Schillinger Gyöngyvér: Erőmű 5.

Sven Beyersdorff felvétele

Háromórás vonatút, három óra az életemből, de most utoljára, többet ide vissza nem jövök. Anyámat sajnálom, elmegy az ő kicsi lánya, majd biztosan ezt mondja. Egyél rendesen, leesik rólad az a nadrág, mit fogsz enni odakint, most tényleg itt hagysz apáddal? Fel kell készülni minden lehetőségre, arra is, hogy sírni fog, hogy apám igazat mond, és tényleg elment az esze.

Iparváros. Erőműváros. Mi látjuk el energiával az egész környéket, mondogatta apám, mintha személyesen az ő érdeme volna, és nem csődölt volna be az acélgyár. Lassan mindenki elköltözik. Apa, kihal a város. Ne szórakozzál, kisfiam. Fiamnak hív, pedig a lánya sem vagyok, szerinte ez vicces, ugye, ha már homi vagyok. Eldugni a késeket, mondta egyszer gyerekkoromban anyám. Sose vert meg apám, de úgy tudott nézni, mint aki bármire képes.

Sonja szerint le kell zárni a dolgot, elbúcsúzni. Mindig lelkizős csajokat fogok ki, nem baj. Ne cipeljem tovább a családi traumákat, keressem fel az igazi apámat, de hogy lehetne igazi az, aki lelépett.

Anya, apa, egy hét múlva utazom. Nem, úgy kell majd mondani, hogy azonnal, innen megyek is vissza Budapestre, a reptérre, nehogy lebeszéljenek, itt tartsanak, nehogy anyám megint kitaláljon egy betegséget magának. Kislányom, pánikbeteg lettem. Szúr a mellem. Nem tudom, meddig bírom. És így tovább.

Az, hogy apám vár az állomáson, és bizonytalanul nézeget jobbra-balra, egészen furcsa látvány. Picit össze is ment, vagy én nőttem váratlanul, persze hülyeség. Bubu, mondja, amikor odaérek, rég nem hívott már így. Bubu, hazaviszlek.

A kocsiban nem beszélünk, elhúznak mellettünk az ismerős külvárosi házak, a régi gyártelep. Apámnak szaga van, felismerem az édeskés alkoholszagot, amikor már annyit iszik az ember, hogy a pórusaiból is a pia árad.

Hogy lesz ennek jó vége, kérdezi.
Aztán hallgat, MOL töltőállomás, posta, polgármesteri hivatal. Szoborpark, a város mozija, a színház, ami bezárt. Négyemeletesek. A Távhő Kft. ügyfélszolgálata. A „gazdagnegyed”, ahol mi is lakunk, egyforma ikerházak.
És hova is mész te?
Először Romániába. Aztán tovább, egész Kelet-Európát bejárjuk.
Minek?
Fotózni. Iparvidékeket.
Nem azt mondtad mindig, hogy utálod ezt a helyet, meg minden ehhez hasonlót?
Nem szabad elgyengülni, egy pillanatra sem. Kár, hogy ez a tanulság, és Sonjának nincs igaza, mert nem lehetek őszinte, a saját mondataimat használják fel ellenem.
Ez a pusztulás, apa, a régi, ami elmúlt már, és mégis itt van.
Jó, ilyeneket majd anyádnak mondjál.

Szorítja a kormányt, és úgy nézi az utat, mintha fel akarná morzsolni a nagy Volkswagennel. A keze még mindig markos és száraz, pedig legalább négy ciklus óta polgármester. Azt nem merem megkérdezni, mi van most az erőműves dologgal, a hírekbe sem néztem bele, ha szerencsém van, nem hozzák fel. Elteszek néhány cuccot, megeszem a sütiket, aztán viszlát.

Apám az utcán parkol le. Rám néz.

Felosztottuk a házat.
És anyáé a garázs?
Igen. Merthogy évek óta kint parkol. Le van rohadva a kocsija.

