Berta Ádám: Erőmű 7.

Alagi Mihály felvétele

Szóval itt vagyunk a területen. Közelebbről az alagsorban.

Amikor beléptünk, elvették az útlevelünket. Bubu nem akarta odaadni, de intettem neki, hogy nem lesz gond, a végén jellemzően visszaadják az ilyen helyeken. Persze, ez mindig kérdéses, de most nem tűnt valószínűnek, hogy gáz lesz ebből. A portás elővett egy indigós tömböt és kiutalta a szobát. Mert kiderült a szavaiból, hogy a főépület alatt néhány vendégszoba is van.

Amíg körülményes betűket rótt a szelvényre, volt időm alaposan megnézni.

Az egyik legelvadultabb külsejű ember volt, akit életemben láttam. Alig lehetett magasabb négy láb nyolc hüvelyknél, de zömök tagjaiban láthatólag herkulesi erő lakozott. Keze széles volt, ráadásul olyan vastag, mint egy medvéé. Alaktalan fején hatalmas, otromba bütyök nőtt, és ezt a rettenetet nem födte semmiféle haj. Hogy leplezze kopaszságát, parókát viselt. Arra tippeltem, ezt maga varrta mindenféle szőrös anyagból, talán pásztorkutya vagy medve bundájából. Vigyor ült az arcán, amit csak akkor tudunk megfelelően elképzelni, ha figyelembe vesszük, hogy kiálló, nagy, sárga fogait egy másodpercre sem takarta el az ajka. Mintha állandóan görcsös, hangtalan kacagás kínozta volna.

Amikor kezünkbe nyomta a cetlit és az alumíniumkulcsot, a gyér fényben is láttam, hogy Bubu és Sonja holtsápadtak.

– Csak végig a folyosón – kántálta az ördögi portás. Fáradtságunk ellenére hatalmas léptekkel igyekeztünk távolabb kerülni tőle.

Nagy nehezen megtaláltuk az ajtót. Egy pillanatra úgy tűnt, a teljes berendezés alumíniumból és pozdorjalemezből tevődik össze. Akármilyen koszlott és siralmas is a helyiség, jó érzés volt megérkezni végre. Találomra leheveredtem az első utamba kerülő ágyra, Bubu az egyik oldalamon, Sonja a másikon. Mindketten a vállamra tették a fejüket. Finoman átkaroltam őket.

– Mert mi is a próza? – kérdezte Bubu.
– Mert mi is az élet? – visszhangozta Sonja pajkosan, de aztán elhallgatott.
Megérezte, hogy Bubunak ez fontos. Hagytuk, hogy végigmondja, ami feszíti.
A csöndben hurutos szuszogás hallatszott. Reméltem, nem a visszataszító portás áll az ajtónk előtt. Aztán csak Bubura figyeltem.
– Mindig mindent úgy kell leírnod, hogy kimaradjon belőle valami. – Töprengve beszélt, bágyadtan, mintha félálomban lenne. – És annak a hiányzó darabkának bele kell fészkelnie magát az olvasó szívébe. Az a lényeg, hogy az olvasó semmiképp ne felejtse el a szavaidat. Ezt kell elintézned. Muszáj úgy összeraknod a sztorit, a nyelvet, a víziót, hogy megragadjon benne. Álljon ott az olvasóban az egész egyben, mint valami gyönyörű zászló, egy soha nem látott ország jelképe. Máskülönben tök mindegy, mit írsz… – Bubu hangja határozatlan, galuskás lett. Mintha nem hozzánk beszélt volna.

Nem emlékszem, hogyan aludtunk el. Másnap a szoba a reggeli fényben még gyanúsabb, kopottabb és undorítóbb volt.

Nem hiszek abban, hogy egy-egy helynek szelleme van. És mégis… Amint kiráztam az álmot a szememből, valami belém nyilallott. Mintha megfordult volna a dolgok menete. Talán már ekkor megértettem, hogy bármit akarsz, annak végeredményben az ellentéte fog lejátszódni. Neked pedig nincs más választásod, ezzel kell megelégedned.

