Margetin István: Egy jó hasonlat kellene 2.

Sven Beyersdorff felvétele

Ez mennyire megalázó. Nem elég, hogy ígérnem kellett neki egy új Nike-t, gyakorlatilag bérleti díjat fizettet velem a gitárért, amit tőlem kapott, még utánam is szól, hogy és természetesen húrokkal együtt szeretné visszakapni. Mintha nem én venném azokat is. És karcmentesen! Ha tudná, hogyan játszottam húsz éve, nem lenne ekkora szája. Szerencsére azt sem tudja, hogy két hete gyakorlok a gitárján. Lopott negyedórák munkaidőben, közben az ajtót figyelem, szurkolok, nehogy hamarabb érjen haza, mint ígérte. Nem jön persze, minek jönne. Tizenhat. Jövőre annyi idős lesz, mint a lányok voltak azon a nyáron. A két szőke rocker, egyforma nirvanás pólóban, derekukra kötött piros kockás flanelinggel.

Rohanok az ösvényen, be az erdőbe, bukdácsolok a köveken, szakad az eső, alig látok, a nevüket kiabálom, lóbálom a gitárt, nem tudom, minek van nálam, nem volt időm eldobni, ha baj van, nem gondolkodsz, csak rohansz, Sáraaa, eltűnt két lány, futás, ha gitárral, akkor gitárral, ráadásul pont ők, Gabiii, folyik rajtam a víz, az arcomon, a hátamon, tompa üvöltés, ők azok, kifordul a lábam a papucsból, a pánt belevág a nagylábujjamba, rohanok tovább, erősödnek a hangok, a gitár testén megcsillan a holdfény, szúrja a talpam egy kavics, részeg kántálás, inflexiós pont, Gabi legjobb versének a címe, tényleg ők azok, nincs baj, letérek az útról, csúszkálok a gumipapucsban, bokrok karistolják a húrokat, előbújik a hold, eldugott tisztás, félmeztelen lányok az esőben, egyetlen pillanat, Gabi lassan forog, égnek fordított arc, csukott szem, Sára körbetáncolja, széttárt karok, fehér bőr, fehér mellek, vad, zsigeri tánc, lobog az ing a dereka körül. Újra sötét. Behúzódom egy fa mögé. Ütemes tocsogás, Sára egyre nagyobbakat ugrik, egyre erősebben veri a földhöz a bakancsát, Gabi hangja mélyül, két elszállt, részeg boszorkány, sürgetem a felhőket, látni akarom a lányokat. Le akarom dobni a pólómat és velük táncolni, nem mozdulok, nem merek mozdulni, félek, hogy elrontom, hogy elmúlik. Nem akarom, hogy vége legyen. Pogány papnők, sámánasszonyok, wiccák a Glastonbury-dombon. Holdfényt akarok. Ág reccsen. Biztos a fiúk a táborból. Nem akarom, hogy itt legyenek, hogy meglássák a lányokat, kizárom a tudatomból a neszeket, nem akarok osztozni, a lányokra figyelek, próbálom kivenni az alakjukat a sötétben. Kicsúszik a kezemből a gitár, kavicsok súrlódnak mögöttem, megpendülnek a húrok, talán csak képzelem, hogy megpendülnek, elképzelem, milyen hangot ad a gitár, amikor leesik, de nem hallom, a kántálást hallom, az esőt a faleveleken, a katonai bakancs tocsogását a sárban, holdfény, Sára mozdulatlanul áll, kihúzza magát, leeresztett karok, szőke haj, fehér hát.

Cobain ötvenöt éves lenne. Hatvanhét február húsz, akkor ötvenöt és fél. Az igen. Egy idősödő Kurt Cobain. Lehetetlen őt pocakosan vagy kopaszon elképzelni. Sovány, hosszú hajú ötvenes férfi, őszülő szakáll, fakó póló, gitár. Hülyeség volt letennem a hangszert. Mindhárman elveszítettünk valamit azon az estén. Sára abbahagyta az írást. Ha Gabi nem tépi ki a kezéből, el is égette volna a füzetét, pedig előző nap még az első angol novelláját írta. Gyűrögette a zsebszótárát, ebben a szarban nincs benne semmi, hogy mondják angolul, hogy felpúposodott? Hogy borítás, hogy kockás, hogy viaszos vászon, hogy gipszkarton? Mintha nem gimis nyelvi táborban lettünk volna, hanem az építőkaron. Imádta az anyagokat, színeket, formákat, a hosszú, pontos helyszínleírásokat. Gabi meg, fene tudja, neki mibe került az az este. Amíg nem találkoztunk, úgy tűnt, hogy sínen van. Fölépítette a sablonos exbölcsész, multis középvezető hobbyköltő látszatéletét. Facebookon keresztül még hihető, párhavonta egy fotó öltönyös pasikkal, bárpultnál, évi három-négy verspublikáció, de amikor egy hónapja megkeresett, hogy beavasson a tervbe, nyilvánvaló volt, hogy kamu az egész. Már amikor leparkolt a ház előtt. Egyedülálló multis középvezető huszonöt éves Suzuki Swifttel? És hétköznap délben ilyen ruhában? Ugyan már.

