Nyilas Atilla versei

Jens Mattke felvétele

Trófeák

Az érdi lépcsőház emeleti főfalán
anyai nagyapám, Gurgel János
három fotón egyenruhában látható:
az egyiken a Magyar Királyi Rendőrség
tancsoportjában negyvennégyben,
egy másikon kert mélyén sisakfélében,
alacsony ember hosszú karddal,
a mellképen pedig hajadonfőtt,
csillagos álló gallérral;
ott helyezkednek még el:
autóvillamossági bizonyítványa ötvenkettőből,
az ívhegesztői ötvenhétből,
villanyszerelő mesterlevele ötvenkilencből,
kiváló dolgozói oklevele nyolcvankettőből;
balra további három fotográfia:
a fiatal házaspár gyermek anyámmal,
nagynéném mozgalmi nyakkendőben,
anyám gimnazistaként;
és a kompozíciót három őz szarva koronázza,
címerpajzsalakú fára csavarozott,
homlokcsontdarabból kiálló kis agancsok.

Mementó

Emlékszem az érdi estékre.
Az érdi esték szótalanságára.
Nagyapám a sötét nappaliban
igen hangosan hallgatta a rádiót.
Meg-meglebbent a vöröses függöny
a nyitott ablak vagy erkélyajtó előtt.
Fölerősödött, majd visszahalkult
az egyesével elhúzó kocsik sivár zaja.
A balatoni országút mellé építkeztek,
ám olyan hosszú ideig tartott,
hogy mire sikerült megnyitnia
lakóházuk földszintjén kialakított,
szerelőaknás, levegőtlen műhelyét,
a forgalom nagyobb része átterelődött
a közben elkészült autópályára.
Nem értettem, miért hallgatja
esztendők során át ugyanúgy
az állami ideológia szócsövét.
Nem értettem, hogy mit csinál.
De később megértettem: várt.
Várta, hogy vége legyen.
Tudta, hogy egyszer vége lesz,
tudta, hogy annak az lesz a jele,
hogy a rádióban, ahogy azt
ezerkilencszázötvenhatban tették,
másképp kezdenek beszélni,
várta, várta, és kivárta.
Aztán a kertjükbe jókora,
síremlékszerű keresztet állíttatott
1948–1990 évszámpárral.

Nyilas Atilla (1965, Budapest)

Költő. Legutóbbi kötete: Szerelemgyermek (2010). Portréját Stekovics Gáspár készítette.