Szerényi Szabolcs: Még sírni is tudnék, elhiszed? 8.

liaye/lomography felvétele

Ahogy közeledtek a Keleti pályaudvar felé, hatalmas, sárga felirat jelent meg az aszfaltra festve: ELLENŐRZŐ PONT, 1500m. Angolul és cirill betűkkel is megismétlődött.
– Biztos, hogy menni fog? Mégiscsak kétszázötven kilométer – törte meg a csöndet a volán mögött ülő Evelin. Amióta beértek a városba, nemigen szólaltak meg.
– Ne hülyéskedj!
– Jól van, na! Tavaly óta van jogsid, ennyit sosem mentél még egyedül.
– Megoldom!

A kiskutyát nem érdekelte a feszült szóváltás, békésen, összegömbölyödve szundikált Alex ölében az anyósülésen. A felirat újra felbukkant, előbb 1000, 500, majd 200m-nél. Ekkor már látták a Keleti sarkától a Thököly út túloldaláig tartó, páncélosokból felsorakozott kordont. Lassítottak.

A katonák eleinte kimértek, szigorúak voltak, de amint igazolták magukat, barátságosak lettek. Erősen próbálták lebeszélni Alexet a tervéről, de arra nem voltak felhatalmazva, hogy megakadályozzák. Nehezen ment a búcsúzás. Hosszan és szorosan ölelték egymást, miközben a kis tacskó ott ugrált körülöttük. A kutyus még a lánynál is nehezebben engedte el, húzott, nyüszített, lehasalt a földre, nem akart elszakadni tőle. Evelinnek végül ölbe kellett kapnia, úgy tudta levinni az aluljáróba.

Alex sosem látta még ilyen kihaltnak az M3-as autópályát. Eszébe jutott az egyik zombis film, abban haladtak a szereplők ilyen mérhetetlenül sivár, posztapokaliptikus autópálya-szörnyeken. Nem emlékezett a címére. Bár vélhetően jó néhány hasonló filmet látott. A főhősöknek folyton kerülgetniük kellett a kiégett, betört szélvédőjű, véres autóroncsokat. Neki semmit sem kellett kerülgetnie, csak a szemben haladó sávokban látott hébe-hóba egy elhagyott járművet. Azokat teljesen épen hagyták hátra a tulajdonosaik, amikor kifogyott belőlük a benzin. Hiszen senki sem arrafelé ment, amerre ő. Mindenki keletről nyugatra, Budapest felé tartott. Minden épeszű ember – gondolta.

Mikor eszébe jutott Budapest, kissé beleborzongott. Ami ott tárult eléjük, az ennél sokkal nyomasztóbb látványt nyújtott. Innen csak a járművek hiányoztak, onnan viszont a mászkáló, nyüzsgő, élő emberek. Az autók ott sorakoztak ugyan, ám az utcák kihaltak voltak, egyetlen lelket sem láttak, míg végighaladtak a Thököly úton. Szemmel látható rombolásnak sem volt nyoma, harci járművekbe sem botlottak, pedig erre számított – kiégett, fekete tankok roncsaira, robbanások kormos tölcséreire, kitört ablakokra és leomlott házfalakra, amiket a külföldi tudósításokban látott. Ez már egy másik háború – gondolta, de hogy pontosan melyik, azt nem tudta megfogalmazni.

Miközben merengett, tekintete a műszerfalra tévedt.
– Bassza meg! – szakadt föl belőle hangosan. – Ez nem lehet igaz!
Kétségbeesve észlelte, hogy nagyon kevés benzin maradt az autóban. Kevesebb, mint százötven kilométert tett meg, fél tank benzint ekkora távolságon akkor sem ehetne meg a kocsi, ha kettesben, tiltáson húzatva jött volna Budapestről idáig. Eredetileg úgy számolt, hogy a fél tank oda-vissza elég lesz.

Mikor felnyitotta a motorháztetőt, egyből megcsapta az émelyítő szénhidrogénillat. Nem volt egy műszaki zseni, de azt tudta, hol folyik a benzin, így nem tartott sokáig észrevennie, hogy a visszaszálló ág fém benzincsöve egy ponton nedves. Ahogy jobban alánézett, egyből meg is látta a rozsdásodást.
– Bassza meg, bassza meg! – csapott rá az autó peremére.

