Nemes Anna: Még sírni is tudnék, elhiszed? 6.

liaye/lomography felvétele

Az ajtó a segélypont előterébe vezetett. Fehér sátor, mindenütt vörösruhás emberek. Két erős kéz székre nyomta. A csikorgásból tudta, Evelinnel is ez történt. Fémlábú székeken ültek. Alex úgy érezte, túl gyorsan mozognak az önkéntesek. Csak elmosódott alakokat látott. Vörös foltokat. Várakozás közben néha Evelinre pillantott. A lány minden erejével azon volt, hogy ne szédüljön le a székről. Olyan volt a bőre, mint egy vízrajzi térkép. Ha Alex erősen koncentrált, látta, hogy a hófehér bőr alatt minden egyes kapilláris tisztán kéklik.

– Evelin, borzalmas nézel ki.
Evelin lassan oldalra fordította a fejét, aztán kinyitotta a szemét. Olyan vörös volt, mint a segélyponton dolgozó foltok. Lehunyta.
– Neked is fáj a szemed? Én néha alig látok. De te tényleg kurva szarul nézel ki, azt, mondjuk, még én is látom.
Evelin lassan visszafordította a fejét. Hosszú percek teltek el, mire újra kinyitotta a szemét. Erőtlenül sóhajtott.
– Nem élnél, ha nem megyek el érted – motyogta maga elé a lány.

Alex egyetértett vele, de így már nem volt kedve beszélgetni. Legtöbbször utált egyetérteni mindenkivel, és kicsit attól is viszolygott, ha neki helyeseltek. Alex, a harmónia téged nem visz sehová, ezt mondta neki az osztályfőnöke a banketten, az ő bőre alól ez a mondat kéklett évtizedek óta. Távolról hallotta, ahogy egy nő arra utasít egy másikat, hogy kössön be Evelinnek egy infúziót. Ugyanez a nő azt mondta Evelinről, hogy annyira kiszáradt, csoda, hogy él. Evelin erőtlen hangját is hallotta, a kutya felől érdeklődött. Elvitték az állatvédők a segélypont másik felére, hangzott a válasz, kezelik. Beteg. Köhög. Igen, tudjuk, motyogta Evelin.

Kintről dudálás hallatszott, aztán lábdobogás. Újabb negyven embert hoztak az alagútból. Lábdobogás, nyöszörgés. Alex ismét vörös foltokat látott, ezúttal nem egyenruhát, hanem vért. Evelinre nézett. Lefektették, aludt. Örült, hogy nem látja, amit ő. Nyugodtnak tűnt. Folyt az ereibe a sóoldat meg valami gyulladáscsökkentő. Ráférne a nyomorultra egy kis harmónia, gondolta Alex, aztán ő is elaludt.

– Terhes – mondta Alex a semmibe.
– Elmúlt negyven – mondta az arcába Evelin.

A lány látta, hogy Alex mond erre valamit, mozgott a férfi szája, de késve érkezett meg hozzá a hang. Májushoz képest hideg volt, csak ők merészkedtek ki a teraszra. Evelin bebugyolálta magát a több helyen is kiégetett ikeás takaróval, Alex meg a megszokott undorral szólt rá, hogy el fog kapni valamit, ha mindig magára tekeri a közpokrócokat. Evelin ezen általában nevetett, és emlékeztette rá Alexet, hogy a közpokróc egy nem létező szó. Most viszont még csak el se mosolyodott. A takaró büdös volt.

