Télffy Ármin versei

Jens Mattke felvétele

IGEN, AHAB

Télffy elköszön. Várja a feledés horizontja,
az egymást keresztező viharos hajóutak.
Az ember csak akkor talál vissza Ithakába,
ha a szirének énekéből fejti meg az irányt,
mondta egy nőnek költő korában. Szavakból
szőtt karcsú szellemtestek vonzásában élt
akkor, mégis a hús rabszolgájaként. Az anyanyelv
selymes szeméremajkai közé merülve
nemzette a semmit, magát. Mint akit vérfertőző
éjszakák űznek feledésre szánt antik emlékek felé.
A kifinomult női szenny és mocsok ad távlatot
a szépségben való céltalan lebegésnek, gondolta.
És most itt van a szöveg örök jelenében, szemben
veled. Hosszan mereng, mielőtt felszáll a Friscóból
Sanghajba induló gőzhajóra. Hirtelen nem tudod,
mit kezdj a szigonyoddal, te, aki itt ragadtál, szemközt
a kétségek szürke hűvösével? Hívhatlak Ismaelnek?

TÉLFFY OLVAS

Az óra lassul, mintha a mutatók
megunták volna az üres ketyegést.
Sóvár anyagba hatolnak a formák.
Kétszer nem szorulhatsz ugyanabba
a nimfába, mondja Ulysses szinte
csak magának, miközben az egekbe
rántja két félgömb hideg káprázata.
Télffy szerint olyan az ember, mintha
a hálók hálójában vergődve várná, hogy
megváltsa a kettős átváltozás vak pókja.
Az éhező lelkek a hús sikátoraiban
bolyongva prédákra lesnek. A szellem
kéjes zarándoklatán kilép a testből,
hogy aztán megint húsba vágódva
bujkáljon a vakító forma szépsége elől.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2025/4-es lapszámában

Télffy Ármin (1996)

Költő, irodalomkritikus.