A másik dolog, amiben nem hiszek, hogy van a világban előrehaladás. Hogy van jobb és rosszabb. Ettől függetlenül meg akartam csinálni a fotókat, el akartam készíteni a riportot, le akartam adni az anyagot a Sternnek. De nem tagadom, azt súgta az ösztönöm, hogy máris el kellene húznunk innen

Na jó: húzzunk egy vonalat. Az, hogy mi történt ezen a lélekrontó és a végletekig elkedvetlenítő napon, alapvetően attól függ, kinek a szájából hallod. Ha Bubut kérdezed, valószínűleg azt fogja mondani, hogy a folyosó végi büfében a pult alól krokodilt is árultak, amire rácuppant néhány vendégmunkás, és onnantól, hogy beütött a szer, egész nap a folyosón járőröztek. Mi meg nem éreztük a kihívást, nem gondoltuk, hogy elég erősek vagyunk ahhoz, hogy levakarjuk őket magunkról, úgyhogy inkább bent dekkoltunk a szobában egész nap.

Sonja viszont talán azt mondaná, ő járt a büfében aznap, de rögtön visszaosont a szobába, és belülről alaposan elbarikádoztuk az ajtót. Hozott néhány decis vodkát, fémpapírral leforrasztott poharkákban, zárjegy, minden, csak fel kell tépni, már ihatod (emiatt nyit a büfé igazán korán), meg még valamit, amit Sonja eredetileg pezsgőpornak gondolt. De amikor szopogatni kezdtük, kis, neonszín lemezkék váltak le a falakról, a bútorokról, az ablaküvegről, és vízszintesen lebegtek a szobában. A hangsúly persze a lebegésen van, ettől fogva ki sem keltünk az ágyból, épp elég macera volt arra ügyelni, nehogy a lemezkék belebegjenek a szánkba vagy a szemünkbe. Mert ki tudja, mi lehetett bennük. Ugyanis villództak is.

Persze, tudtam, hogy megbízást teljesítek, képeket kell lőnöm a Sternnek. Normális esetben hiába randalíroznak a bekrokodilozott arcok a folyosón, hiába tépünk be a pezsgőpornak látszó valamitől mi is, mint a vadállatok, én cserkészek pár órát a környéken.

De akkor mi volt az az erő, ami rábírt bennünket, hogy egész nap ki sem dugjuk az orrunkat a szállásról? Mert végül ez történt. Ültünk a kevéske, szürke fényben, hallgattuk, ahogy mutáns denevérek kaparják az ablakot. Majd holnap, mondtuk, hátha holnap ideálisak lesznek a körülmények. Úgy tettünk, mintha hinnénk a szavainknak, és nem lett volna már az első pillanattól nagy cirill betűkkel a homlokunkra írva, hogy KUDARC, így, szépen: кударц – rögtön onnantól, hogy a portán kitépték a kezünkből az útiokmányokat.

Nyomasztó hely volt, harmincegy év alatt sokfelé jártam már a világban, de ennyire nyomasztó helyen soha. Ehhez képest Iași vagy Belfast maga volt Acapulco, bár Acapulcóról sajnos csak képeket láttam.

Éjszakára teljesen feladtuk. Ott hevert érintetlenül a fényképező meg a sok objektív a tokban, kívül a denevérek, a folyosó felől a hőbörgő munkások (hogyan nem fáradnak ki?!), mi meg ott, középen, ajtó és ablak között, abban a tróger, lepukkant szobában, és egymásra néztünk Bubuval meg Szonjával, és lehajtottuk a fejünket. Miután totál besötétedett, már a neonszín lemezkék sem lebegtek, nyilván kiment a pezsgőpornak álcázott trutyi hatása. Annyi erőnk nem maradt, hogy felkapcsoljuk a villanyt. Egyszerűen feladtuk. Arra gondoltam, ilyen az élet vége. Ilyen, amikor százkét éves vagy és moccanni sem bírsz.

És akkor, sosem felejtem el, Sonja azt mondta:

– Hányingerem van – de végig sem tudta mondani, épp csak elkanalazta bodros haját az erupció útjából, máris rókázni kezdett, sugárban, és a hányása tele volt tündökletes árnyalatokban játszó buborékokkal. Több ezer tündöklő buborék font körbe minket.

Azóta sem mertem szóba hozni ezt. Szerintem ők is így vannak vele. Bizonyos dolgokról nem lehet beszélni, és ez nem a bátorság, sőt nem is a bátorság hiányának a kérdése. Mert azoknak a buborékoknak a felületéről holtbiztosan leolvashattam a jövőt.

Berta Ádám (1974, Szeged)

Író, műfordító. 2012 óta öt regénye és két novelláskötete jelent meg. Legfrissebb könyve: Magamat rajzolom középre (Cser Kiadó, 2021). Portréját Paprasz Pamela készítette.