Demeter Zsuzsa: Bálint Tibor és a polinézek esete a kanyaróval

Bálint Tibor (fotó: Kántor László)

 

„A költő nem mindig álmodik szelíd mennybolt alatt.” Ezzel a mondattal indul Bálint Tibor Önkéntes rózsák Sodomában című „Fantasztikus történet”-ének Prológusa. Ha fellapozzuk a szerző 1967-ben, a bukaresti Irodalmi Könyvkiadónál megjelent kisregényét, sem a fentebb idézett, vészjósló mondatot, sem a Prológust nem találjuk, mindössze egy háromsoros, zárójelbe tett, némileg képzavaros felvezetőt olvashatunk a kötet elején: „(Ez az álomjáték mindenütt valósággá dermedhet, ahol a halál három váltásban lebeg a városok felett az öntudatlanság kampóin.)”. Bálint Tibor ugyanis a kötet megjelenése előtt leközölte teljes kisregényét a Korunk ’67-es júniusi számában (innen az első idézet) – az Irodalmi Könyvkiadó ekkor már kiadja lektorálásra a kéziratát, a Kriterion-hagyatékban (amelyben megőrizték az Irodalmi Könyvkiadó anyagainak egy részét is) található iratok tanúsága szerint a regény valamikor az év derekán jön ki a nyomdából. A két megjelenés közti rövid időszakban Bálint Tibor újra nekiveselkedik a kéziratnak, s jelentős módosításokat eszközöl rajta.

Hogy mindez miért fontos a mű utóélete szempontjából? Vagy úgy egyáltalán, a ma olvasójának kell-e mindezt tudnia, ha Bálint Tibor-művek olvasására adná a fejét? A válasz adja magát – a nagybetűs Olvasó, ha Bálint Tibor-műveket vesz kézbe, valószínűleg a méltán nagy figyelmet kapott Zokogó majom című regényt fogja el- és újraolvasni. Óvatosan bár, de megkockáztatnám azt a kijelentést, hogy az első Forrás-nemzedékhez tartozó Bálint Tibor – akire idén júniusban születése 90., januárban pedig halála 20. évfordulóján emlékezhetünk – napjainkra egykönyves szerzővé vált (Kántor Lajos és Láng Gusztáv nyomán a Forrás-nemzedékek tagjai közé azokat a szépírókat soroljuk, akik az Irodalmi Könyvkiadó, majd a Kriterion Forrás-sorozatában debütáltak: az első Forrás-kötet – Veress Zoltán Menetirány című novelláskötete – 1961-ben jelent meg. Az első Forrás-nemzedékhez a második világháború utáni első nemzedék tagjait soroljuk, s bár éles cezúrát a három Forrás-nemzedék közé bajosan lehet tenni, abban többé-kevésbé konszenzus van, hogy az 1967-es Vitorla-ének című antológia már a második Forrás-nemzedék tagjait vonultatja fel). Az 1969-ben várva várt és méltán népszerű családregénye, a Zokogó majom írói védjegye lett – ha végigsétálunk Kolozsváron a mostani Emil Isac (egykori Bartha Miklós/Sétatér/Şaguna) utcán, a Zokogó majom vendéglő cégére láttán annak is felrémlik a szerző neve, aki csak hallomásból ismeri a regényt. Maimuța Plângătoare, hirdeti a cégér románul – most tekintsünk el attól, hogy a jelenlegi vendéglőnek vajmi kevés köze van a regényhez vagy az eredeti kocsmához (az eredeti épületet lebontották, a regény román fordításának sem ez a pontos címe, hiszen Maimuța Plângăreața címmel jelent meg 1972-ben Paul Drumaru fordításában).

 

 

A regény népszerűségéhez persze nem csak a kocsmacégér kellett, az irodalmi kultuszteremtés folyamata általában ennél bonyolultabb szokott lenni. Kellett hozzá a legendás hírű rendező, Szabó József (Ódzsa) több évadon keresztül telt házzal játszott, Sánta angyalok utcája címmel színre vitt színházi adaptációja, a regényből 1973-ban készült rádiójáték Sinkovits Imre főszereplésével, illetve az az 1978-ban műsorra tűzött ötrészes tévéjáték (Várkonyi Gábor rendezésében), amely megismertette Bálint Tibor nevét a magyarországi tévénézőkkel és olvasókkal.

