodó természetet, elvadultan burjánzó cserjéket, tüskebozótokat.

Egy gondom volt csak: Sonja! Mit fog szólni, hogy legalább egy hónapig nem láthatjuk egymást? Félve hozakodtam elő az útitervemmel, hiszen abban sem voltam biztos, túlél-e a kapcsolatunk ekkora szünetet. Sonja elnyílt szemekkel, izgalomtól kipirulva hallgatott, így még gyönyörűbbnek találtam, szerelmeskedni kezdtünk. Amikor utána félálomba merültem, a fülembe súgta, hogy velem jön. És ha nem viszem magammal, akkor bekaphatom. Persze tiltakoztam, ilyesmiről szó sem lehet, a feladat bonyolult és nehéz, szerintem eléggé veszélyes is, de a tiltakozással nem sokra mentem. Végül is miért ne jöhetne, nagylány már, tudja, mit csinál, nincs jogom kirekeszteni őt ebből a kalandból. Ráadásul, és ez volt a legnyomósabb érve, két évig a Tolsztoj iránti szerelme okán egész jól megtanult oroszul, rábólintottam hát, nem bánom, jöjjön.

A szerződésem szerint volt még egy hetünk az elutazásig, pár dolgot mindkettőnknek el kellett intézni, de mindent összevéve kényelmesen fel tudtunk készülni. Már csak két napunk maradt indulásig, amikor Sonja bejelentette, szeretné, ha velünk jöhetne egy barátnője, akit a Facebookon a Deep Adaptation nevű csoportban ismert meg. A lányt Judit Szabónak hívják, a beceneve Bubu, és magyar. Ez akkora őrültségnek tűnt, hogy veszekedni kezdtünk. Elmondtam, hogy egy harmadik személy testi épségéért végképp nem tudok felelősséget vállalni, azt se tudom, ha odaérünk, mi lesz, hogy lesz. A vége az lett, hogy megint szeretkeztünk egy hatalmasat, óvszer nélkül, ahogy a legjobban szeretjük. Oké, mondtam, mikor levegőhöz jutottam, jöjjön az a Bubu is. Érte azonban el kellett ugrani Budapestre (megint egy b betűs város!), és a hatodik hullám lecsengése után, a hetedik kezdete előtt sietve kellett útra kelni. A Deep Adaptation nevű Facebook-csoport, ahol a két csaj összejött, szintén a világvégével foglalkozik, úgyhogy nekik kapóra jött ez a tanulmányi kirándulás. A magyar fővárosban egy Duna-parti hotelben szálltunk meg, Bubu a recepciónál várt bennünket. Este a bárban a vörös tüsihajú, eszes és vicces magyar lány elmagyarázta, hogy itt ebben az országban nem bírja tovább, itt minden egyre szarabb lesz, a szülei idióták, a lány, akibe belezúgott, kikosarazta. Mindkettőnknek tetszett ez a csaj, rengeteget röhögtünk, és bennem, de még inkább Sonjában, megmozdult valami. A lányok a harmadik vodka után a poliamoriáról kezdtek dumálgatni. Ez elég izgató volt. De aztán annyira berúgtunk, hogy nem történt semmi.

Fejfájással szálltunk a román légitársaság gépére, éppen hajnalodott. Bubu a gépen elmagyarázta, hogy a Yogi Bearről szóló rajzfilm Boo-Boo nevű kismackója után kapta a becenevét, de csak magyarosan írja, Bubunak.

A gépről Iașiban szálltunk le, szép város, szerintem sokkal szebb, mint Budapest. Ez már itt Kelet-Európa, le se lehetne tagadni. A fogadóban, ahol megszálltunk, a tusoló koszos, a vécé büdös volt, a padlón és a falakon svábbogarak mászkáltak. A recepciós nem tetszett nekünk. Próbálkoztunk angolul, spanyolul és franciául kommunikálni, de a fickó egyedül oroszul beszélt. Taxit akartunk rendelni, ami átvisz a határon az első településig, de először úgy tett, mintha nem értené, mit mond Sonja. Később viszont azt tudakolta, hogy mit akarunk mi ott. Ember nincs, aki odavinné magukat, legyintett, legfeljebb egy sofőr jöhet szóba.

