Cserenkó Gábor: E-GYE-TE-MIS-TA 1.

Urbantristesse felvétele

Akkor élt még a Feri, aki művezető is lett később, tudod. Csak neki volt még telefonkészüléke, és jött szólni, hogy hagyjak ott mindent, tegyem le, ami a kezemben van, és menjünk gyorsan, mert mondták, hogy mehetünk. Emlékszem, a narancssárga Wartburgja volt még akkor, azzal száguldottunk át a városon. Pöfögött az autó, okádta a szürke füstöt, a kutya meg futott utána. Mert a nagy káoszban az meg kiszökött az utcára, és nem lehetett sehogyan se visszaterelni. Elhatározta, hogy ő is jön velünk. És tényleg jött. Ott lihegett az autó után, erre úgy emlékszem, még a gombszeme is előttem van, ahogy fut utánunk. Aztán megállt az előtt az épület előtt, ahol mi kiszálltunk. Ott kóválygott meg szaglászott még akkor is, amikor néhány perc múlva visszamentünk. Igen, mert csak ilyen gyors látogatás lehetett, mert akkor csak monitoron láthattuk, ki se hozták, nem lehetett még. A tiszta ruhákat, amit meg összekészítettem a nejemnek, átvették, azzal ennyi volt, már küldtek is bennünket haza. Akkor nem lehetett több, be kellett érnem azzal, hogy aznap annyi. Akkor még nem volt olyan, mint most. Apás szülés, meg tudom is én. De én olyan boldog voltam, alig hittem el, hogy ez történt velem. Velünk.

Ép és egészséges, és ez volt a lényeg. Madarat lehetett volna velem fogatni akkor. Nem is bírtam este otthon lenni és csendben ülni. Ferivel elmentünk megünnepelni, hogy kislányom született. Néhány nap múlva jöhettek csak haza, addig kicsinosítottam a lakást, rendet csináltam, takarítottam, többször szellőztettem, illatosítottam, virágokat tettem mindenhova, készültem a jövetelükre. Nem mintha koszba, olajba és feltornyozott mosatlan edények halmában éltem volna az alatt a pár hét alatt, amíg a feleségem benn volt a kórházban, de vigyáztam, hogy mire hazajönnek, jó és tiszta legyen a lakásban minden. Aztán néhány évig ilyen jó és tiszta is volt minden, mentek a dolgok úgy, ahogy kellett. Cseperedett a gyerek, Éva készült vissza dolgozni, óvodát kerestünk a lányunknak, sőt, azt hiszem, be is írattuk már, amikor beütött a krach. Egy olyan rossz dolog történt, ami akkor megpecsételte az életemet, és ami máig is kihat. A feleségemnél rosszindulatú daganatot állapítottak meg, és ez a betegség fél év alatt el is vitte. Ott maradtam a kislánnyal, egyedül. És én olyan szomorú voltam, alig hittem el, hogy ez történt velem. Velünk.

