Jenei Gyula versciklusából

Lytovchenko Volodymyr felvétele

Szabadulószoba

Második jegyzetvers (2021. szeptember)

az a beszéd járja, hogy az oltottak közül
nagyon kevesen kapják el a vírust,
s ha meg is betegszenek,
a tüneteik kevésbé súlyosak, s nemigen halnak meg,
legalábbis a járványban.
mivel kaptam vakcinákat, védettnek számítok,
s ennek nagyon tudnék örülni,
ha nem fenyegetne továbbra is,
noha csak elenyésző százalékban,
hogy mégis megbetegedhetek, és esetleg
azon kevesek közé sorolhatnak a valószínűség százalékai,
akik az oltás ellenére kórházba kerülnek.
de nem is akarom továbbgondolni!
(továbbgondolom.)
eszembe jut, amikor bekerültem első szerkesztőségembe,
a kollégák gyakran emlegették
egy tördelőszerkesztő friss emlékét,
nemrég halt meg,
nem volt még negyven,
meg beteg se,
panaszai se,
és a halála előtti nap valami
éves rutinvizsgálaton
tökéletesen egészségesnek mondta a doktor,
aminek nyilván nagyon örülhetett szegény,
reggelre mégis elvitte egy arra járó szívroham.
amikor húsz éve bejelentkeztem a háziorvosomhoz,
a leleteimet nézegetve azt mondta:
száz évig fog élni.
azóta vannak újabb leleteim,
amelyeken némely szám a határértéket feszegeti,
s már nem merem megkérdezni,
abból a jóslatból hány évet amortizált le
a huszonegyedik század.
s most még ez a kurva vírus is!

Harmadik jegyzetvers (2021. szeptember)

csupasz képpel járunk-kelünk, tanítunk.
mint régen.
pedig fél éve még,
mint az orrunk,
a fülünk,
hozzánk tartoztak,
testünk részei voltak a maszkok.
most meg, aki hordja, gyanús.
lehet, hogy olyan oltatlan,
aki az oltástól jobban, de azért a vírustól is fél.
vagy nagyon beteg,
és duplán védi magát.
esetleg bogaras.
talán meg is mosolyogjuk kicsit.
de nem tudjuk,
hogy amikor befejeződik a járvány,
lesz-e még kedve nevetni bárkinek.

Első jegyzetvers (2021. október)

arra ébredtem egyszer, még tavaly ősszel,
hogy szédülök.
vagy talán nem is szédültem,
mert nem dülöngéltem,
nem a szoba forgott velem,
ami forgott vagy felfordult,
inkább a gyomrom lehetett.
szolid kis rosszullét, gyengeség.
de azért gépiesen reggeliztem kicsit.
az iskolában már szünet volt.
visszahevertem hát, s felkeltem,
aztán újra visszahevertem, s megint felkeltem.
eltelt a nap, rövidebb lett egy nappal az élet is.
ha nincs járvány,
elrohantam volna vérnyomást méretni,
fülészetre,
nem tudom, hová,
így viszont csak figyeltem
és megnyugtattam magam.
nem lett rosszabb,
de két-három napig, talán négyig is,
levert voltam, étvágytalan, gyönge.
a feleségem egy hét múlva elkezdte mondogatni,
hogy mi már biztosan túl vagyunk rajta,
hisz észrevétlenül
vagy csekély panasszal is át lehet esni a covidon.
mondjuk, reménykedtem benne én is,
hogy ha már el kell kapnom,
tünetmentes vírushordozó leszek.
az iskolában, amíg jártunk, sok volt a beteg,
de csak a folyosón rendelték el a maszkviselést;
a tantermekben,
mert nem volt rá központi utasítás,
nem tette kötelezővé az igazgató;
az osztályokban meg harminc-harmincnyolc diák
maszk nélkül,
kint hideg ősz, már szellőztetni is
csak a folyosók, a közös terek felé lehetett.
szóval,
a feleségem bejelentette,
hogy neki voltak tünetei, enyhék ugyan,
de pár napja elveszítette a szaglását.
s azt mondják, az elég tipikus.
márpedig akkor valószínű,
hogy engem sem került el a vírus.
azért nem szólt akkor, mondja a feleségem,
mert nem akart megijeszteni –
elvégre rajtam kívül ő szenved legjobban
a hipochondriámtól.
persze az is lehet,
mégsem kaptam el tőle akkor a fertőzést,
mert állítólag vannak, akik nem kapják el.
azt sem tudom hát, mit válaszolhatnék,
ha valaki megkérdené,
voltam-e már koronavírusos.

Jenei Gyula (1962, Abádszalók)

Költő, szerkesztő, újságíró, tanár. A szolnoki Eső folyóirat főszerkesztője. Portréját Hutanu Emil készítette.