Rubin Eszter: A lány, akinek bolygók vannak a fejében 2.

Jens Mattke felvétele

Csépányi Laura megtörölte kezét a piros kockás konyharuhával, majd kihúzta a konyhaszekrény alsó fiókját, és kivette a kerek kék fémdobozos Nivea krémet. Miközben rutinos mozdulatokkal bekente a kezét, arra gondolt, hogy ha férjével, Istvánnal nem egy tizenkét osztályos iskolában tanítanának, akkor neki nem kellene minden este elmosogatni a vacsorához használt tányérokat, mielőtt hullafáradtan leül a konyhaasztalhoz – mert persze nincs saját íróasztala, az egyetlen íróasztalt István foglalja el –, hogy kijavítsa a hatodikosok történelemdolgozatát. Ha nem tanárok lennének, akkor lenne mosogatógépük, nem száradna ki a bőre a mosogatástól, akkor lenne két íróasztaluk, még akkor is, ha semmi szükség nem lenne rá, mert eszébe sem jutna éjszakánként idióta teszteket javítani. Egyébként hol van az megírva, hogy mindig a nőnek kell mosogatni? István is nyugodtan megerőltethetné magát. Az asztalon sorakozó munkafüzetek látványa végképp feldühítette, ezért jobbnak látta, ha kiül az erkélyre pár percre, hogy lecsillapodjon, különben annyira le fogja pontozni a dolgozatokat, hogy még a végén kénytelen lesz jópár gyereknek egyest adni. Benyitott a kamrába, és a két csomag B minőségű, fényezetlen rizs mögül előhúzta a dugikonyakot, amit Urbancsák anyukától kapott a névnapjára. Töltött a kezében tartott pohárba, majd ügyesen elrendezve a rizses zacskókat, elrejtette az üveget. Felvette a kardigánját, és a poharával együtt kiült az erkélyre. Pedig még csak most kezdődött a tanév, és nekem már rongyosak az idegeim – sóhajtott.

Réka és István alig félórája vonultak be az erkélyről, a lány hazament a közeli albérletébe, István pedig lefeküdt. Nagyon egymásra találtak mostanában. Réka huszadik születésnapja óta minden este a távcsövet bűvölik, jobban mondva a távcsővel bűvölik az eget. Ő persze nem tud részt venni a programban, mert rendbe kell szednie a konyhát, hogy le tudjon ülni dolgozni, amúgy sem férnek el hárman a tenyérnyi erkélyen, és mintha ki is néznék onnan. Mint azt a szegény Plútót az agyament csillagászok. Jó dolgukban már nem tudják, mit találjanak ki.

A lánya semmi másról nem beszél a születésnapja óta, mint a Plútó kitagadásáról. Nem fogjuk a kezét, magára hagytuk, lehet, hogy már le is kapcsolódott a Nap körüli pályáról, és magányosan bóklászik az a szerencsétlen a töksötét világegyetemben – merengett az asszony, aki ekkorra már három fordulót megtett a B minőségű, fényezetlen rizs zacskóihoz.

Na, majd én mindjárt megkeresem ezt a Plútót – határozta el, amikor észrevette, hogy a férje bekapcsolva felejtette a távcsövet. Belenézett, de fogalma sem volt, mit lát. Megpróbálta elmozdítani az eszközt, de hirtelen mintha kizökkent volna a világ, szédülés fogta el, erős hányingert érzett, ezért gyorsan visszahuppant a fehér műanyag kerti székbe. Rémülten markolta a karfát, attól tartott, hogy az egyre erősödő centrifugális erő lesodorja a Föld felszínéről. Egyelőre – ki tudja meddig – megtart a gravitáció, miközben a Föld, ez az irányítás nélküli, labilis héjú izzó kődarab, másodpercenként harminc kilométeres sebességgel, ostobán és céltalanul száguld a Naprendszerben. A Naprendszer rémületes gyorsasággal, másodpercenként 225 kilométeres svunggal kering a Tejút középpontja, egy kurva nagy fekete lyuk körül. A Tejút fényei pedig parányi ponttá zsugorodva elvesznek a végtelen, koromsötét és jéghideg univerzumban.

