Ivana Dobrakovová: Bellevue (György Norbert fordítása)

Képek: Natasha Barova, Wikipédia

(részlet)

Hónapokig igyekeztem rávenni a barátomat, hogy a vizsgák után menjünk el együtt Amerikába, ahogy mások, work and travel USA, keresünk egy kis dollárt, beutazzuk az országot, de Peter már úgy karácsony tájékán kijelentette, hogy nyáron ki sem akar mozdulni Kassáról, a kötelező irodalmat fogja bújni az államvizsgára (mindketten másodikosok voltunk), szeretne újrázni spanyolból és gyakorlatokat kidolgozni a phrasal verbsre. Az amerikai ötletemet tehát sutba vágtam, mégiscsak a távolság, az Atlanti-óceán, tök egyedül egy idegen országban, és minden, ami ezzel jár, július elejét Peternél fogom tölteni a ťahanovcei lakótelepen, aztán két hét diákmunka Prágában, de augusztusban, azt mondtam magamban, augusztusban, ha a fene fenét eszik is, lelépek valahová.

Egyszer suli után benéztem az Inexbe, és a katalógusból kiválasztottam egy tábort Marseille-ben, a testi fogyatékkal élők központjában, önkéntes munka napi hat órában, szállás és koszt ingyen, az alsó korhatár tizennyolc év, és mindenekelőtt: a francia nyelv ismerete kötelező! – olvastam lelkesen, végre egy hely, ahol csak franciául beszélnek, végre egy lehetőség, hogy fejlesszem a nyelvtudásom! – a Bellevue központ egy dombon fekszik, családias légkör jellemzi és évente csak nyolc érdeklődőt vesznek fel.

Otthon összeügyeskedtem egy motivációs levelet, amelybe egy rakás értelmetlenséget írtam: ezt a munkát szinte nekem találták ki, mindig is segíteni szerettem volna a testi fogyatékkal élőket, amikor apám megbetegedett, mindennap bejártam utána a kórházba; de a végén mégiscsak bevallottam: ilyen irányú gyakorlatom sajnos nincsen.

Júniusban megjött a befogadói nyilatkozat Marseille-ből, amit megmutattam Svetlana barátnőmnek, amikor a tanszék előtt ültünk a betonfalon és a francia szintakszis eredményére vártunk, Svetlana elolvasta, beleszívott a cigijébe és megjegyezte: „még mindig jobb, mint óperkedni, legalább nem kell egy lepra francia családnál baszni az agyad, és hálásnak lenni, hogy közös asztalhoz ülhetsz velük, legalább nem kell porig aláznod magad, mint nekem tavaly.”

Kassán nem éreztem rosszul magam, napközben Peterrel Lúčkyra jártunk, ahol a szülei már több mint húsz éve építik a házat, a malteros kádak és a homokkupacok között bóklásztam, málnát szedtem a kertben, kóbor macskákat etettem és olykor elmentem Lúčky másik felébe, ahol a töltés mögött már a Zemplínska šírava kezdődött; ott leültem egy kőre és az arcomat a nap irányába fordítottam, szinte tökéletes volt a nyugalom, csak ne kellett volna folyton a szúnyogokat hessegetnem, pedig tetőtől talpig bűzlöttem a rovarirtótól. Peterrel eljártunk sétálni is a falu mögötti mezőre, majdnem beérett napraforgót szedtünk, és hazafelé törtem a magokat, köpködtem a héját és tapostam a levelek között rejtőzködő bogarakat.

Estefelé a szülőkkel együtt visszamentünk Ťahanovcébe, mindannyian egy Ladában szorongva, mindenekelőtt, hogy elérjük a hétórai híreket, közben komoly beszélgetések a jövőt illetően a reménybeli anyóssal, később Peter testvéreinek kitérő pillantásai, amikor véletlenül összefutottunk a szűk előszoba-folyosón. Peter képes volt olykor órákra elmerülni Borges, Cervantes, Bolaño szövegeiben; az ilyen pillanatokban lábujjhegyen kellett közlekednem, különben „muszáj ekkora zajt csapnod? Blanka, ha megkérhetlek…” Így csak unottan hallgattam a discmant az ágyban és vártam az éjszakát.