Sok minden megváltozott, hirtelen máshogy lett, ott álltam asszony nélkül alig harmincévesen. A gyereknevelés női dolog, mert hiába, lehetek én akármilyen pedagógiai érzékkel bíró ember, egy kisgyermekhez mégiscsak a nők értenek igazán. Illetve nő is kell. Oda is. És bármihez is. Egy darabig ugyan éltek még a nagymamák, illetve csak az egyik jöhetett szóba, mert a feleségem anyja akkor már hosszú ideje idősek otthonában élt. Anyám sok mindent levett a vállamról, sokat segített, amíg bírta. De tudod, az nem olyan… meg, hát na. Kezdetben a munkába temetkeztem, nem akartam nagyon otthon lenni, nem volt kedvem semmihez, csak a melót hajtottam, ugyanis szükség volt arra, amit keresek. Hálás vagyok anyámnak, hogy vállalta Kisévát. Én meg maradtam akkor még három műszakban, de később jött nekem is egy betegség, a szememmel, tudod, és ezért már nem tudtam az éjszakázást vállalni. Kértem, hogy helyezzenek át. Rendes volt a gyárban a főnök, amúgy nekem normális főnökeim voltak, egy szavam nem lehet, nem csodálkozott, tudták mi a helyzet, és egyből engedték a két műszakot. Tizenhét éves korom óta dolgozom. Szerettem volna annak idején továbbtanulni, de nem voltam jófejű annyira. És tudod, később rájöttem, mi az igazság. Hogy hiába tervezel, hiába álmodozol, néha kicsi az esély, hogy meg tudd azt valósítani. Meg kapcsolata se volt a családunknak senkivel, csak munkásokkal. Mi mindig is fizikai munkát végeztünk. Nem tudok olyan felmenőt, vagy rokont, aki nem a kétkezi melójából élt volna. Mi prolik vagyunk, így mondtuk. És nem volt mindig olyan fene nagy szabadság, mint most, akkor nem mindenki tanulhatott tovább. Meg hát, az a helyzet, munkásként több pénzt vittem haza, mint ha mit tudom én, mi lettem volna. Mert pénz kellett a neveléshez, az iskoláztatáshoz, a taníttatáshoz. Mindenhez. Munkásként könnyebben megtudtam ezt teremteni. Szóval, azt akarom mondani, hogy nagy dolog történt. Ennyi kitérő után most elújságolom, hogy miért is hívtalak ide. Örömhír ért, tegnap hozta a posta. Majd kiugrok a bőrömből! A legszebb álmaim teljesülnek. Tulajdonképp ez éltetett mindvégig, ezért gürcöltem, ezért dolgoztam, ezt kívántam, hogy érjem meg ezt, és lám, sikerült. No, nem húzlak tovább, elmondom, mi az a nagy hír. Kisévát felvették az ELTE- re. Én olyan boldog vagyok, alig hiszem el, hogy ez történt velem. Velünk. Érted, Mari? Az ELTE-re. Tudod, mi lesz? Ő az lesz, ami sem én, sem te nem lehettél, mert önhibánkon kívül mi sose lehettünk. A lányom tanulni fog és jobb élete lesz, mint nekem. Mert őt felvették továbbtanulni. És ő már ősztől Pestre fog járni, mert tudod, mi lesz ott? E-GYE-TE-MIS-TA.

*

Kedves Tündi!

Elkerültük egymást, mert még a holmimért visszajöttem, és te már, gondolom, hazautaztál Borsodba. Döntöttem, tényleg elmegyek. Szóban lett volna jó elbúcsúzni, de mivel így alakult, írok Neked egy hosszabb levelet. Talán jobban megérted, hogy miért is határoztam úgy, ahogy. Illetve, hát eddig is te voltál az, aki a legeslegjobban megértett, köszönöm, hogy elmondhattam neked a problémáimat, köszönöm, hogy mindig kész voltál meghallgatni, köszönöm, hogy figyeltél rám, biztattál és tanácsokat adtál. Mindent nagyon köszönök! Te jó ember vagy, kívánom, hogy találd meg az életben a számításaidat, teljesüljenek a vágyaid. Ne feledkezz el az álmaidról, ne mondj le róluk soha, hiszen azok nagyon fontosak. Mert azok tartják az embert ébren, azok mondják, hogy nem szabad csüggedni, azok adják az élet értelmét. Ismerősek a gondolatok? Látod, jó tanítványod voltam, hallgattam rád az álmaim kapcsán. Most megyek és megvalósítom őket. El kell mennem, mert itt nem tudnak célt érni, itt csak kevesen tudják megvalósítani az álmaikat, és én rájöttem arra, hogy nem tartozom közéjük. Egyetlen év elég volt ebből a Pestből, hogy lássam, hogy mi az, amire itt számíthatok. Nekem nem kell ez. Más kell. Nem írhatom, hogy itt mindent beterít a szar, pedig beterít. Nem írhatom, mert ti itt vagytok, és maradtok, és én is itt születtem, itt nyílt ki az értelmem. Jó páran itt vannak, itt vagytok, éltek, haltok, alkottok, lélegeztek… de én már hosszú ideje azt érzem csak, hogy megfulladok.

