Kalapos Éva Veronika: A számnevek helyesírása 8.

liaye/lomography felvétele

 

A harmadik ajtó nehezen nyílik. Többször is be kell dugnia a kulcsot a zárba, ide-oda forgatni, míg végre enged.

Egy irodát lát. A berendezés puritán: egy íróasztal és egy szék, ez minden, de valahonnan ismerős a helyszín. Körbesétál, megvizsgálja a fehérre festett falakat. Aztán beugrik neki.

A volt munkahelye. Pontosabban az első. Adatrögzítőként dolgozott itt, még jóval Bertalan előtt. Unalmas munka volt, de aránylag jól megfizették. Minden rendben lett volna, ha nincs…

És most már a széket is felismeri. Rózsa széke, amely előtt olyan gyakran állt meg, amikor a kisfőnök, a közvetlen felettese, akinek csupán minimálisan volt több hatalma, mint neki, vagyis gyakorlatilag semmi, éppen meg kívánta alázni valamiért. Rózsa mindig fáradtnak és idegesnek tűnt, ezerszer is elismételte neki, hogy nem érti, miért nehezíti meg a dolgát.

– Én nem tudok így dolgozni – már a hangját is hallja. Sajnálkozó, de halk, mint egy suttogás. – Sajnos olyan sokat hibázol, hogy már nem győzöm helyrehozni, Kamilla. Ha nem lenne olyan nagy szükségünk adatosra, már nem lennél itt.

A szék hirtelen megnyikordul, és felé fordul. A hang már elhallgatott, mégis, mintha érezné Rózsa tekintetét az arcán, mintha az üres székben ülne, és őt nézné.

– Ülj le – szólal meg a hang ismét. – Úgyis mindig ezt akartad, nem? A helyemre pályáztál.

– Én nem… – szabadkozik Kamilla, de a hang közbevág, a szék pedig még egyet nyikordul.

– Mintha valaha is alkalmas lettél volna rá. Arra se voltál alkalmas, hogy exceleket töltögess, nemhogy vezetőnek! Te mint vezető! Ne röhögtess már!

A szék rázkódik, most az asztal is rázkódni kezd. Kamilla összeszorítja az ajkát, megmarkolja a kulcscsomót. Odalép a székhez, mire az rögtön megáll.

Mit akarsz, kérdezné talán a hang, de nem kérdezhet semmit, mert Kamilla megfordul, és leül. A szék veszettül nyikorogni kezd, rázkódik, dobálja magát, de a lány keze a karfára fonódik. Kapaszkodik. A szék hirtelen megtorpan, mintha vacillálna, aztán Kamilla egyszer csak csípést érez a karján.

Aztán a lábán.

Aztán a nyakán.

Odakap, hogy lecsapja azt a valamit, ami megmarta, de az olyan síkos, hogy megcsúszik rajta a keze. Nem tud felállni, a székhez ragadt, újabb és újabb csípések jelennek meg rajta. Már remeg a fájdalomtól, amikor váratlanul az egyik karja hangosan elcuppan a karfától, és végre meglátja.

Medúzák.

Medúzákon ül: több száz, több ezer apró medúzán. Áttetszők és vékonyak, most már a hangjukat is hallja, nyálkásan cuppognak körülötte, és csípnek, csípnek, csípnek.

– Jó itt? – szólal meg ismét a hang. – Ugye, milyen jó? Kár, hogy neked sose ment volna!

Kamilla rázkódik a székkel együtt, a bőrét már teljesen beborítják a fájdalmas, piros foltok. A medúzák teljes erőbedobással dolgoznak, Rózsa hangját már nem hallja, mégis szinte megsüketül tőle, rázkódik a székkel, billeg előre-hátra, nem mer nagyon nagy lendülettel, fél, hogy ha hátraesik, vagy előre, az asztalra, betöri a fejét, és…

…óriásit ugrik a székben, hátraveti magát, a feje pedig nagyot koppan a padlón.

Nemcsak a medúzák tűnnek el, hanem a szék is. Sőt, az egész szoba. Nem lát mást, csak egy újabb ajtót, rajta a felirat: 4. ajtó.

Hirtelen hullafáradtnak érzi magát. Nem akar bemenni, annyi ajtón ment már be, és csak megrémisztették, bántották, mint Bertalan, sőt, majdnem…

Elég volt.

De hogy lehet innen kijutni, ha nem az ajtókon át?

Hogy rohadna meg az egész! Rohadna meg Krisztina, rohadna meg ő maga, hogy egyáltalán eszébe jutott idejönni.