 

 

Nem árt ugyanakkor tudni, hogy Bálint Tibor, noha nem közvetlen munkatársa a ’89 előtti romániai magyar irodalmi nyilvánosság egyik legfontosabb folyóiratának, az Utunknak, 1955-től egészen annak megszűnéséig heti rendszerességgel közöl a lap hasábjain: az Arcanum csak az Utunkban közel 15 ezer Bálint Tibor-említést talál, de hogy pontosabb statisztikát is említsek: Szilágyi István 1977-ben az Utunk Évkönyvben a folyóirat 30. évfordulójára Szabálytalan leltár címmel közöl egy átfogó tanulmányt/esszét, melyhez különböző statisztikákat is mellékel. Szilágyi esszéje önmagában is izgalmas olvasmány, remek kiindulópont az ’50-es, ’60-as évek romániai magyar irodalmának értelmezéséhez – minket azonban most az a 150 nevet tartalmazó névsor érdekel, amelybe a harminc év alatt legtöbbet közlő (a megjelent anyagok 56 százalékát kitevő) szerzők soroltatnak: az író a maga 435 cikkével az előkelő tizedik helyet foglalja el úgy, hogy majd’ 10 éves az Utunk, amikor először közöl a hasábjain (az 1955/31-es számban jelenik meg első karcolata Balogh bácsi megharagszik címmel). Banner Zoltán, Bodor Pál, Horváth Imre, Horváth István, Kiss Jenő, Márki Zoltán, Marosi Péter, Szőcs István, Szemlér Ferenc, Lászlóffy Aladár és Szilágyi András előzik meg mindössze. A ’70-es évektől Bálint Tibor önálló rovatokkal is jelentkezik az Utunkban, ezek az írásai képezik részben későbbi köteteinek anyagát (ilyen például az Arcképek a köröm hátán című, irodalomtörténeti miniesszéket tartalmazó rovata ’72–73-ból, az Öregek könyve a ’70-es évfolyamban, az Értelmező szótár vagy a gasztroesszéket tartalmazó sorozata, az Irodalmi ínyesmester a ’75–76-os évfolyamokban), s kivétel nélkül minden kötetét – igen, az Önkéntes rózsák… mellett a Zokogó majmot is – részletekben megjelenteti különböző folyóiratok hasábjain. S egyben több száz írásáról mond le azáltal, hogy soha nem szervezi azokat kötetbe. „A folyóirat, sajátos rendeltetésének megfelelően, kiemeli, »kiidegeníti« az oldalain közlő alkotók életművéből az egyes műveket” – írja Szilágyi István említett esszéjében. Terjedelmében és műfaji sokszínűség tekintetében is jelentős ez a „kiidegenített” életmű, minőségében ugyan heterogén, de ennek ellenére is többet érdemelne a teljes felejtésnél. De ki olvassa már Utunkat, az Igaz Szót vagy a Napsugarat (ahol Bálint Tibor szerkesztőként dolgozott), ha már kortárs folyóiratokat is alig?

Ha átnézzük az Utunk különböző vitaanyagait, azt is láthatjuk, hogy Bálint Tibor neve a korabeli irodalmi vitákban rendre felbukkan, irodalmi ténykedése állandó témája a korszak irodalmi disputáinak – nemcsak írásaival alakította tehát a korabeli irodalmi nyilvánosságot és ízlést, de az irodalmi viták, olvasói-szerkesztői vélemény(ezés)ek is óhatatlanul befolyásolták megjelenő köteteinek anyagát. Jó kérdés, persze, a különböző kritikai észrevételekből Bálint Tibor mit fogad el s mit nem. Közelebb kerülünk a kérdés megválaszolásához, ha megnézzük például első két novelláskötetének (Csendes utca, 1963; Angyaljárás a lépcsőházban, 1966) tartalomjegyzékét, amely mintegy töredékrészét tartalmazza az 1955 után született, folyóiratokban közölt írásainak. Vagy ha vesszük a fáradságot, s összehasonlítjuk az Önkéntes rózsák… Korunkban megjelent változatát a kötetben megjelent változattal.