Hallgatja még a motor kotyogását, ül, előre néz, a bőrkabátjának bőrszaga van. Egy hét múlva Sonjával leszek, vettem egy Nikont, majd útinaplót írok, és akkor is jó lesz, ha nem, ha nem lesz Sonjával semmi, ez már az én életem, apámék meg csak öljék meg egymást. Apám a műszerfalat lapogatja, én gyorsan írok Sonjának, hogy erősítse meg, ez egy jó ötlet, és nem készülök ki. Azonnal visszaír, ez biztató. Hidd el, megkönnyebbülsz majd, hogy lezártad ezt a fejezetet. Fejezet és lezárás, ezek túl ködösek nekem, de visszaküldök egy szívecskét.
Apám végre elengedi a kocsit.
Na, menjünk akkor.

Nem tudom, mire számítottam, a ház ugyanolyan, anyám nem őrült meg, annak sincs jele, hogy felköltözött a padlásra, ha igaz ez egyáltalán. Széttárja a karját, teátrálisan.
Kislányom.
Leültet, mindent el kell mondanom, csodálatos ötlet, hogy utazok, mikor megyek, mit viszek, pakoljon-e valamit. Apám közben eltűnt, gondolom, folytatja a piálást. Meg kéne kérdezni, mi történt, de jobb így, hogy nem tudok semmit, anyám jól van, talán túl jól, ha lehet ilyet mondani. Többször könnybe lábad a szeme, állítólag örömében. És tényleg, mosolyog, körülbelül egyfolytában, kicsit megfagy az arca, amikor apám visszajön. Csak átmegy a szobán. Amikor eltűnik, anyám felém hajol, és suttog.
Egyre romlik a levegő minősége.
Összeszorul a gyomrom, anyám újra felveszi a kamu mosolygást, pakolgatja a tálcákat, csinált nekem diétás süteményt, tudja, hogy diétázom.
Nem diétázom.
Dehogynem, mindig azt mondtad.
Miért forgatjátok ki a szavaimat? Ne vedd zokon, ha nem eszek meg egy egész tálca süteményt!
Anyám szája remeg.
Már engem is utálsz?
Jézusom, anya.
A szalvétatartót tologatja, mindjárt sírva fakad, remélem, hogy odáig nem jutunk el.
Én csak jót akartam. Mindenkinek. A levegő romlik, megfulladunk, mind meghalunk, érted, te elmész, de hova, legalább valami szép helyre mennél, lerobbantak a kazánok, elpusztulunk, értsd meg.
Anya, szedsz valamit?
Persze, mert én őrült vagyok, apád is ezt mondja, meg mindenki, az újság, megírták, hogy bolond vagyok, arról már mindenki hallgat, hogy mi történt.
Miért, mi történt?
Legyint, megtörli a szemét. Az arca sírás közben szétomlik, mint a porhanyós tészta, a szemfestéket elkeni, nem tudok mást mondani, csak hogy sajnálom, sajnálom. Rázza a fejét.

Nincs mit sajnálni. Apád azt csinálhatott egész életében, amit akart. Most meg iszik.
Anya, miért nem mész el?
Hova menjek? Ennyi idősen? Amikor én voltam fiatal, téged neveltelek, nem utazgathattam, most meg már hova?
Hirtelen feláll, a komód fiókjában kotorászik, előhúz egy papírt.
Csináltunk egy pártot, bejegyezték, nézd.
Apa mit szól ehhez az egészhez?
Leereszti az ölébe a papírt.
Tudod, az elején bántam. De már nem érdekel. El akar válni. Mondtam neki, hogy jó, de akkor fele-fele. Felosztottuk a házat. Beszorult a szobájába, ez már nem tetszik neki.