És ha nem akar mindent megtanulni? Ha nem akar mindenen végigmenni, nem akarja tudni, ki ő, nem akar semmit, csak azt a kurva békét, amivel eddig is állandóan kecsegtették?

Vagy azt, vagy…

A gondolat úgy vág az agyába, mint a borotva.

Feltápászkodik az üres padlóról. Egy pillanatra lehunyja a szemét – közben megint megszorítja a kulcscsomót –, és amikor újra kinyitja, már négy ajtót lát, egymás mellett. Lassan odalép balról az elsőhöz, de már azelőtt tudja, mit fog látni rajta, hogy elolvasná.

4. ajtó

A következőhöz lép.

5. ajtó

A következőhöz.

6. ajtó

És végül…

7. ajtó

– Sokat beszéltem neked a választásról, Kamilla – szólal meg most Krisztina hangja, hangosabban és határozottabban, de mindenekelőtt barátságosabban, mint az előbb Rózsáé. – Nem kell minden lehetséges sorsunkat és hibánkat átélnünk és megértenünk, hogy megszabadulhassunk. Csak azt az egyet. Azt az egyetlenegyet.

Kamillának eszébe jut az a fotósorozat, amit valami weboldalon látott: egy fotós többször lefényképezte ugyanazt a családot, különböző ruhákban és környezetben, mintha annyiféle életük lett volna. Gazdálkodók, nagyvárosiak, lakókocsis hippik, padlástérben élő művészek. A családtagok minden képen vigyorogtak, mint az eszelősök. Mintha minden élet ugyanolyan jó lenne, csak vigyorogni kell.

– Azt az egyetlenegyet – ismétli Krisztina. – Azért volt veled nehéz dolgom, Kamilla, mert nem hagytad, hogy az ajtók beszéljenek hozzád. Megpróbálsz most odafigyelni rájuk?

Kamilla zsigerből tiltakozni akar, dehogy próbál, elege van már az egész hókuszpókuszból, de ahogy az ajtókra pillant, észreveszi, hogy bár eddig megszólalásig ugyanolyannak tűntek, most egészen mások. A négyes szürke, szigorú, de kiszámítható, egyenes számokkal és betűkkel, az ötös sarkai kissé le vannak kerekítve, a felirat pedig mintha hullámzana rajta, a hatos zöld bársonnyal van beborítva, mint az elegáns fogadószobák ajtaja, a hetes meg barna, fából készült, és van rajta egy ajtóbetét, amelyen persze nem lehet belátni.

A kulcscsomóra néz. A kulcsok nem változtak meg az elmúlt pillanatokban, ugyanolyan fémes közönnyel fekszenek a tenyerén, mint eddig.

Nem tud dönteni. Nem megy. Egyszerűen képtelen rá.

– Azt az egyetlenegyet.

– Fogd már be! – üvölt fel Kamilla, dühösen felemeli a kulcscsomót, és elhajítja. A kulcsok csilingelnek repülés közben, mintha ismerős lenne a dallam, de nem tudja felidézni, mi lehet, aztán puff…

Nekicsapódnak az ötös ajtónak.

Kamilla egy pillanatig dermedten áll, aztán ellazul. Hirtelen magabiztosnak és könnyednek érzi magát. Végtére is mindegy, nem? Ha nem ez az a rohadt „egyetlenegy”, akkor biztos talál odabent valamit, amivel… vagy itt van maga a kulcscsomó. A kulcsok hegyesek, csak elég erő kell, hogy mélyre hatoljanak a nyak szövetei között.

Olyan nyugalom szállja meg, mint még soha. Ráérősen az ötös ajtóhoz lép, felveszi a földről a kulcscsomót, kikeresi a hozzá tartozó kulcsot. Az könnyedén besiklik a zárba, és rögtön elfordul, mintha magától tenné. Kamilla belép.

A régi ház.

Már alig emlékszik rá, nem a tudata viszi előre, az ösztöne. Jobbra fordul, ez a fürdőszoba. Hogy utálta az állandó csatornaszagot, azt viszont imádta, ha az anyja bejött hozzá beszélgetni, amikor fürdött. Továbbmegy. Ez a nagyszoba. Volt a nagy és a kicsi, ezekben éltek ketten, miután az apja lelépett. A nagyban az anyja, a kicsiben ő. A nagyszoba redőnyei félig lehúzva, mintha forróság lenne odakint, a réseken fény szüremlik át. Tovább. A konyha, olyan apró, hogy ketten el se fértek benne, mindig a folyosón üldögélt törökülésben, miközben az anyja főzött.

És tessék, itt van. A kisszoba.