De persze Bálint Tibor disztópiáját vagy a szerzői műfajdefinícióval élve, „Fantasztikus történet”-ét nemcsak a filológiai kutakodás kedvéért érdemes elővenni. Az erdélyi magyar irodalomban megjelenő disztópiák (mint például Bodor Ádám Sinistra körzetének vagy Szilágyi István Agancsbozótjának) sorában műfaji előzményként szokták számon tartani – Sigmond István Egy panaszgyűjtő panaszai (1971) című kafkai regényével egyetemben –, de nevezték már „szürreális ökodisztópiának” (amelyre most igencsak nagy a kereslet), „prófétai kisregénynek”, a sort még folytathatnánk a korabeli és kurrens kritikákból. Amelyek egyébként nem voltak elragadtatva e műfaji kísérletétől – óvakodnék azonban ezek részletes ismertetésétől, bár kétségtelen, a ’60-as-’70-es évek kritikai írásai tartogatnak szellemi izgalmat a ma olvasójának. Annyit azért érdemes megjegyezni, a korabeli kritika egészen a Zokogó majom megjelenéséig elégedetlen Bálint Tibor írásaival, 1969-ben viszont, a várva várt nagyregény megszületésével az addigi kritikus hangok elnémulnak, s a regény meghozza azt a sikert és hírnevet, amely keveseknek jutott a korszak irodalmában. Persze az álomjátékára (amely lényegében a robot Róbert Mátyás lázadása a gondolatrendőrség, a dehumanizálódó, elgépiesedő emberiség ellen) is felfigyelnek a kritikusok, az Utunk kétszer is visszatér a regényre, de a Korunk, az Igaz Szó mellett az Előre, a Hargita, a Szatmári Hírlap, illetve a Magyar Nemzet is hírt ad róla. Kántor Lajos mellett K. Jakab Antal, Szőcs István, Baróti Pál, Veress Dániel is közöl kritikát – de ezek már mind a regény kötetbéli megjelenése után íródtak.

Az Önkéntes rózsák… regény alakulástörténete, megszületésének kontextusa nem olvasható tehát ki – ellentétben első két novelláskötetével – az olvasói/kritikusi reflexiókból. De nem ad magyarázatot az átdolgozásra az írói hagyaték sem: míg a Zokogó majom születésének körülményéről számos levélre, kéziratra, visszaemlékezésre, interjúra támaszkodhatunk (melyek vagy az író hagyatékában, vagy különböző folyóiratokban visszakereshetők, s amelyekből kiderül az is, hogy a majdnem kész kéziratot hogyan mentette ki a tűzből az író hitvese), disztópiájára utalásszinten sem bukkanunk. Ez az egyetlen olyan műve Bálint Tibornak, amely elrugaszkodik attól a Kolozsvár-térképtől, amelynek különböző útvonalait bejárhatjuk, belakhatjuk a szövegeiben, mondhatni, kakukktojás az életműben. Érthető, ha nem hagy nyugodni, miért dolgozza át Bálint Tibor a kéziratot. A válasz a Kriterion Könyvkiadó hagyatékában található: a folyóirat-nyilvánosság mellett az Irodalmi Könyvkiadó, illetve később a Kriterion műhelye is formálta, alakította az említett kötet írói teljesítményét. Természetesnek hangzik, holott nem az – a Kriterion-hagyaték épp a legjobb példa arra, hogy nem minden szerző hajlandó a szaklektorok véleménye alapján módosítani leadott kéziratán.

