Szalay Zoltán regényrészlete

Mandy Kerr felvétele

Pajzán versek
(részlet a Sivatagi sóból)

Már pénteken bejelentették, hogy hétfőn rendhagyó magyaróra lesz, mert jön a tengerész. Valójában nem tengerész volt, hanem költő, hiszen ha csak egyszerűen tengerész, nem érdemelt volna egy egész magyarórát. Nemrég jelent meg a verseskötete Queen Elizabeth 2 címmel a Kalligram Kiadónál, mondta Apróné. Lejjebb vitte a hangját és paprikavörösre pirult, de azért kimondta: pajzán verseket tartalmaz.

Nem igazán tudtuk, milyen az a pajzán vers, csak sejtettük, hogy valószínűleg a baszásról van benne szó. Apróné ezt úgy mondta volna, pikáns költői képeket sorakoztat fel. Azt sem tudtuk, mitől jó egy vers, mert eleve megmondták, melyek a jó versek, nehogy nekünk kelljen törnünk a fejünket. Ennek a tengerész-költőnek, akit Csöndes Feliciánnak hívtak, a versei nem szerepeltek a tankönyvekben, de mivel meghívták, hogy felolvassa őket, jóknak kellett lenniük.

Reggeltől érezni lehetett az izgatottságot a levegőben, és olyan tömény parfümszag árasztott el mindent, mintha vegyi támadást indítottak volna ellenünk. A máskor lábszagú, savanykás kipárolgásokkal fűszerezett levegőjű öltözőben is émelygett a fejem az édeskés illatoktól. A szirének éneke bódíthatta így el a tengerészeket.

Roskadásig telt a tornaterem, ahova beterelték a felső tagozatos osztályokat, és ahol megjelent a teljes tanári kar is, hiszen mindenki kíváncsi volt, hogy fest egy igazi tengerész, aki ráadásul pajzán verseket ír. Apróné alig látható mozdulatokkal magára hányt néhány keresztet a szünetben, majd eltűnt.

Ő vezette be közénk Csöndes Feliciánt.

Mindenki elnémult, amikor a vendég megjelent. Alacsony, törékeny fiatalember volt, középen elválasztott, vékonyszálú hajjal, kissé ápolatlan, szőke szakállal, zilált tekintettel. Fekete pólóján sárga betűkkel a QE2 felirat virított. Egy koszlott hátizsák lógott a jobb vállán, ebből halászta elő a könyvét. Aprócska, puha borítós kötet volt, a címlapján női mellek, combok és pinák. Nagy sugdolózás támadt, és a tömegen bizsergető szélzúgásként szaladt végig a pina szó.

Apróné el-elcsukló hangon vezette fel az órát, olyasmiket mondott, hogy a költészet szelleme szabad, Franszoá Vijjon, Faludy György, és a végén hozzátette, hogy fegyelmet és komolyságot vár el tőlünk.

Csöndes Felicián rekedtes, erőtlen hangja gyenge visszhangot vert a tornaterem falai között, és mi kénytelenek voltunk egy pisszenés nélkül hallgatni. Az elején tisztázta, hogy ő valójában nem tengerész, hanem életművész, és az egyetlen hivatása a szabadság. A Queen Elizabeth 2 pedig, ahol szolgált, a régi világ utolsó mohikánja, mert manapság már nem építenek ilyen monumentális óceánjárókat. Ezt a hajót arra tervezték, hogy oda-vissza közlekedjen Anglia és Amerika között, és emberek ezreit szállítsa az Óvilágból az Újvilágba, majd vissza, a legkülönbözőbb népeket, akik úgy utaznának a két kontinens között, ahogy Kolumbusz Kristóf utazott. Persze némileg gyorsabban, mert a Queen Elizabeth 2 végsebessége harmincnégy csomó. Ez nekünk talán kevésnek tűnik, mert ez csak hetven kilométer per óra, de hozzá kell képzelnünk, hogy ez a hajó csaknem háromszáz méter hosszú, majdnem kétezer utast szállít, és ezerfős személyzet irányítja.

Majdnem bekiabáltam, hogy a vízkiszorítása pedig 49 ezer tonna, mert emlékeztem erre a számra Verbóci Valter hajós kártyáiból. Aztán rájöttem, hogy ez egy banális adat, amire mindenkinek emlékeznie kell, aki valaha hajós kártyákkal játszott.

