„Minden más csak megtörténik vele” – Pallós Anna Lídia interjúja Czakó Zsófiával
„[F]ájni fog, de kibírja, nem fog szólni, ha rossz, sem arról, hogy védekezni kellene, mert nem ő dönt, ő csak azt dönti el, hogy felszáll arra a buszra és hazamegy, minden más csak megtörténik vele.”[1] A kiszolgáltatottság fokozatait széles skálán tárja olvasói elé Czakó Zsófia második kötete, a Szívhang (Bp., Scolar, 2022), mellyel az írónő 2021-ben az egyik első Mastercard® Alkotótárs ösztöndíjat nyerte. Determináció és diszkrimináció, nőiség és anyaság, megértés és meg nem értés koncentrálódik a szövegben, és persze a kérdés, hogy alkotás, párbeszéd vagy térképrajzolás útján hogyan ismerhetjük föl magunkat és egymást.
Úgy tudom, szövegeid személyes indíttatásúak, talán ennek köszönhető a maguk végtelenül őszinte hangneme is. Ugyanakkor sokak számára lehetnek ismerősek a bennük ábrázolt élmények. A Szívhang esetében például a magyar olvasóközönség egy olyan kötetet kapott kézhez, mely többek között a női testiség és az anyaság kérdését bontja ki a szövegszervezés szempontjából komplex, mégis olvasmányos módon. Ráadásul nem sokkal a megjelenése előtt törölték el az Amerikai Egyesült Államokban az abortuszjog alkotmányos védelmét, tetézve ezzel az általad is érintett téma aktualitását. Mi volt a tétje számodra nőként és írónőként ennek a szövegnek?
Valószínűleg egy szerencsésebb társadalmi és egészségügyi környezetben is aktuális lehet a szöveg, jelenleg sajnos még inkább az. A tét a valóság ábrázolása volt. A magán- és az állami intézményekben tapasztaltak mefogalmazásával az egészségügyi ellátáson keresztül egy nagyon is égető társadalmi problémáról írtam. Szerettem volna, ha a teljesen ellentétes anyagi és szociális háttérrel rendelkező emberek átlátnának egymáshoz, gondolatban szerepet cserélhetnek, átérezhetik a másik problémáját. Vajon hogyan tud egymással kommunikálni egy kórházi kórteremben az a nő, akinek meg kell szabadulnia a magzatától egy jobb élet reményében, és az, aki megpróbál teherbe esni, de nem sikerül? Ezenkívül persze szerettem volna megszabadulni a tehertől, szerettem volna lezárni magamban ezt a történetet. A vetélés egy meg nem élt gyász. A környezeted észre sem veszi, hogy elvesztettél valakit, aki meg sem született. Már túl vagyok rajta, de a gyász egy életre velem marad.
A regényeidben társadalmi rétegek, generációk, etnikumok, nagyon különböző szólamok és világlátások találkoznak a szereplők életét szervező témákban. Az elbeszélő ezek között próbálja felfejteni a maga igazságát és identitását. A meditációs kazetta jelenetében például megbukik az a felvetés, hogy az elvárásokról egyáltalán nem tudomást venni, kizárólag a saját testi-lelki igényrendszerünk szerint létezni kivitelezhető program. Mennyiben kutatják a szövegeid a célként felmutatható kompromisszumokat és mennyiben pusztán játékok vagy szövegszerű lenyomatok ebben az útvesztőben?
Ha nem költöztem volna a járvány alatt, két évvel ezelőtt Borsodba, és nem laknék egy ezer fős faluban, egészen más környezetben, mint korábban, akkor nem tudnék hitelesen foglalkozni ezekkel a témákkal. Két világ közé szorultunk ezzel a költözéssel, és ez sok szempontból hasznosnak bizonyult. A regényben inkább a játékos leírást akartam választani. Egyelőre nem látom, hogy ez a két világ hogyan kommunikálhatna egymással. Még családon belül is nehéz. Mondok egy példát: adott a faluban egy igazi falusi néni, aki gyúrja a tésztát a diós tésztához, míg a lánya, aki elhagyta pár évre a falut, reformkonyhát vezet és kineziológiát tanul. Ilus és Ila. Pusztán egy generációnyi távolság, mégis, mennyi különbség.
Tehát az írás művelete is megértés és feldolgozás, a kiigazodás eszköze? Mondhatjuk, hogy az írás térkép?
Igen, a térkép találó kifejezés erre. Pláne krízishelyzetben. Amikor gyereked születik, tulajdonképpen kiszolgáltatott leszel. Ha például valamilyen egészségügyi problémád van, már nem magad, hanem a gyermeked miatt aggódsz, és ezért duplán aggódsz. Ezért a könyvben nagy hangsúlyt fektettem arra, hogy bemutassam, mennyi tanáccsal látja el a környezet a mesélőt krízishelyzetben, és milyen nehéz ilyenkor megtalálni, mi az, amit meg akarsz fogadni. Jó ilyenkor leülni, átgondolni, mit akar az ember valójában.
A regény olvasásakor azt éreztem, a felsorakoztatott karakterek viszonyában a meg nem értés dominál. Ebből a szempontból kivételes jelenet Renáta befogadása, mint a megértés lehetősége, hiszen itt a C szoba teljesen ellentétes hátterű és célú betegei a kiszolgáltatottság közösségében képesek értő módon befogadni a másik vágyait. Ennek mentén fenntartod a megértés lehetőségét, van helye a térképen?
Igen. Az elbeszélő is egy befogadott, akárcsak Renáta. Néha-néha sikerül közeledniük egymáshoz. Ott van például Frida kiszólása arról, hogy mennyire igazságtalan az élet. Az elbeszélő ezt első hallásra úgy értelmezi, hogy Frida irigyli őt, mert neki van háza, a házban villany, gáz stb., míg Fridánál se víz, se áram, csak a három gyerek egy Borsod megyei cigánysoron, ahonnan nincs kiút. Holott Frida egyáltalán nem erre gondolt, hanem arra, hogy ő ugyan nincstelen, de teherbe tud esni, míg a másik, aki gyereket szeretne, éppen elvetél.
A női test és az anyaság témáiról a tradicionális formákat feszegetve szólalsz meg. Párhuzamosan beszélsz a már-már ijesztően tudatos testkép és a teljes kiszolgáltatottság tapasztalatáról. Mi befolyásolt a testiség ilyen mélységű és jellegű megírása során, hogyan helyeznéd el a szövegen belüli és kívüli világban ezeket a testtapasztalatokat?
A kötet témája egyértelművé tette, hogy erről is kell írni. Már a missed ab kiderülésének pillanata óhatatlanul magával hozta egy hüvelyultrahang leírását. Nem figyeltem, csak írtam, és amikor később átolvastam, akkor vettem észre, hogy mit írok. Punci, micsoda, hüvely, méh. Meglepett, és világos volt, hogy ez fontos része a szövegnek. Ahogy a testtudat, a testünkkel való foglalkozás is. Testek a koszos C szobában, testek a szaunában. Az egyik lány kórházban van küret miatt, a másik bőségmeditációt végez a teherbeesés érdekében a szaunában, és mindketten csalódtak a testükben, amely nem úgy működött, ahogyan kellett volna.
Nőként nagyon felszabadító tapasztalat volt a regény olvasásakor, hogy bizonyos dolgokról lehet a szépirodalom útján is beszélni, például az anyává válás kevéssé idealizálható elemeiről. Például az ultrahang jelenetében: „mások vették át az irányítást a testem fölött”[2]. Az anyasággal összefüggésben a testi kiszolgáltatottságnak számtalan módjáról írsz.
Az első regényem megírásakor a férjem biztatott, hogy minél több gyerekkori vallásos emléket túrjak fel magamban, és borzasztóan élveztem a megírásukat. Ő úgy fogalmazott, hogy „ez még nincs megírva”, pedig nagyon sokakat érint. Ugyanez a Szívhangról is elmondható. Túl sok embert érint, és ahhoz képest nagyon keveset beszélünk róla. Nem írtak róla sokat, és ezért szabadon garázdálkodhattam benne. A nők azt tapasztalják, hogy nem illik olyanokról beszélni, mint mondjuk hogy szoptatni fájdalmas, szülés után a tested teljesen átalakul, fájnak az ízületeid… Az ember érzi a nyomást a környezetétől, hogy „jaj de ez olyan csodálatos”, és nyilván az (!), de mennyivel könnyebb kimondani, hogy attól még fizikailag nem vagy jól. Ugyanilyen szentségtörésnek számít bevallani, hogy milyen nehéz volt letenni a cigit vagy nem meginni azt a pohár bort.
Az anyasággal és az abortusszal való számos viszonyt bemutattál, egyfajta végpontokként tűnnek fel a teherbe ejtett kiskamasz cigánylány, Zsanett, illetve a sokadik lombikjára készülő értelmiségi nő, Katinka és az elbeszélő sorsa. Bár utóbbiakkal szemben a cigány lányok és asszonyok abortuszában látszólag megadatott a választás, sokkal intenzívebben hatja át a szöveget az ő a kiszolgáltatottságuk.
A szövegnek fontos kérdése, hogy vajon tényleg megadatott-e Zsanettnek, Fridának és társaiknak a választás. Gyakori jelenség, hogy egy meddőségi problémával küzdő nő nem tudja elviselni a várandós nő társaságát. Szakadék keletkezik. Senki nem hibázott, senki nem bántott senkit, mégis szakadék keletkezik, akárcsak Katinka és az elbeszélő, aztán az elbeszélő és Zsanett, végül pedig akár Évike és Frida között, hiszen ők is más problémával küzdenek. De tulajdonképpen nincs nagyon választásuk. Eközben ők egymás között is megbeszélik, hogy ki hol hibázott és mit vétett el. Azt hiszem, ez a könyv lehetőséget ad arra, hogy egy kicsi szünetet tartsunk, mert ami történik a C szobában, ha egy színdarab lenne vagy maga az élet, olyan gyors volna, hogy csak seb és seb keletkezne. Csak egy alkotás adhat lehetőséget arra, hogy kicsit átlássunk a másik oldalra is. És akkor még nem is említettük a kórházi személyzetet, akik borzasztó körülmények között napi tizenkét órában dolgoznak, és nem érdekli őket a hatvannyolcadik abortusz. És a C szoba betegei elvileg tudatosan választották az abortuszt, de vajon volt-e más választásuk? Végül mindig arra jutunk, hogy a rendszer minden igazságtalansága az egyénen csattan.
Mindkét kötetedben van egy domináló tér, elsőben ez a milánói dóm kasszája, itt pedig a C szoba. Egy helyen a következő olvasható a szövegben: „hiába kiáltozunk segítségért, mert innen nem lehet kijutni”[3]. A regény szürreális befejezésében ez a „nem lehet kijutni” érzés maximalizálódik, mintha egy metaforikus C szoba és fantasztikus téridő jönne létre, ahol a regény szálai és traumái mind érvényes helyet kapnak. Mégis egy társadalmi szakadék kerül itt előtérbe.
Az első könyvem fájdalmas, mégis pozitív, feloldó befejezéséhez képest itt negatív hangsúlyt adtam a lezárásnak, de nem kizárólagosan. A főszereplő várandós, ez volt a vágya. De nevezhető-e ez sikertörténetnek, amikor egy magánklinikán fekszik? Bejuthat-e valaha egy C szoba betege erre a klinikára, megkaphatja-e ugyanezt az ellátást és figyelmességet? És vajon Katinka mit kezdene magával a C szobában? A regényt igyekeztem egy társadalmi problémára kihegyezni, és nem magára a vetélésre. Ez a szöveg belőlem indul, de nem magamról akartam írni. Én magamon keresztül akartam másokról írni. Azt gondolom, hogy rengeteg metaforikus C szoba van, akár Katinka is fekhet C szobában, sőt kifejezetten hasznos lenne, ha megismernék egymást Fridával. Nekem is az volt, sokat tanultam belőle.
[1] Czakó Zsófia, Szívhang, Bp., Scolar, 2022, 62.
[2] Uo., 100.
[3] Uo., 127.
Pallós Anna Lídia (2001, Budapest)