A sofőr, aki elvállalta a fuvart, egy sebhelyes arcú, alamuszi pasas volt. Azonnal elkért háromszáz eurót, hogy megvegye, ami a határátlépéshez szükséges. Sót, cigarettapapírt, dohányt és borsot vásárolt, meg valami fóliába tekert csomagot, legalább harminc kilót, hogy a kocsi – sárga, ötvenéves, CAB.CO feliratú országúti cirkáló – fara indulásnál felszikrázott. A brutális kátyúkon át vezető utat majdnem végigbóbiskoltuk a hátsó ülésen. Arra eszméltem, hogy kényelmetlen erekció kínoz, jobbról-balról két alvó szépség forró combjait éreztem. Teljes öntudatra a fék csikorgásakor ébredtünk, azt se tudtuk, hány óra van. Ellenőrzőpont lehetett, már a határon túl, katonák világítottak az arcunkba, mutattam a sajtóigazolványomat, de nem érdekelte a fegyvereseket. A sofőr meg a főkatona egymás szavába vágva karattyoltak. Az apokalipszis harcosai, gondoltam, jó lenne lefényképezni őket, de nem mertem, nehogy balhé legyen a dologból. A kocsinkat serkedő bajszú suttyó kamaszok állták körül, kezükben géppisztoly. Miközben a taxis tovább magyarázott, Sonja a könyökével megbökte az oldalamat. Odasúgta, te ezek oroszul beszélnek, fordítom. Boo-Boo úgy tett, mintha az egész nem érdekelné, de én hallottam, hogy félelemtől összekoccannak a fogai. A parancsnok a géppisztolyával hadonászott, a kölykök éles csattanással kibiztosították fegyvereiket. Azt kérdi, súgta Sonja, hogy te kiféle vagy. Meg hogy a kurvák mit akarnak. Látni akarják az erőművet, magyarázta a sofőrünk. A ’sajtó’ szó hallatára a parancsnok köpött egy nagyot, a kamaszok pedig röhögni kezdtek. Innentől már lazult a feszkó. Most a belépődíjról dumálnak valamit, fordította Sonja. A sofőr benyúlt az ülés alá, és előhúzta az egyik fóliába csomagolt dolgot, amit a parancsnok a bicskájával felnyitott. A hasis mennyei illata azonnal megcsapta érzékeny orrunkat. Small talk következett. Sonja továbbra is fordította, amit megértett. Ezek szerint a katonák már nagyon várják az új Lenint, aki Nyugatról fog érkezni. Álmaikban a harcosok minden éjjel látják közeledni Lenin urat, akit a Szűzanya segít az útján bérceken és sivatagokon át. Erre a sofőr meg a parancsnok is keresztet vetett. Ide közelebb van Afrika, mint Moszkva, szólalt meg az egyik suhanc. Nemsokára utunkra bocsátottak, mehettünk tovább a feneketlen kátyúkat kerülgetve az egyhangú tájban. Egyszer csak a horizont távoli sávjában hatalmas épület tűnt elénk. Ez a központi erőmű, jegyezte meg a sofőr. Azután fékezett, megállt, és azt mondta, finis. Nem háborogtunk, felsegítettük egymásra a dög nehéz hátizsákokat. Sonja még megkérdezte, hogy a dohány, a bors meg a só minek kellett. A visszaútra, válaszolta a sofőr, és elhajtott.

Ménes Attila (1961, Debrecen)

Próza- és drámaíró, 1985 óta publikál. Nyolc kötete jelent meg, két színdarabját mutatták be, tíz antológia közölte írásait, angolra és németre is fordították. Elnyerte a Móricz Zsigmond-ösztöndíjat, több alkalommal részesült NKA alkotói támogatásában. A Hidegdauer című regényért 2014-ben megkapta a Bank Austria Literaris Found bécsi ösztöndíját, a Folyosó a Holdra című regényét pedig 2017-ben Artisjus Irodalmi Díjjal ismerték el. Jelenleg az Erzsébetvárosi Irodalmi Ösztöndíj támogatja írói munkáját. A Szépírók Társaságának tagjaként megalapította a szervezet Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Szépíró Körét.