Csöndes Felicián azt mesélte, az ő feladata ezen az úszó monstrumon az volt, hogy ébren tartsa a költészet szellemét. Azt nem tette hozzá, ez milyen konkrét rangot vagy funkciót jelentett, és Apróné erre nem is kérdezett rá. Valószínűleg képtelen volt megszólalni, mert éppen latyakosra olvadt szét Csöndes Felicián szavaitól.

Pedig ez még csak a kezdet volt, mert a vendég részletesebben is ecsetelte, mi mindennel járt ez a különös feladatkör. Volt egy furcsa tehetsége, hogy különböző nyelveken tudott memorizálni verseket, nemcsak angolul, franciául, olaszul vagy németül, de sok kisebb nyelven is, az okszitántól az izlandiig. A hátizsákjából előhúzott egy régi, szakadozott füzetet, amelyben a különböző népek verseit gyűjtötte. Kapásból elmondott egy norvég verset, amiről azt állította, az egyik legszebb szerelmi vallomás, amit valaha leírtak. Apróné szinte megsemmisült, ahogy végighallgatta.

A QE2 utasai mégis azt szerették a legjobban, amikor Csöndes Felicián az anyanyelvén mondott nekik verset. Az egyik szomszéd faluból származott, és kiskorában szeretett szavalóversenyekre járni, mesélte, így aztán rengeteg magyar vers megragadt a fejében. Amikor ezeket elkezdte a saját kedve szerint kombinálgatni, rájött, hogy ez nem is annyira nehéz. Így lett belőle költő, mondta.

Kellett viszont még valami ahhoz, hogy jó verseket írjon. Ezt a valamit tapasztalatnak hívják, és utólag ébredt rá, hogy valójában ezért ment dolgozni az óceánjáróra, nem pedig a pénz és a szabadság miatt, ahogy eredetileg vélte. Soha annyi nővel nem hozta volna össze a sors, mint a Queen Elizabeth 2 fedélzetén, ahol arra a négy napra, amíg az Atlanti-óceán habjai között suhantak, mindenki egy kicsikét lazított az erkölcsein.

Apróné összeszedte magát, és megkérdezte, mégis milyen egy ilyen úszó szigeten élni, elvágva a szárazföldtől, amire Csöndes Feliciánnak volt egy kész válasza. Olyan, mint egyszerre lenni mindenhol és sehol. Olyan, mint egy álomban, ahol az ember bármit megengedhet magának. Olyan, mint élet és halál között félúton.

Amint eltűnt a látóhatárról a szárazföld, a finom angol kisasszonyok, a kényes francia hölgyikék és a zord orosz lányok furcsa változáson mentek keresztül. Először hisztéria tört ki rajtuk. Teljesen elvesztették az eszüket, és kivetkőztek magukból. Felicián látott olyan esetet is, amikor egy tizenkilenc éves törékeny svéd szépség átvetette magát a korláton, bele a tajtékzó habokba. Ez a hullám másnapra általában elvonult, és a nőkön túlvilági nyugalom lett úrrá. Kivirultak, a bőrük púder nélkül is pirospozsgás lett és hamvas, és olyan elégedett mosoly terült szét az arcukon, hogy a férjük vagy a szüleik nem ismertek rájuk. Ez a fenséges lebegés kitartott az utolsó éjszakáig, amikor is pánikba estek, és mohó bírvágy ragadta őket magával. Felicián azt mondta, számára ez volt a legnehezebb időszak, mert a nők nem akarták elfogadni, hogy el kell szakadniuk tőle és a hajótól, és ilyenkor attól tartott, inkább elpusztítják őt, csak ne kelljen elhagyniuk.

Apróné pihegve kérte a vendéget, olvasson fel néhány verset. Csöndes Felicián fellapozta a puha borítójú könyvecskét, és színpadias gesztikuláció kíséretében olvasni kezdett. Csodálkoztam, miért nem fejből mondja, de ez talán a produkció része kellett hogy legyen. Fel-felbukkantak a verseiben olyan szavak, mint a szopás-nyalás, csattogó puncihús, lüktető férfirúd és hasonlóak, de olyan kifinomult mondatokba ágyazta őket, hogy egyáltalán nem tűntek közönségesnek. Szóval ezt nevezik pajzánnak, gondoltam. Apróné arcán a szivárvány minden színe átvonult, s amikor Csöndes Felicián befejezte a felolvasást, Apróné akkorát nyelt, hogy a tornaterem legvégében is hallani lehetett. Még egy kérdést szeretne feltenni, mondta fátyolos hangon. Amikor egyedül érezte magát odakint a nyílt tengeren, elképzelhetetlen távol a hazájától, a családjától, egyáltalán a szárazföldtől, mi volt az, amibe kapaszkodott, amiből erőt merített, amiben bizonyosságot talált?