A kolozsvári Szabédi-házban található Kriterion-archívumban, a szerzői hagyatékkal ellentétben, semmilyen adatot nem találni a Zokogó majomról – sőt úgy általában Bálint Tibor műveiről sem, egyetlen kivételt leszámítva: az Önkéntes rózsák Sodomábant. Néhány későbbi könyvéről kiadói jelentések akadnak ugyan, de lektori véleményezésre, a kézirat szerkesztésének különböző fázisaira csak az Önkéntes rózsák… esetében bukkanhatunk (pl. Szemfedő és viharlámpás címmel 1988-ból találunk egy tartalomjegyzéket, illetve kiadói szándéknyilatkozatot, ilyen címmel azonban Bálint Tibornak nem jelent meg kötete – feltehetően az írói arcképeket is tartalmazó Nyargaló ihlet című kötete első változatának kiadástervezetéről lenne szó).

És akkor nézzük hát a Kriterion-hagyaték fentebb jelzett kisregényével kapcsolatos dokumentumokat: 1967. III. 28-i az a bukaresti szerkesztőségnek szóló összesítő jelentés, amelyet Kacsó Sándor ír alá, s amelyből kiderül: a kézirathoz jelentés, összefoglaló véleményezés, Lászlóffy Aladár lektori véleményezése, egy elfogadási jegyzőkönyv, illetve szerkesztőségi törzslap is társul.

 

 

Április elsején hosszabbítási kérelemmel fordulnak a bukaresti szerkesztőséghez, de a hosszabbítás okát nem taglalják.

 

 

A szerkesztőségi törzslap datálatlan (feltehetően 28-ai), de a lektori véleményezésen látható, az kiegészül egy plusz, Bajor Andor által írt lektori véleményezéssel.

 

 

Április 12-i levelében Kacsó Sándor arról tudósítja a bukaresti szerkesztőséget, hogy „Bálint Tibor regényén változtatásokat eszközölt, s ezt az új formát szeretné véglegesnek tekinteni.” Majd megadják azokat az oldalakat, amelyeken a szerző módosított, de kézirat hiányában pontosan nem tudjuk, mik is voltak ezek a változtatási javaslatok. (Ezért jó kéznél tartani a Korunk-lapszámot.)

 

 

Két lektori véleményezést is őriz a Kriterion-hagyaték, időrendben az első a Lászlóffy Aladáré, amelynek kéz- és gépirata egyaránt megtalálható: Lászlóffy lektori véleményezésében Bálint Tibor költői, költő-filozófusi nekifutásáról értekezik, kiemelve az Önkéntes rózsák… szintetizáló jellegét, megjegyezve, hogy a szerző olyan „fényben csillantja meg a jövőt, mint ahol azok az etikai ideálok győzedelmeskednek az emberiség közös kincsének, az értelemnek a nevében, melyekért a ma, a huszadik század leghaladóbb erői is küzdenek.” Lászlóffy Aladárnak ugyanakkor nincs „részletmegjegyzése”, úgy véli, az a „gondolati és művészeti cél, melyet a szerző maga elé tűzött, a legmagasabb fokon valósul meg a regény teljes állapotán.”

 

 

Bajor Andor lektori jelentése, mely egyértelműen a Lászlóffy-féle véleményezés ismeretében, három nappal később datálódik, már nem ennyire megengedő: bár ő is úgy véli, Bálint Tibor támaszkodik korábbi, az élet apró jelenségeit megragadó, azt lírai köntösbe vonó helyzetképeire, de „ezekből valami nagyon átfogót és lényegeset kíván szerkeszteni.” Bajornak feltehetően nincs túl jó véleménye a korszakban reneszánszát élő disztópiákról: „A téma általában a tudományos-fantasztikus irodalom művelőinek kezében van, akik többnyire lelkes és lapos víziókban veszik el kedvünket a jövőtől” – fogalmazza meg sommásan véleményét. Ebből a szövegtengerből mindenképp kiemelkedik az író teljesítménye, a gépember humanizmusa, illetve gazdájának gépies mivolta olyan, mondja, „mintha a Tamás bátyja kunyhójából nézné őket az író”. Mindennek ellenére szükségesnek tartja megfogalmazni azokat a kritikai megjegyzéseit, amelyek bár nem vonatkoznak a kiadhatóság kérdésére, s közvetlenül nem hasznosíthatók (tehát Bálint Tibor már nem tudja ezek alapján átdolgozni művét, gondolta Bajor, illetve „nincs semmi bizonyíték arra, hogy ez a variáns jobb lenne”), mindenképp említésre méltók. A lektori véleményezésből az is kiderül, hogy véleményét Bajor sokkal részletesebben kifejtette a szerzőnek, „noha ezáltal túlléptem a lektor hatáskörén. Azt mondtam el, amit az irodalomkritikus mondhat Bálint Tibor fejlődéséről és jelen munkájáról. Természetesen az sem bizonyos, hogy a kritika ezt valóban elmondja, hiszen a kritika is élhet a modernség heveny lázában.”