Nem kérdezem meg, miért éppen a hőerőmű, mi baja van egyáltalán, anyám a papírt morzsolgatja, elveszem tőle. Bejegyző határozat, Megújuló Magyarország Pártja. Azt meg végképp nem mondanám, hogy egy kicsit vicces az egész. MMP. Sonja szerint azért nem mondjuk ki a dolgokat, mert megszoktuk a szart. Ki kell mondani mindent, ez Sonja, és ő tényleg meg is teszi, kimondja, és hozzáteszi, hogy egyébként bekaphatod. Ha anyámnak szeretője volna. Nem tudom elképzelni, hogy két sütés-főzés között felszed valakit.

Hirtelen megkérdezem, hogy nem akar-e eljönni velem, de már meg is bánom, Sonjával nem beszéltem meg, mit csinálna ott anyám, őrültség, szerencsére ő is így gondolja, és már mosolyog újra, nem lesz semmi baj, lássak világot, amíg megtehetem, amíg fel nem csinál valami balfék. Megnyugtatom, hogy olyan az életben nem lesz. Úgy hagyom ott a nappalit, a komódot, régi tévét, étkezőasztalt, a széken anyámmal, mint egy kiállítási szobát. Anyám távolodik, hátrálok, mint gyerekkoromban, amikor hátrafelé közlekedtem, anyám nevetett, apám azt mondta, hogy le fogok verni mindent, és reméli, hogy majd elmúlik ez a hülyeség. Mint az, hogy leszbi vagyok. Ez egy divathullám, mondta, én meg ott smároltam egy csajjal a kapuban, csak azért is.

Gondoltam, hogy a nagy felosztósdiban apámé lesz a ház sarka, a bőrfoteles kisszoba. Amikor belépek, mindig úgy csinál, mint aki dolgozik. Határozati javaslatot szerkeszt, bizottsági beszámolót ellenőriz. Most is az íróasztal fölé hajol, a szobában piaszag, meg talán ide is hugyozik, szúrós vécészag, mint a kocsmákban.

Elmész?
El.
Anyád elenged?
Nem kértem engedélyt.
Mióta elköltöztél, meghülyült. Hát láttad.

Most kell valami jót mondani, látom az arcán a meggyőződést, hogy a dolgok szerinte tényleg úgy vannak, ahogyan ő gondolja.

Azért jól kiszorított a garázsból.
Úgy néz rám, azzal a nézéssel, hogy mindjárt nekem jön, én meg örülök, ha sikerül felhúzni. Sonja szerint felszínre kell hozni a jó emlékeket is, az élet nem olyan szar.

Ünneplés, átjönnek a szomszédok, apám nem olyan szigorú, anyám repked, hogy végre van kire főznie, és polgármesterné, az már valami, a rokonok is feltűnnek, akik anyám szerint le se szarták, amikor teherbe esett, és az iskolában több barátnőm lesz. Nem tudom, meddig tartott ez, aztán emlékszem, hogy a gyár csődbe ment, és apám hiába kuncsorgott állami támogatásért. Később nem tudta idehívni a gumigyárat, a szomszéd városban lett telephelyük, de még a következő választás előtt idetelepült egy szeszgyár, és így tovább.

A legjobb pillanat, amikor kamaszkoromban megmutattam egy osztálytársamnak apám dolgozószobáját, és a puha száját váratlanul rányomta az enyémre.

Sonját még csak Skype-on láttam, dobálja a kezét beszéd közben, és rengeteg haja van. Sonja szerint én egy szomorú ember vagyok, de minden rendben lesz. Végül ezt mondom apámnak is, minden rendben lesz. Nézem, és lassan kiaraszolok a szobából hátrafelé, apám elmosolyodik, ezt a pillanatot megjegyezni, beégetni, miközben itt hagyom a várost, elhagyom a régi kéményeket, a szeszgyárat, a hőerőművet, az egészet, és többet vissza sem jövök.

Schillinger Gyöngyvér (1983, Dunaújváros)

Jogász, író.