Rácz Boglárka regényrészlete

Urbantristesse felvétele

Fölfeslik valami a kéken át

Megpróbálom felidézni azt az érzést, ami megnyugtat. A víz felemel, elengedem magam. Lassan lélegzem, ha figyelek, a kifújt levegő hidegebb. Számolok, elnyújtom a kilégzést, újra számolok. A szemhéjam megrándul, az ülés és az ablak közötti sávba ragasztott cetlit elfújja a szél, valamiért ez jelenik meg előttem. Belélegzek. Emelkedik a mellkasom, víz helyett már krátereket látok, egy távoli, belakhatatlan tájat. Kisbéka tévedt ide, amikor rohama volt, tizennyolc, húsz vagy huszonnégy éve, egy idő után abbahagytam a számolást. WC-papírral törölgetem a homlokomról a verejtéket, a remegés végül abbamarad, enged belül a szorítás. Belelapozok a naplómba, két és fél hónapja volt utoljára pánikrohamom. Az új dátumot aláhúzom. Nincs más, amit odaírhatnék, nem ugyanazt jelentené, mint amit megélek. Az ilyesmikről nem beszélek a pszichológusnak, elég a dátumok közötti sáv és a gyógyszermennyiség összevetése. Sosem írtam naplót, ha írtam volna, most benne lenne, hogy az anyám elvesztésétől való félelem és az életben maradása ezzel a mérhetetlen keserűséggel egyformán ijesztő. Nem okolhatom önmagamat, a pszichológus ezt mondaná, talán bátorítólag mosolyogna is hozzá, én pedig lemondanám az összes további alkalmat.

*

Néha megpróbálom bebizonyítani magamnak, hogy ha akarnám, vissza tudnék térni ahhoz az élethez, amelyben egy egészen kicsit könnyedebben teltek a napok. Kiülök egy padra, az elviteles kávét szorongatom. A mobilt kikapcsolom, a táskám mélyén egy fekete, kicsit bolyhos sálba bugyolálom. Sosem volt könnyebb semmi, mindig csak elfedni próbáltam a veszteségeinket. Veszteség, veszteségtudat. Nem normális ez így, Gusztáv biztosan ezt mondaná. Én megkérdezném, hogy mégis mi az, ami nem normális, pedig nagyon is jól tudom. Direkt bosszantasz, Karolina, mondja ő, direkt. Aztán a szájáról valami mást is leolvasok, amit igazából Kate-nek mond, pedig az is rám vonatkozik. Összehúzom a kardigánom, nagyokat kortyolok az eszpresszóból. A mozdulat anyám mozdulata, kapkodás és tétovaság. A végtagok furcsa esetlensége, mintha egy bizonytalan kamaszhoz tartoznának. Széttartás. A szimmetria teljes hiánya. Gusztáv erről semmit sem tud, vagy nem akar tudni. Anyám a takarítással kapkod, én az ecsetvonásokkal. Nem hibáztatom Gusztávot, amiért ő hátat fordított mindannak, ami valaha a gyerekkorunkat jelentette. Én is hátat fordítanék, helyette mégis a legmélyére ások. Anyámat felmentem a történések alól, magamat nem tudom.

*

A boltból hazafelé figyelek fel a nőre, pattog, magyaráz, harsányan felnevet. A gesztusai eltúlzottak, a mozdulatai szélesek, váratlanok. Mindkét kezét gyerekek fogják, két szőke, törékeny kislány. Ők is harsányak, egyszerre beszélnek, egyszerre rángatják az anyjukat. Lóbálom a nejlonszatyrokat, próbálok a hangfoszlányokra figyelni, de nem érnek el hozzám. A szatyor fülei a tenyerembe vágnak. Mirelit zöldségek, tészta, tej, kenyér. A jobb oldali kislány megáll, leveszi a gumicsizmáját, hevesen rázni kezdi, közben az anyja derekába kapaszkodik. A nő visszahúzza a kislány lábára, nincs több kavics, mondja, most már végre hallom őket. Hátrapillant, így rögtön tudom, ki ő. Teszek előre egy lépést, hogy aztán bizonytalanul megálljak, ő is megáll, te jó ég, Karolina, jó ég. Gyorsan beszél, egy szállodában dolgozik, először recepciós volt, most valami más, vezető beosztás, alig jegyzem meg a mondatokat. Anya, menjünk már végre. Elíz helyeket sorol, időpontokat, embereket, a kórházat, ahol a gyerekek születtek, óvodát, játszótereket, botanikus kerteket valahol távol, ahol én sosem jártam és nem valószínű, hogy valaha fogok. A kisebb még mindig indulni szeretne, a nagyobb az arcomat fürkészi. Tudod mit, ha hazaérünk, azonnal bejelöllek Facebookon. A mondat végére már mindketten indulni szerettek volna, most mégis húzni, vonszolni kell őket, folyton hátrapillantanak, méregetnek. Én hirtelen másik útvonalat találok ki, furcsa lenne követni őket, pedig arra jutnék haza a legegyszerűbben. Mire hazaérek, már örülök, hogy Elíz alig engedett szóhoz jutni. Vannak persze bekészített mondataim. Képzőművész vagyok, igen, persze, egyéni és csoportos kiállításaim is voltak, festmények, installációk, holdpor, kráterek, mindig valaminek a hiánya. Igen, most egyedül, nem, nem vagyok házas. Igen, persze, még van időm. Igen, talán igaz, előbb a karrier. Nem, mostanában semmit.

Nem, mostanában sem.

*

Anyám nappalija. A bekeretezett diplomámat teljesen belepte a légypiszok. Erre gondolok, amikor kiengedek egy fáradt, őszi legyet a két ablaktábla közül. A keret alatt málló vakolat, kisebb és nagyobb mélyedések. Ez is egy installáció. Régen Szűz Mária takarta a mélyedéseket, a fejét egy kicsit lehajtotta, a két karját széttárta tanácstalanul. Az ablakból az udvarra látni, négy fa, sáros műanyag székek, kifeszített szárítókötél. Néha lelassulnak a napok, uszoda, ácsorgás a buszmegállóban. Semmi nem történik, észlelek, figyelek, felszínen maradok, irány nélkül. Sosem kérdeztem anyámat, mi történt Szűz Máriával. A fákról gesztenyék hullanak, hallom a koppanásokat. Az uszodába menet a zsebembe rakok párat, simák és fényesek. Nem megyek többet pszichológushoz, de a gyógyszereket továbbra is beveszem. A füzetet a pánikrohamokról elkevertem valahová, belenyugszom, hogy nem sikerül megtalálni. Eljárok, megjövök, megszokom, hogy senki nem szól hozzám, és nekem sem kell szólnom senkihez. Tudom, már nem sokáig hallgathatok, de most kényelmes, kiszámítható az életem. Van, hogy kiszámolom, mennyi ideig elég még az ösztöndíjam, nyolc esetleg kilenc hónap, annál semmiképpen sem több. Jövőre már nem pályázhatok, túl öreg leszek. Le kéne mosni a sarat a műanyag székekről, üldögélhetnék az őszi napfényben, amíg lehet. Terápia, szűrt fényekkel, gesztenyékkel.

Rácz Boglárka (1986, Losonc)

Író, költő, tanár.