Honnan tudom én ezeket? – kérdezte magától Csépányi Laura döbbenten. Reszketett és forróság öntötte el, hányingere volt és csillapíthatatlan éhség kerítette hatalmába, érezte, hogy az arca és a dekoltázsa kivörösödik, majd leesik a vérnyomása és hullasápadttá válik. Menekülj, menekülj innen! – mondta egy hang a fejében. Dehogy mondta! Kiabálta, üvöltötte totális pánikban, de ő még mindig szorította a karfát, nehogy lesodródjon a bolygóról, amely lapos, ezt ebben a pillanatban teljes bizonyossággal érzékelte, sőt szabad szemmel látta a szélét a panelház erkélyéről. A Plútó is lapos, a távcsőbe belepillantva világosan kivehető, ahogy frizbiként száll a mélyűrben, megállíthatatlanul távolodik a galaktikus messzeségbe, és nemsokára mi következünk – döbbent rá az iszonytató valóságra Laura. Reflexből hajolt ki az erkély korlátján, hogy kiadja magából a három pohár konyakot, majd utánaküldte a vacsorára evett virslit, tönkölykenyeret és paradicsomot is. A dijoni mustár eléggé kaparta a torkát, de már sokkal jobban érezte magát.

Csendben bement a fürdőszobába, fogat mosott, egy korongvattával letörölte a nap végére jócskán megfogyatkozott, az iménti események hatására teljesen elmázolódott sminkje maradékát, majd úgy döntött, hogy reggel egy órával korábban fog kelni, akkor biztosan lesz ereje zuhanyozni és dolgozatokat javítani. Befeküdt az ágyba, diszkréten horkoló férje mellé, és élete első – és remélhetőleg utolsó – pánikrohama után egyfajta ólmos, de különös módon mégis jóleső fáradtság és ernyedtség töltötte be teljes valóját. Ez a korábban sosem tapasztalt állapot filozofikus töprengésre késztette Csépányi Laura általános iskolai történelemtanárt.

Isten vajon mi végre teremtette ezt a világot? És miért pont ilyenre? – tolultak agyába a kérdések, majd válasz nélküli mély álomba merült.

Reggel meglepően frissen ébredt, szokásához híven pontosan egy perccel azelőtt, hogy megszólalt volna a telefonján az ébresztő funkció. Gyorsan kikapcsolta, hogy a férje ne riadjon fel, hiszen csak fél öt volt, István pedig még másfél órát alhatott. Öt percet engedélyezett magának az ágyban, majd kicsusszant a takaró alól, csinált egy kávét, és pizsamában leült a konyhaasztalhoz dolgozatot javítani. A hajnal első sugarai egy váratlanul tettre kész Csépányi Laurát találtak a panellakás konyhájában, aki miután elkészült a hatodikosok Tudomány a felfedezések szolgálatában a XVI–XVII. század fordulóján című dolgozataival, gyorsan letusolt, megterített és reggelit készített. Bár István indulás előtt csak egy kávét szokott futtában felhörpinteni, Laura most a kedvencét, buggyantott tojást készített neki, amire eddig kizárólag a férje születésnapján szánta rá magát.

Most a forró, enyhén sós, ecetes vízbe gyengéden beleengedett egy tojást, és örvényt képezve finoman megkeverte a főzővizet. A körbe-körbe táncoló buborékok láttán egy pillanatra meglegyintette a tegnap rátörő szédülés emléke, de egy perc múlva már újra megmagyarázhatatlanul nyugodtnak, jókedvűnek és tetterősnek érezte magát. Olyasvalakinek, aki kézben tartja a dolgokat, márpedig ez a hétköznap reggeleken máskor semmiképpen nem volt rá jellemző.

Eközben a forró víz egyik buborékjában mindvégig ott ült egy mikronnagyságú lény. A buborék egyik molekulájának atommagja körül forgó elektronok egyikén élt ez a parányi teremtmény. Apró, kicsinyke filozófus. Mély depresszióban íróasztalánál kuporog, gyötri a kétely, kérdések tömkelege tolul pöttöm agyába. Tépelődik, spekulál napestig. Amióta megírta A kozmosz szent titka – Mysterium cosmographicum című fő művét, egyetlen kérdés tölti ki a gondolatait. Ablakából bámul ki a végtelen horizontra, és azon töpreng, vajon isten miért hozta létre a világot. Azt a hatalmas buborékot, amely körülveszi a végtelenben, ahol ő született, és milliárd társával él együtt mikronléptékű civilizációjukban. A válasz azonban kívül esik a számunkra szabad szemmel láthatatlan tudós saját eseményhorizontján. Élete a megértésre tett szüntelen kísérlet, mégis, pusztán illusztrálni tudja univerzumának törvényszerűségeit. Nézőpontja lehetetlenné teszi a rálátást, hogy világának valódi természetét megismerje. A csöpp filozófus nem alakíthat ki maradéktalanul koherens világképet. Soha nem fogja megtudni, hogy azért alkotta e csodálatos világegyetemet az ő istene, hogy buggyantott tojást főzzön reggelire.

Rubin Eszter (1968, Budapest)