Magányos metszetek – Gergely Ágnes Mozdonygyári éjszakák című kötetéről Kustos Júlia írt

(portré: Wikipedia)

Gergely Ágnes legújabb kötete, a Mozdonygyári éjszakák a szerző 2017 és 2021 között keletkezett önéletrajzi-memoár írásait közli. Alcíme felett („Metszetek”) első pillanatban talán elsiklik a tekintet, hiszen egyébként mi más is lehetne közel kilencven év hetven oldalra zsúfolva, ha nem pillanatkép, kivonat, metszet? A látszólagos visszafogottság és a puritán szókimondás nyers ereje azonban egy pillanatra sem engedi elfelednünk azt, amit Gergely Ágnes poétikai eszköztárának egyik legmarkánsabb jegyeként tartunk, tarthatunk számon: a sűrítést.

A metszet és a metszetképzés, mint halmazelméleti művelet a jellemzőt szűri meg, a képzőművészet metszetei (réz és fa egyaránt, csak éppen más oldalról közelítve) pedig a markánsat: a fényt, az árnyékot, az előteret, a hátteret különítik el. A metszetképzés és -alkotás csak elsőre tűnnek távoli tartományoknak: a metszet és készítője mind a matematikában, mint a képzőművészetben tudja, mi lényeges és mi mellőzhető. Ismeri a határokat, de tisztában van a (műfaji) megkötések adta szabadsággal is. A Mozdonygyári éjszakák sűrítésének eljárásai ilyen értelemben egészen hasonlóak a metszetalkotáshoz: az írásokban Gergely Ágnes egy szűk kezdőképpel indít, még akkor is, amikor egy nagyszabású utazásról van szó (Erkölcs nyolcvan felett). A Budapest–Bécs–Bankok–Tokió repülőjárat súlyos huszonnégy órájából (melynek során a felkért utazó igyekszik „éber maradni, és odafigyelni mindenre” [7.]) egyrészt csak a tőmondatokba zsúfolt repülőtéri transzfereknek jut hely, másrészt viszont az ezekből kibomló szabad asszociációk, a körkörös szerkesztés az, ami a minimalista képalkotást univerzálissá és jelentőségteljessé teszi, és az élet fontos mozzanatai közt kapcsolatot teremt („Az éjszakai Bangkok. A repülőtér. Hatalmas, elegáns kivilágítás, akár Tokió belvárosában. Illatok, mindenekelőtt halszag. […] Ettél nyers halat? Élő halat? Kibírtad? […] Tokió szép és barátságos, most sokkal szebb és barátságosabb, mint ötvenöt évvel ezelőtt […], már a halszagot kihányta. […] Egyszerűen nem lehet elmondani, mert nem hagyja magát. Tudod te, mi az, fázni? Ágy nincs, padlón alszunk, december van, egy szál pléddel, anyámmal jobbra-balra húzgáljuk a plédet, párna sincs, lepedő sincs. Azok az éjszakák!” [7–8.]). A jelen és a múlt, a közeli és a távoli összejátszása minden szövegben másként történik. A családtagokat megörökítő írásokat (A fogolylista, A november 3-i beszéd) követik a szerző legszemélyesebb szövegei, melyek a karrier állomásairól és megpróbáltatásairól (Londoni közjáték, Cookiewise) beszélnek, s ezeken kívül még kollégáknak, barátoknak és a szerelemnek emléket állító rövidprózákkal találkozhatunk (Por és whisky, A férfiak nősen születnek, Mendelssohn zuhanása, Ketten a Jerevánban, Egy ritka ember).

A kötet egyik kivételes darabja az O Laura, bella, dolce. A metszet egy erdei iskolában berendezett szanatórium ábrázolásával nyit. Az „alpesi fenyőfák között”, ahol „leolvad a tájról a rettegés” (26.), valóságos kommuna alakul a betegekből. Az elszigetelt csoport karakterei és viszonyrendszerei villanásnyi, pillanatnyi gesztusok révén kerülnek színre. A fák közti szanatórium, a tisztás kevésbé Thomas Manné, mint inkább Heideggeré. A felismertséget, a kitárulkozást azonnal elfedi a felismertség ténye, és a zárvány állapotát hétköznapivá konvertálják maguk a zárványtapasztalatok, mint például az, hogy „a kórházi ágyakkal felszabdalt erdei iskola betegei minden héten rendeztek valami ünnepséget” (26.).

Az emberi, társadalmi, politikai és hatalmi viszonyok hártyavékony természetének ábrázolására a kötet szinte minden darabjában van példa, talán a kötetzáró A pizzeria mélyén című szöveg erre a legeklatánsabb. A szerzőalak elhallgatásai, hazugságai, egy idegen szimpátiájának és közelségének elnyerése érdekében megalkotott alternatív világa és annak benépesítése a kötödés, a szeretet utáni vágyon túllépve végsősoron önmagához kanyarodik vissza: minden hétköznapi részletet megragadó és tematizáló mondat (legyen írott vagy hangzó) a szerző győzelme is egyben. Hiszen mi lehet hihetőbb (avagy kézenfekvőbb) két rögtönzött névnél, két lánynál, egy házaspárnál, két ország viszonyrendszerénél, egy kötött sapkánál – és az önmaga hazugságát megkönnyezőnél, ugyebár. („– Hol van – kérdezte Tünde –, hova lett a család? – Kimentek – válaszoltam, mint aki felolvas valamit –, kimentek Svédországba. A férjem ott dolgozik, magával vitte a két kislányt. – Hány évesek? – lehelte Tünde. – Egyetemisták. Az egyik zenét tanul, a másik irodalmat. – És… megszokták azt a hideget? – A hideget nem lehet megszokni. Most küldtem nekik füles sapkákat. Mind a kettőt én kötöttem. – Majdnem elbőgtem magam.” [69.]) Talán csak a valóság inkoherenciája, hogy a történet hallgatója is fikcióvá változik akkor, amikor múlt időbe kerül: az igazság ekkor vegyül el a vággyal („Várom, hogy […] egy napon visszatér. […] Megmondom neki, hogy Carlos szép és sikeres ember, és a kislányok rá hasonlítanak. És nem fáznak sohasem. Pedig én nem kötöttem meleg holmit, soha, semmit, senkinek.” [70.]).

A Mozdonygyári éjszakák arra is kísérletet tesz, hogy egy emberöltőnyi, végtelenül személyes és egyedi magánytapasztalatot – amelynek okozója legyen a náci vagy egyéb politikai ideológia, egy közeli vagy távoli családtag halála, egy kitalált életnarratíva és az attól elkülönböző valóság disszonanciája, vagy éppen a nyelvi idegenség – karoljon fel, szelídítsen meg és tegyen átadhatóvá. Az ábrázolt (történelmi) múlt tárgyilagos, Gergely Ágnes elkerüli a leegyszerűsítő pátoszt. Metszeteket tár elénk – betekintést egy igazán személyes térbe, amelyet lehetetlen megosztani bárkivel is, mégis, ahol sosem vagyunk igazán egyedül sem.

(Kalligram, 2021.)

Kustos Júlia (Szombathely, 1996)

Író, költő, A világot szétszerelni című antológia válogató szerkesztője. Első kötete Hullámtörő címmel jelenik meg idén a Jelenkor Kiadónál. Portréját Herr Martin készítette.