Utolsó este, a fél banda leszökött a Simába. Minden turnus végén ez van, néha a közepén is. Nyár elején megbeszéltük a Törökkel, hogy két-három sör nem gáz, de ne engedje, hogy nagyon berúgjanak, és sötétedés előtt zavarja vissza őket a táborba. Együtt, nehogy valamelyik eltévedjen az egyenes ösvényen. A tábortüzet elmosta az eső, a józan maradék Mr. X-et játszik Edinával. Halkan gyakorlok a sarokban, végre egy táborzáró, amin nem kell hajnalig abörtönablakábanoznom, C-dúr, a-moll, F-dúr, G-dúr rohadásig, dam-da-dam da-da-da-dam-da-dam, végre zenélhetek. Hendrix, Little wing. Megunhatatlan, igazából megtanulhatatlan, when I’m sad, she comes to me, with a thousand smiles she gives to me free. Kicsapódik az ebédlő ajtaja, becsörtetnek, próbálnak józannak látszani, elröhögik, sorry, csak sétáltunk kicsit. Edina számol. Hol van Gabi és Sára? Passz. Az előbb még megvoltak. Otthagytátok őket az erdőben? Ilyen időben? Felugrom, félrelököm a srácokat, papucsban rohanok, ki a kapun, be az erdőbe, kezemben gitár, szakad az eső, alig látok, bukdácsolok a köveken, a nevüket kiabálom.

Hogyan írna le Sára egy évek óta elhagyatott tábort? Ő is csak a hiányokat látná? Üres ajtókeretek, elrohadt lépcsők, felszedett parketta. Találna valami szépet a graffitikben? Az étkező falán Eiffel-torony, százlábú, fűzős Nike-cipő. A sarokban, ahol a Hendrixet gyakoroltam, cannabis-levél, 4:20, high life. Lehet, hogy az érdekelné, ami megmaradt. A virágmintás tapéta a beépített szekrény belső falán, a régi szobámban. Néhány neoncső, Hajdú bojler a fürdőben. Hogy vette rá Gabi, hogy visszajöjjön? Fél tizenegy, lassan ide kell érniük. Ha sikerül, amit Gabi tervez, ha sikerül pontosan újrajátszani a húsz évvel ezelőtti estét, egy húr nem marad épen. Be kellett volna ugranom a hangszerboltba.

Fölriadok, az oldalamhoz kapok. Edina újra a bordámba öklöz, ez kurva hülye poén volt, mondja, és kirohan. Sáros lábbal, átázott ruhában fekszem az ágyamban. Mellettem a gitár, minden húrja elszakadt. Nem tudom, hogy kerültem ide. Felugrom, rohanok a lányok szobájába, föl a lépcsőn, jobbra, százhatos, az egész tábor az ajtóban tolong, Edina kiabál, jól van, vége az izgalomnak, lehet menni aludni. Ti meg zuhanyozzatok le, aztán nektek is alvás. Szerencsétek van, hogy holnap hazamentek. Átnyomulok a srácokon, a két lány az ágy szélén ül. Sárán pulóver, csak a körmei látszanak ki a pulcsi ujjából. Eléjük guggolok, mi történt, suttogom. Gabi rám néz, tényleg szerencsénk van. Elengedett minket.

Másnap reggel feltesszük a csapatot a buszra. Edina velük megy, este hozza a váltást. Két turnust kell még együtt végigcsinálnunk. Két turnus alatt sem tudom meggyőzni, hogy nem poén volt. Látta, hogy délután a lányokkal sugdolóztam a hintánál, biztos akkor találtuk ki. Nem sugdolóztam velük, csak beszélgettünk. Persze.

Nem megyek be, mondja Gabi. Nedves, csatornaszagú kezeslábasából dohányt vesz elő, rágyújt. Fényképet mutat a telefonján, véraláfutásos, vékony női csukló. A cigit tartó kezével lapoz, beszívom a füstöt, elfedi a ruhája szagát. Ugyanaz a csukló, hasonló foltok. Fura szögekből készült, nagyrészt homályos képek, változatos hátterek, a képek dátuma lassan közelít a mai naphoz. Segítenünk kell Sárának, mondja. Őt mégsem engedte el.

Margetin István (1979, Budapest)

Prózaíró. Novellái többek között a Jelenkorban, az Élet és Irodalomban és a Látóban jelentek meg. Jelenleg első kötetén dolgozik.