Előkotorta a telefonját, bekapcsolta. Ez se bírja már sokáig – gondolta, mikor a képernyő tetején megjelent a 25 százalék. GPS be, gyors ujjgyakorlatok a térképen. A következő benzinkút jó huszonöt kilométerre, teljesen esélytelen. Valószínűleg ki is fosztották már. A hátizsákhoz futott, kotorászni kezdett benne. Szigetelőszalagot szerencsére raktak el, még amikor az erdőbe menekültek. Abban bízott, talán csillapíthatja a szivárgást.

Hátán a túrahátizsákkal, szájában a zuhanycsővel, kezében a kannával előbb az elválasztó sövényen, majd a szalagkorláton verekedte keresztül magát. A tanya vagy mezőgazdasági telep felé tartott, amit az autópályától légvonalban úgy öt kilométerre jelzett a térkép. Tágas, zöld legelőn haladt, mindkét oldalról fák határolták. Állatokat nem látott.

Háromnegyed óra séta után, egy facsoportot megkerülve, a távolban megpillantotta az épületegyüttest.

Ahogy közeledett az első melléképülethez, előbb a rozsdaette boronavasakat, ekesor-felfüggesztést vette észre, majd meglátta az omladozó pajta mellett árválkodó zöld, kopott zománcú kombájnt is. Rozsdás vashordó mellett sétált, a lepotyogott darabok vörösre festették a mellette heverő pocsolyát.

A kombájn felé vette az irányt. Megörült, mert a pajta túlsó végén egy régi típusú, piros traktor is állt.
– Hahó, van itt valaki, hahó! – kiáltotta el magát, mielőtt megpróbált volna benzint vételezni a mezőgazdasági járművekből.

Hamar rá kellett jönnie, hogy ez nem fog menni. Mind a kombájn, mind a traktor dízelüzemű volt, ahogy általában a mezőgazdasági gépek. Alex nem értett az ilyen dolgokhoz. Megint szentségelt. Némi téblábolás után beugrott neki valami, és mint egy mérgezett egér, hozzálátott a vásott majorság átkutatásához. Közel egy óra keresgélés-kutakodás meg is hozta az eredményt, a különféle fő- és melléképületekből összekukázott egy benzines fűnyírót, egy rotációs kapát és egy ugyancsak benzines láncfűrészt, ezekből pedig sikerült épp annyi üzemanyagot kiszipkáznia, hogy esélye legyen hazajutni alkonyat előtt.

Az autópályáról a négyes főútra tért, azon haladt tovább Debrecen irányába. Itt már minden ismerős volt, annak ellenére sem érezte rosszul magát, hogy jobbra a nap már vészesen alacsonyan lebegett a nyugati horizont fölött.

Gyerekkorában ezen a főúton járt be reggelente iskolába Nyíregyházára, aztán dolgozni az első diákmunkájára. Mezők, legelők, szántóföldek és halastavak övezték, a tavaszi reggeleken pedig gyönyörűen megállapodott a köd az öntözőcsatornák fölött. Az egy nagyon másfajta köd volt. Fehér és selymes, friss és barátságos, nem pedig kátrányosan ragacsos, ismeretlenül mély és feketébb az éjszakánál.

Az autó a szülővárosa szélén álló benzinkúttól nem messze adta föl végleg. Nem húzta az időt, kipattant, magára kapta a hátizsákot, és elindult a házak felé.

Beszaladt a kútra, gyorsan végigpróbálta mind a hat csapot, de egyikből sem jött egy csepp üzemanyag sem, így sietve befordult a városközpontba vezető hosszú, egyenes utcába. Ekkor már pontosan tudta, hogy rossz ötlet volt idejönnie, biztos, hogy nem találja itt az anyját, egyenesen Nyíregyházára kellett volna mennie, ott lehet valami óvóhelyen, ha még él egyáltalán.

A kisvárosnak három temploma is volt: református, római és görög katolikus. Jobb híján azt találta ki, hogy megpróbálja kihúzni az éjszakát valamelyik templomtoronyban, hátha itt is úgy terjed a sötétség, mint a hegyekben, hogy megmarad az alacsonyabb részeken. Másnap aztán kerít benzint az ott maradt autókból. Vagy ki tudja, lehet, hogy innen már elvonult ez a valami? Erre még csak gondolni sem mert.