Minden úgy van, ahogy hagyta. Még az ágy sincs bevetve, a kedvenc hercegnős ágyneműjéről elnagyolt Hamupipőke néz rá saturészeg vigyorral. Hirtelen kaparászást hall az ablak felől, de amikor odakapja a fejét, nincs ott semmi. Valami pedig volt az ablakpárkány előtt, érzi a hiányát, de nem jut eszébe, micsoda. A kis, piros íróasztalához lép, és épp fel akarja emelni a kiwizöld, illatos radírt, hogy megszagolja, amikor az asztal lába mellett megpillantja a két zacskót.

Tengerimalac-eleség és forgács.

Makika.

Ne, ezt ne. Érzi, hogy könnyek szurkálják a szemhéját, tehetetlenül ökölbe szorítja a kezét, lerogy Hamupipőke mély dekoltázsára. Ez nem lehet a jó ajtó. Hát, nem sikerült. Nem lehet a megváltás pont itt, ebben a szobában, ahol húsz évvel ezelőtt rájött arra, hogy…

– Gyilkos!

Ezt Bertalan mondta röhögve, amikor elmesélte neki a történetet. Egy hétvégére elutaztak az anyjával Kőszegre, valami kedvezményes jeggyel, mert amúgy sose lett volna pénzük utazni. Pénteken mentek el, és amikor vasárnap hazaértek, Makika égnek meredő lábakkal feküdt a ketrecében. Emlékezett rá, ahogy szótlanul bámulta perceken keresztül, az anyja a vállát szorongatta, és hülyeségeket beszélt: pedig volt egy csomó kajája, tudod, a tengerimalacok amúgy se élnek sokáig, nem a te hibád, Mika. Makika. Ő egy szót sem szólt, minden idegszálával a Makika hegyes kis orra fölött ülő, két parányi gombszemekre meredt, várta, hogy megmozduljanak, hogy Makika hunyorogni kezdjen, mint mindig, amikor megjelent a ketrece mellett. Ám a tengerimalac úgy hevert ott, mint egy viaszbaba, az anyja pedig odáig jutott a zavaros monológjában, hogy biztos azt hitte, elhagytuk.

Kamilla a zacskókat bámulja. Arra gondol, hogy el se temethették az állatkát rendesen, mert a panelek közti játszótereken mindig lézengett valaki, még éjjel is tele volt zenét hallgató, ordítozó fiatalokkal, és különben sem lett volna szabad. Úgyhogy az anyja eltüntette Makika hulláját, magyarázott valamit arról, hogy elvitte biciklivel messzebbre, és ott ásta el, de Bertalan csak annyit mondott erre röhögve, hogy a francokat, biztos csak kidobta, és Kamilla előtt rögtön megjelent a vékony, fehér bajusz, ahogy mozdulatlanul kandikál kifelé a kukából.

Akit elhagysz, az meghal.

Ha elhagysz, meghalok.

Kamilla végigdől az ágyon. Az ágynemű puha és kibolyhosodott, kicsit büdös is, de ez az ő izzadtsága, az ő gyerektestének a szaga, úgyhogy belefúrja az arcát, és mélyeket lélegzik.

Akit elhagysz, meghal.

Ha elhagysz, meghalok.

Bertalanra gondol. Arra, hogy a férfi egyszer azt mondta, őt ugyan ne hamvasszák majd, ha megdöglik, ő azt akarja, hogy a családja meg a barátai zarándokoljanak ki a sírjához minden halottak napján, születésnapkor, karácsonykor, nem mintha bármelyikükkel tartotta volna a kapcsolatot. Kamilla megint látja maga előtt a forgácsot, szinte a szagát is érzi, mintha papír volna, csak intenzívebb, még akkor is jó illata volt, amikor Makika összeszarta. Nem tudja, miért érzi ebben a használt ágyneműben fetrengve, hogy minden rendben lesz, de ez a helyzet. A kulcscsomó kicsúszik az ujjai közül, és pont akkor csörren hangosan a padlón, amikor a lelki szemei előtt megjelenik Bertalan loncsosra nőtt szakálla, ahogy kikandikál a kukából az ételmaradékok közül.

 

Kalapos Éva Veronika (1983, Nyíregyháza)

Író, újságíró, műfordító. Nyíregyházán született 1983-ban. Regényeket, drámákat és novellákat ír. A D.A.C. című népszerű ifjúsági sorozat szerzője. Legutóbbi kötete, az Ezek voltak az apák, 2021-ben jelent meg az Athenaeum Kiadónál. Portréját Szöllősi Mátyás készítette.