A valamikori kedvenc éttermükben jártak. A bejárattal szemben hatalmas borászati térkép lógott a falon, mindig ott választották ki, hová mennek legközelebb bort kóstolni. Alex értett hozzá, Evelin meg felzárkózott. A cirfandlit például már Evelin mutatta meg Alexnek, cserébe azért, hogy megszerettette vele a zöldveltelinit. Minden héten egyszer itt ebédeltek munka után, kacsát ettek, Alex mesélt a régi szeretőiről, Evelin pedig megtanulta először megszokni, aztán meg is szeretni a féltékenységet. Az első nő, akiről Alex mesélt, általános iskolai osztálytársa volt. Amolyan vidéki gyerekszerelem volt, a lepusztult focipálya mellett csókolóztak először, beszélt még valami esetlen falhoz döntésről a búcsúban, miután a szülők összevigyorogtak a kisboltban, mintha már rokonok lennének. Végül nem lett az egészből semmi, csak huszonöt évvel később. Addigra a nőnek lett két gyereke és két implantátuma. Amikor Evelin megkérdezte, milyen tapintása volt a nő mellének, Alex azt mondta, nincs sok különbség mű és természetes között. Evelinnek külön fájt minden. Fájt a gyerekszerelem, az újratalálkozás és az idegen nő mellének tapintása. Ezt meg is mondta neki. Alex erre azt mondta, gyerekes.

Hónapok óta nem beszéltek, Evelint mégsem lepte meg, amikor meglátta Alex nevét és fotóját a telefonja kijelzőjén. Nem ellenkezett, amikor ebédelni hívta, és nem volt kérdés, hová ülnek be. Amíg várt rá a ház előtt, végignézte, ahogy a szemközti fodrászatban vörös anyaggal kenik be egy nő fejét. Fogalma sem volt, mi lehet a vörös anyag, és nem tudta eldönteni, mi zavarja jobban, a tájékozatlansága, vagy az, hogy nem is érdekli, mi történik odaát. Húsz perce állt a ház előtt, amikor küldött Alexnek egy üzenetet arról érdeklődve, Afganisztánon keresztül jön-e a belvárosba. Nem válaszolt. Pár perc múlva begördült a fekete, hangtalan autó, és Evelin nem érzett semmit. Megfogta a kilincset, és a következő pillanatban már a kényelmetlen ülésben hallgatta, hogy Alex nem szól hozzá. Oda akart nyúlni a rádióhoz, hogy legalább feltekerje a hangerőt, de a mozdulat felénél visszahúzta a kezét. Az Árpád híd közepén jártak, amikor Alex végre megszólalt. Evelin válaszolt, hogy köszöni, jól, és bámulta tovább a Dunát. Régen ilyenkor a combján volt Alex keze. A kézifék alatt egy vörös csatot pillantott meg, seszínű hajszálak álltak ki belőle. Alex látta, hogy észrevette. Evelin mindent utált, ami vörös.

– Eszel valamit? – kérdezte Alex.
– Nem úgy volt, hogy meddő? – kérdezett vissza Evelin, és letüdőzte a takaró szagát.
– Egyél egy kacsát.
– Nem kell kacsa. Haza akarok menni.

Vajpuha kacsamellet raktak le eléjük vajpuha mozdulattal. A pincér ismerte őket, ismerte a feszült ebédeket, a kávékat, amiket csak azért kértek, hogy később érjenek haza, és még jobban akarják a másikat. Negyvenes volt, mosolygós, pincérhez képest túlzottan is borostás. Nem volt kenetteljes, de a jólesőnél sokkal tisztelettudóbban viselkedett. Mintha szándékosan bűntudatot keltett volna a vendégben, amiért az nem főz.

– Nem szeretnél mondani valamit? – kérdezte Alex.
Evelin rá se nézett.
– Jó, akkor majd én beszélek.

Alex hozzá sem ért a kacsájához. Miközben beszélt, Evelin először megette a sajátját, aztán maga elé húzta Alexét is. Alex azt kérdezte, mit kellett volna tennie, amikor Evelin szó nélkül eltűnt. Azok után, amin keresztülmentek. Az asztalon csak a sótartó meg a fogpiszkáló maradt, a lány azokkal babrált, és a háború óta először gondolt arra, hogy sokat segítene a helyzeten, ha azonnal meghalna.