Futott, amihez nem volt hozzászokva, főleg nem egy húszkilós hátizsákkal. A túrázás más, azért ott mégsem megy fel a pulzusa százhatvanra. Izzadtan, levegő után kapkodva érte el az anyja házát. Egyemeletes kockaház volt, a nyolcvanas években tucatjával építettek ilyeneket a környéken, mert akkor épp ezek illettek a központilag szabályozott településképbe. Mióta ezt megtudta, Evelin viccesen folyton mini-kádárkockának nevezte a szülőházát, de ezért sosem haragudott rá.

– Anya, anya! – futott be a házba, bár maga sem bízott benne, hogy ott találja az anyját. Jobban mondva: bízott benne, hogy nem találja ott. A cuccokat ledobta a nappaliban, felrohant az emeletre, benézett minden szobába és helyiségbe. Sehol senki. Kinézett az emeleti ablakon, a napkorong alsó széle már a horizontot érte. Az izzadtság a szemébe csorgott, csupasz kézzel letörölte. Innen már csak kétszáz méterre van a görög katolikus templom, nem lesz ezzel gond, a fészerből felkap egy kalapácsot meg valami feszítővasat, aztán irány a torony.

Ahogy lefelé szaladt a lépcsőn, az egyik fokról lecsúszott a lába. Talán a sietség, talán az a néhány csöpp lehulló veríték, mindenesetre lendületesen előrebucskázva megfejelte a lépcsővel szemközti vaskos ruhásszekrényt.

Álmában mindig az ordításra való képtelenség volt a legrettenetesebb. Amikor üldözte az a valami, vagy amikor ott feküdt félálomban, s az rátelepedett a mellkasára, sem mozogni, sem segítségért kiáltani nem volt képes. Ilyenkor azt próbálta kiáltani, hogy nem akar meghalni. De most sem sikerült.

Arca egészen rátapadt a hideg járólapra. Nem volt véres a homloka, de rettenetesen sajgott. Megpróbált föltápászkodni, másodszorra sikerült. Zsibongott a feje, a szeme előtt furcsa fények cikáztak.

Nem tudta, mennyi ideje hevert ott eszméletlenül. A fény mennyisége minimálisra csökkent, még látta a tárgyak körvonalait. A nappali felé támolygott, hogy magához vegye a hátizsákot. Ahogy belépett, megmerevedett. Már nem látta az ablakokat. A szoba túlsó felén, lassan, komótosan gomolygott a fekete köd, átszivárgott a nyílászárók résein, centiméterről centiméterre haladt előre a szobában.

Hátrafordult. A konyha nyugatra nézett, annak ablakából még derengett egy minimális világosság. Megiramodott volna, de még mindig szédült, majdnem nekiesett a konyhaszekrénynek. Lassacskán elérte az ajtót, onnan visszanézett. Közeledett a sötétség, és mintha valamiféle vaskos, imbolygó nyúlványokat, csápokat látott volna benne.

Kivágódott az ajtón át a verandára, reménykedve kereste a napkorongot a nyugati égbolton, de abból már egy milliméternyi sem jutott a horizont fölé. Elindult a tornácról lefelé vezető rövid lépcsőn, de ismét megszédült, az udvart borító rendezetlen gyepre zuhant.

A hátára fordult, kinyitotta a szemét. Nagy, bolyhos pelyhekben hullt a hó. Hó esne április elején? Már nem tudta eldönteni, mi a valóság. Nem tudta eldönteni, hogy ami hullik, az hó vagy hamu.

Szerényi Szabolcs (1986, Nyíregyháza)

Nyíregyházán született, majd az ugyancsak nyírségi Újfehértón nőtt fel. Budapesten él, írással és kulturális kommunikációval foglalkozik, a Budapesti Corvinus Egyetem munkatársa. Első novelláskötete Éhség címmel 2017 nyarán jelent meg a Fiatal Írók Szövetsége kiadásában, amelyet a Margó-díj zsűrije az év tíz legjobb első prózakötete közé választott. 2019-ben elnyerte a Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjat.