Baróthy Zoltán: Szép időnk lesz 4.

Helen Anderson felvétele

 

Itt alhatok magánál?

Érzem, ahogy a gyomrom összeugrik – a savas, ecetízű bor semmi ehhez képest. Dehogy alhat, húzzon haza a fenébe, fut át az agyamon, aztán rekedten kipréselem magamból: persze.

Polszka issza a teáját. Finom, jó meleg, mondja.

Teszek-veszek, elrakom a mézet, a félig kifacsart citromot vissza a majdnem üres hűtőszekrénybe, és eszembe jut egy régi jelenet. Kórházban voltam, vakbél, rutinműtét, összesen négy napot töltöttem a belgyógyászaton. Velem szemben egy öregember feküdt, infúzióval a kezében, az orrába is cső vezetett, minden baja volt már. Odáig kíváncsian pislogott, érdeklődött, még beszélgettünk is, de a harmadik napon egyik percről a másikra megváltozott. Aznapra ketten maradtunk a kórteremben, és nem sokkal az esti vizit után az öregember megszólalt: Endre, tudna nekem segíteni?

Már képes voltam menni, és bár húzódott a sebem, odalépkedtem hozzá.

Mit szeretne? Vizet hozzak? Ágytálat adjak? Ott álltam mellette, és nem kaptam választ, csak a kérése ismétlődött meg egy-két perccel később. Fiatalember, segítsen, kérem!

A kezem után nyúlt. Jó, miben?

Aztán szóltam a nővérnek, és nem sokkal később az öreget kitolták a kórteremből, nem láttam többé. Arra gondoltam, talán csak nem akart már egyedül lenni, és egy idegen társasága is jó volt neki.

Polszka pizsamában van, lábán vékony zokni, papucs. Márpedig ő egy gyilkos. Nyilas volt, és ’56-ban embereket akasztatott fel az erdőben, szólal meg anyám naplója néhány nappal korábbról.

Takarót, lepedőt keresek, és egy díszpárnát húzok fel neki, ezekkel ágyazok meg a heverőn, ahol én szoktam aludni. Ma éjjelre majd behúzódok a belső szobába anyámék dupla ágyára.

Polszka mosolyog, megköszöni. Lefekszik, és mosolyogva hunyja le a szemét. Lekapcsolom a villanyt, ülök a sötétben az ebédlőasztalnál.

A szomszédomék háza, az nézett ki így belülről, hallom. Nem jártam ott, csak egy-kétszer egész életemben.

Mert ez az a ház, és mert rosszban volt a szüleimmel, akarnám mondani, de valami visszatart. Most aludjon, szólalok meg inkább.

Eltelik néhány perc, és ő, úgy tűnik, mint egy szófogadó gyermek, máris alszik. Én viszont egyre éberebb vagyok.

Nagy színész, bárkit átver, soha ne higgy neki, kisfiam, ha még találkoztok. Ezek is anyám naplószavai. Azon a régi, féltő-gondoskodó, meleg hangján hallom. Meg lehet-e játszani a teljes leépülést? Kinek higgyek, a halott anyámnak vagy a tulajdon szememnek?

Újra feltámad kint a szél, valamit mindig zörget odakint, és én mindannyiszor azt hiszem, ő mozdul. Polszka, a gyilkos. Felkel, és elindul felém, mert azt gondolja, már elaludtam. Szuszog. Nem szabadott volna beengedni, besétáltam a csapdájába, a szánalom rossz tanácsadó. Mindjárt felzavarom és kitessékelem; beköszöntött az éjszaka, teljes a sötétség, kint a szél csapkodja a lombokat, arrébb visz valamit az udvaron. Mindjárt.

SMS jön. Visszatérő ügyfelem, egy fiatal nő, Réka írt. Elütötték a cicáját este az utcán, sürgős műtétre volna szüksége, de az ügyeleten még órákat kell várnia. Tudja, hogy éjszaka van, hogy alkalmatlan az időpont, de doktor úr, segítsen, ha tud, és elnézést a kései zavarásért. És hogy a pénzen nem múlik semmi.

Az ajkamba harapok dühösen, tehetetlen bűntudattal. Géza cica törött medencecsontja, szilánkosra tört hátsó lába újra felébreszt. Tőlem három és fél méterre egy gyilkos alszik, és ahelyett, hogy megmentenék egy állatot, őt felügyelem. Száznegyven kilométerre vagyok, írom vissza, és ittam alkoholt. És hogy sajnálom.

Pedig nálam van az orvosi táskám. Sose megyek sehová nélküle.

A táska egyik rekeszében ott vannak az új generációs altatószerek, amikkel szarvasmarhát vagy beteg lovat altatunk. Nem tabletta, hanem egy vagy két íztelen, színtelen-szagtalan ampulla Asfodeprin, esetleg Tanatol lenne a megoldás. Inkább az első. Mindkettő kíméletes, és szájon át adva, teában, gyümölcslében oldva emberre lassan hat. Azt hinné mindenki, infarktusa lett, egyszerűen megállt a szíve, és nem kapott segítséget. A protokoll szerint előírás lenne a boncolás, mert tanúk nélkül érte a halál, de úgysem csinálnák meg, mert nem fontos – öreg volt, rosszul lett, ennyi.

De nem érdemled meg a könnyű halált.

Vízenergia, motyogja az öreg álmában, vagy valami hasonlót, és engem nyugtalanság fog el. És mivel tudom: ha hiszek az anyámnak, nem szabad elaludnom, égni kezd a szemem az álmosságtól. A fejem ólomgolyó. Kint csapkod a szél, Polszka nyammog, szuszog. Lehet, ez is a terv része: várja, hogy elnyomjon az álom.

Fázom. Nem alhatsz el, mert akkor felkel a gyilkos, és végez veled. Már nemcsak szélvihar van, de villámlik és dörög is, veri az eső az ablakot. Így fel se zavarhatom Polszkát, hogy kidobjam: menjen haza a fenébe. Hiszen micsoda szívtelenség lenne, ha tényleg ennyire szenilis már.

Nem ébred fel a viharra. Csak a szokásos négy zsömlémet, Piroskám, mondja álmában – ha ugyan álmában mondja, és nem még mindig csukott szemmel várja, hogy lecsaphasson rám, amiért nem segítem át a túlvilágra. Gyanús. Ha mindene fáj, nem alhat ilyen nyugodtan! Megjátssza. Ilyen emberek közelében éltünk, drága kisfiam, ilyen szörnyű alakok közelében, mondja anyám naplója egy-két nappal korábbról. És ezt te már kisgyerekként érezted.

Nem érdemled meg a könnyű halált.

Felpattanok, az ablakhoz megyek. Fáj, ég mindkét szemem. Hajnali négy, a vihar egyre erősebb, zubog ki a víz az ereszcsatorna alján, tépi a szél az ablaktáblákat. De hát ki vagyok én, hogy ítélkezzem? Járkálok, majd hozzányomom a homlokom az ablakhoz, az üveg párás lesz. Ki vagyok én, hogy döntsek, milyen ember vagy, öreg szomszéd? Nincs is rá semmi bizonyítékom, azon az elhanyagolt, nyomorult pulikutyán kívül.

És már nincs teljesen sötét odakint, hangosan tombol a vihar, ekkor látom meg a másik ember körvonalait is az ablak tükröződésében. Mögöttem áll némán, és egy hosszú, vékony tárgy van a kezében.

Elemér.

Túl hirtelen fordulok meg, kimegy a vér a fejemből, itt a pillanat, a hátamat, fejemet nekicsapom az ablaktáblának. Ott áll az öreg a gyűrött pizsamájában, és egy esernyő van a kezében, anyám összecsukott esernyője. Hogy mehetett el érte a bejárati ajtó melletti tartóig ilyen gyorsan, ilyen nesztelenül?

Ideje lenne hazamennem, nyöszörgi, de esik, úgyhogy ezt kölcsön venném.

Nem vagyok Elemér, mondom neki.

Nem látom a sötétben, de érzem, hogy mosolyog. Ahogy megszólal, derűs, vidám a hangja. Én vagyok Elemér, már eszembe jutott. Az előbb elfelejtettem, hogy hívnak, de már újra tudom. Újra tudom!

Boldog, mint egy kisgyerek.

Úristen, sóhajtok megkönnyebbülten, és mégis: ez már túl sok nekem. Ne menjen sehová, mondom, hiába az esernyő, bőrig ázna. Legalább várja meg, míg alábbhagy. Főzzek egy kávét?

Felkapcsolom a kisvillanyt, most ő áll az ablaknál, kezében anyám esernyőjével, én kimerülten roskadok le az ebédlőasztalhoz. Mindjárt főzök, egy perc.

Anyáddal viszonyunk volt, mielőtt megszülettél. Soha nem bocsátotta meg, hogy nem vettem el, és apáddal miatta gyűlöltük egymást. Persze voltak azért vele közös ügyeink, mármint apáddal, a kényszer nagy úr. Anyád azután mindenfélét híresztelt rólam, szerencsére senki nem hitt neki.

Elhallgat, az ablakon néz kifelé, én összerezzenek, kint egyre világosabb van, ömlik az eső. Nem hiszem el, hogy ezeket a mondatokat valóban hallottam. Az ember, ha vezet, és nemsokára elalszik a volánnál, ugráló állatokat lát az úton, mesefigurákat. Túlélők mesélték. Sőt akár bikinis táncosnőket, pompomlányokat. Nem aludtam semmit egy napja, előző nap hatkor keltem, könnyen lehet, hogy hallucinálok.

Vízenergia, mondja Polszka, nem használjuk ki eléggé. És ujjával az udvar felé bök, talán arrafelé, ahol az a rengeteg esővíz kiömlik az ereszcsatornából.

Hogy hívnak engem?, kérdezi. Az előbb tudtam. Hazavisz, ugye, az autóján, ami kint áll az udvaron? Biztosan nem véletlenül vagyok itt magánál. Rokonok vagyunk?

És akkor csöngetnek, kopognak egyszerre. A csengő a halottakat felverné álmukból. Endre, Endre, hallom kintről. Én vagyok!

A feleségem, suttogja az öreg.

Soha nem volt annak felesége, suttogják halott anyám szavai a naplójából már nem tudom, mennyivel korábbról. Kinek higgyek?

Botladozva indulok az ajtó felé.

 

 

Baróthy Zoltán (1977, Pápa)

Budapesten él. Szövegíróként dolgozik, emellett tanít. Novelláskötete, Az Amcsalat hegység tiszta levegője 2018-ban jelent meg a JAK-füzetek sorozatban.