A töredéknyi pillanatban, amíg Csöndes Felicián a válaszon töprengett, végigpillantottam a közönségen. Szinte csurgott a nyála mindenkinek, ahogy a választ várták. Most fogja kimondani azt, gondolták, hogyan képzelgett üres óráiban a néger nők selymes rózsaszín pinájáról, a vaskosan rengő csöcsökről és a gránitkemény seggekről. Vagy most avatja be végre a hallgatókat a terveibe, amelyeket a nők elcsábítására szövögetett a főfedélzet úszómedencéjének vizében lebegve.

Én arra tippeltem, a repülőhalakat fogja mondani: hogy a fedélzet korlátjának támaszkodva a hajó felett átcikázó repülőhalakat számolta.

Az ábécé, mondta Csöndes Felicián. Igen, kétségkívül voltak olyan pillanatok, amikor pokoli elhagyatottságot érzett, amikor úgy érezte, az óceán azonnal legyőzi őt, és beleőrül a végtelen víztömeg látványába. Az óceán korlátlan szabadsága, a kiszolgáltatottság legmagasabb foka, a tökéletes bizonytalanság. Amikor ilyen gondolatok környékezték meg, anyanyelve ábécéjének betűit mormolta magában újra és újra. Csak a betűkből lehet kirakni bármit, ami visszavezet a megszokott keretek közé, ami visszaadja a gondolkodás illúzióját, és ha biztos akartam lenni abban, hogy nem ment el a józan eszem, összeszámoltam, megvan-e mindegyik. Az ábécém összes betűje. Ha megvoltak, onnan már el tudtam rugaszkodni.

Végül mégis elege lett a Queen Elizabeth 2-ből, mert úgy érezte, valami megváltozott. Az utasok egyre inkább csak a feneketlen luxust keresték, és egyre inkább immunisak maradtak az óceán hatalmas erejével szemben. Amikor Csöndes Felicián észrevette, hogy a versek hatása múlófélben van, visszatért a szárazföldre, és úgy döntött, kiadatja ezt a könyvecskét, amíg még emlékszik, milyen volt az óceánon élni.

A végén még felolvasott egy hosszabb verset, amely arról szólt, mennyire őrjítő tudott lenni az angol királyi család tagjainak a hajó folyosóin függő képekről az utasokra vetülő élveteg tekintete, mintha ez az egész, ami itt folyik, csak az ő szórakoztatásukra lett volna kitalálva.

Ahogy Csöndes Felicián távoztában elhaladt mellettünk a tornaterem közepén, két dolgot figyeltem meg rajta. Az arcát és a kezét. Sápadt és bágyadt volt, a bőre olyan fakó, mintha még sosem látott volna napfényt, a kezei puhák, csak a halvány nikotinfoltok keltettek rajtuk némi élénkséget.

Az jutott eszembe, kizárt, hogy ez a vézna kis alak éveket töltött el a Queen Elizabeth 2 fedélzetén. Sokkal inkább úgy tűnt, mint aki homályos könyvtárszobákban bújta a versesköteteket egész eddigi életében. Ettől viszont nem vált kevésbé rokonszenvessé, épp ellenkezőleg.

A többieknek a tornateremben nem voltak hasonló kétségeik. A fiúk olyan tengerészek akartak lenni, mint Csöndes Felicián, a lányok pedig a Queen Elizabeth 2 utasai, akiket Csöndes Felicián elcsábít. A tanáriból a zárt ajtón át is messzire szűrődtek a nehéz sóhajok és a torokköszörülésnek álcázott, elfojtott zokogás foszlányai.

Szalay Zoltán (1985, Dunaszerdahely)

Író, újságíró, jogász. A Komenský Egyetem Jogi Karán végzett Pozsonyban. 2012–2016 között az Irodalmi Szemle szerkesztője és főszerkesztője, 2015–2018 között az Új Szó szerkesztője és főszerkesztője. Jelenleg a Denník N szlovák napilap munkatársa. Legutóbbi kötetei: Faustus kisöccse (regény, Kalligram, 2019); Rómer Flóris, a mesék megmentője (meseregény, Pozsonyi Kifli, 2019). Két könyve szlovák fordításban is megjelent. Pozsonyban él.