Nem jó ez az egyetem, nem jó ez a továbbtanulás, nem jó, hogy a Varsányi mindig tapizik minket a vizsgákon. Ha elmennék itt máshová, akkor máshol is lennének Varsányik.

És a másik: én sose akartam itt tanulni. Apám mániája az ELTE. Mert neki nem lehetett. Jelentkeztem, és felvettek. Na puff! És ha engem meg nem érdekel? Tudni jó, az kell, az hozzátartozik, de tanulni, és főleg ebben a rendszerben… Na, ne!

Érted, Tündi?

Apám nem tudja, hogy elmegyek, de apám nem is érdekel. Mióta összevesztem megint vele, nem tud érdekelni. Majd lesz vele valahogy, mindig volt neki valahogy. Mióta anya meghalt, és hát az nem most volt, mindig megtalálta valakinél a számítását. Úristen, ha te tudnád, milyen mostoháim voltak! Atyaég! Nem féltem az ilyeneket, mint az apám, mert vigyázzák őket valami mágikus erők. Nem vicc, tényleg. Egész biztos, hogy jól elvan. Egész biztos, hogy most is vedel valamelyik nőjénél, vagy tántorog egy árokparton.

Tudod, nekem az életem, hogy úgy mondjam, nem volt fenékig tejfel. Apám állandó asszonyhiánya rányomta az én piciny életemre is a bélyeget, az, hogy nem talált magának egy tisztességes nőt, csak olyat, akivel pusztán kis időre találja meg a közös hangot. Ez rám is hatott, mert hát egy serdülő gyerek életére nézve az ilyen sehogy se jó. Utáltam apám nőit. Koszosak voltak, cigarettáztak és mindenük szőrös volt. Emlékszem, a suliban amiatt is csúfoltak sokat, hogy havonta, de olykor hetente más és más illuminált állapotú hölgy jött értem.

Hiszem, ha elmegyek ezzel a fiúval, más lesz. Találkoztatok már a Robival, ugye? Ő villamosmérnök, és ugyanúgy vidéki, mint én. Talán ezért is van az, hogy ilyen könnyen szót értettünk egymással. Egymásba karoltunk itt, ebben a fránya fővárosban. Emlékszem, azt hittem, rám dőlnek a házak, mikor először járkáltam a belvárosi utcákon. Egy alföldi lánynak ez rettentő fura elsőre. Aztán már megszoktam. Robit is itt láttam meg először. Ő nekem kezdetek óta olyan, mintha mindig is ismertem volna. Furcsa, nem? Ilyet még nem éreztem senkivel. Jó vele nevetni, együtt lenni. Jó magamba szívni az illatát. És ez, azt hiszem, mindennél fontosabb, együtt lenni valakivel, és önfeledten vihorászni. Érezni, hogy a belőle áradó vidámság határtalannak tűnik. Mert hát, ha együtt vagyunk, olyankor kiapadhatatlan kettőnkből a jókedv. Egymást generáljuk, és örülünk a másiknak. Felfedezzük egymás tekintetében saját magunkat. Ujjongunk, mert együtt vagyunk. És számíthatunk a másikra. Tündi, ez csodálatos érzés! Hogy van valaki, aki olyan, mint én! Vele el tudnám képzelni az egész életem. Csak vele, és senki mással.

Elköszönök, mert indulnom kell.

Maradj mindig olyannak, amilyennek megismertelek.

Ölel: Kiséva

Cserenkó Gábor (1978, Kalocsa)

Könyvtárosként végzett a bajai Eötvös József Főiskolán. Dolgozott iskolában, könyvtárakban és online kulturális újságíróként. Tevékenykedett rendezvényszervezőként, újságszerkesztőként, vezetett filmklubokat. 2002 óta ír. Novellái, kisprózái online felületeken és nyomtatott lapokban egyaránt olvashatók. Első novelláskötete 2012-ben jelent meg Talán a dalok címmel. Ezt követte 2015-ben a Nem veled nevetek, 2018-ban az Egy megfigyelő feljegyzései, majd 2020-ban a Tisztára jupijéé!. Több írását fordították le olasz és angol nyelvre. Kalocsán él.