 

 

 

S hogy mi a gondja Bajornak a kisregénnyel? Nem hívnák Bajort Andort Bajor Andornak, ha nem lenne erre egy érzékletes, összegző hasonlata: „Bálint Tibor… úgy veszi át a hatásokat, mint polinézek a kanyarót.” Azaz túl komolyan veszi az abszurdot, hiányzik belőle mindaz, mi az abszurdnak lényege: a humor. Témája modernsége nem társul „eléggé modern” hozzáállással, sőt „szentimentális és kisszerű”. Lászlóffy megállapításával ellentétben, miszerint a regény szintézis, úgy véli, az Önkéntes rózsák… inkább analízis: az apró megfigyelések kitűnőek benne (mint pl. amikor a gépember megpróbálja megírni önéletrajzát, de rájön, hogy nincs neki) – amikor viszont átfogót akar mondani, akkor banális és kisszerű. Időfelbontása modernnek kíván hatni, de csak modorosra sikeredik, az irodalmi hatásokat nem tudja sajátjává lényegíteni, így ezek papírízűek maradnak.

 

 

Kacsó Sándor összegző jelentése lényegében összefoglalja Bajor véleményét: a „modern regényszerkesztésre törekvés lázában” alkotott módszerei vitathatók, mindemellett kiadásra érdemesnek találja ő is a művet. A fülszöveg, illetve a román nyelvű összegzés lényegében nem tesz hozzá többet a fentebbi lektori véleményekhez, de informálnak arról, mekkora ív terjedelemben, milyen költségen állítják elő, milyen példányszámban Bálint Tibor könyvét.

 

 

Ahhoz, hogy tudjuk, mi hangz(hat)ott el azon a bizonyos, Bajor Andor és Bálint Tibor közti beszélgetésen, szükségünk van a Korunk folyóirat ’67-es évfolyamára. Másként nem fogjuk tudni, a kanyaró mellett milyen gyermekbetegségekben szenvedett az eredeti kézirat. De szükségünk van a ’67-es kiadásra is, hogy láthassuk, a modernség heveny lázában – K. Jakab Antal szavaival élve – a regény „fölveszi-e a versenyt a hajdani prófétákkal.” És akkor itt kellene elkezdeni a regény elolvasását.

 

A cikkbe illesztett fotókat a szerző bocsátotta rendelkezésünkre.

 

 

Demeter Zsuzsa (1977, Székelyudvarhely)

Irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő. 2007-től a kolozsvári Helikon szépirodalmi folyóirat szerkesztője, 2020-tól főszerkesztő-helyettese. Kötetei: Költői tradíció és könyvkiadás – Gyöngyösi István példája (Erdélyi Múzeum Egyesület, Kolozsvár, 2014),
Szandra May a hóhullásban – Kinde Annamária költészete (Lector, Marosvásárhely, 2017), Sigmond István (MMA, Bp., 2018). Díjai: Az Erdélyi Múzeum Egyesület Debüt-díja (2014), Romániai Írók Szövetsége díja a Sigmond István-monográfiáért (2018). Portréját Szentes Zágon készítette.