Mert éjszaka, amikor az egész család már aludt, Peter bezárta az ajtót és mellém furakodott az ágyba, egy ember alig fért el rajta, de főleg „csendben, csak csendben, nehogy meghalljanak minket, apa nagyon rossz alvó”. A spermát az ablakon át köptem ki a panellakás előtti járdára, nem volt kedvem megkockáztatni egy randit valamelyik holdkóros családtaggal vécére menet, főleg tele szájjal, ezért az ablak, ezért a gusztustalanság, bármire hajlandó vagyok, de lenyelni azért mégsem fogom.

Amikor két héttel később Peter kikísért a Prága felé tartó éjszakai vonathoz, rajtam a hetvenliteres hátizsákom, a kassai városi park mellett, ahol majd’ kicsattant a jókedvtől és hülyéskedett, úgy tűnhetett, megkönnyebbül, hogy elmegyek. Felrakott a vonatra, megpuszilt az ajtóban és látszólag komolyan odavetette, „vigyázz magadra Marseille-ben, ha jól tudom, tele van arabokkal, nehogy valami háremben végezd.” Rám jött a röhögés, vállon csaptam, „te hárem! menj haza, kérlek, menj és olvasd inkább az argentin regényeidet, mert lemaradsz az államvizsgáról,” és még a kupéban is azt ismételgettem, hogy micsoda ötletei vannak, még hogy hárem.

A nővérem talált diákmunkát egy intézetnél, amely a holokauszt áldozatainak és családjainak kárpótlásával foglalkozik, protekcióval kaptam meg a helyet; a csehek végig sandán néztek rám a két hét alatt. Minden reggel elém pakoltak egy rakat dokumentumot fénymásolásra, aztán már csak álltam a másológép mellett, egyengettem a papírokat és olvastam a leveleket, amelyekben a kérelmezők igyekeztek elmagyarázni, miért is kéne kárpótlást kapniuk. Órákon át olvastam elhurcolt apákról, akiket soha nem láttak viszont, a negyvenkettes kegyetlen télről, az éhezésről, a félelemről és a hiú reményről.

Ebédidő alatt mindig teát főztem magamnak a kiskonyhában, a táskámból pedig elővettem egy almát, amiért Ondra, a cseh diákmunkás folyton szívatott, ah, micsoda meglepetés, ma héjában panírozott alma lesz az ebéd… nehogy a végén elhízz itt nekünk!” De Ondrát szerettem, tulajdonképpen ő volt az egyetlen, aki legalább időnként szóra méltatott. Nevetett, hogy mindenre azt mondom, aha, ahelyett, hogy igen, és egyszer, ahogy a létrán álltam és valami iratot kerestem, megkérdezte, „figyu, és az igaz, hogy a szlovákban a kokot szó durva káromkodás?”

A munkaidőm négyig tartott, metróval jártam az I. P. Pavlovról egyenesen haza. Prága nem vonzott, az estéket a nővéremmel és a családjával töltöttem, titokban olvasgattam a sógorom véleményezéseit, aki törvényszéki pszichiáter volt, különösen egy hajléktalan és annak esete keltette fel az érdeklődésem, aki kővel vert agyon egy férfit; addig ütötte az áldozat fejét, amíg a koponyában egy lyuk keletkezett, és amikor ott belül „valami fehéret” talált, szentül meg volt győződve róla, hogy az a férfi nem ember, hanem egy világűrből érkezett undorító betolakodó.

Két nappal a prágai indulás előtt már nem bírtam magammal, a melóban ingerült voltam és mogorva, hogy legyen már végre vége, iszonyúan örültem Franciaországnak, és a többiek rosszalló hallgatagsága is egyre inkább nyomasztott; azt viszont el kell mondanom, hogy én sem szakadtam meg különösebben azért, hogy a velük való kapcsolatomon valamelyest javítsak. És éppen aznap járt körbe egy papír az intézetben, egy olyan viccféle, amilyeneket e-mailben küldözgetnek, láttam, ahogy az alkalmazottak egymásnak adogatják és nevetnek, közben az arcukat ráncolják az undortól és a szórakozástól, és dél körül Ondra nekem is a kezembe nyomta, hogy „nesze, olvasd el.” Elborzadtam, amikor megláttam, miről van szó, a szar különböző definíciói, a szar, ami bújócskát játszik, a szar mint Napóleon, csupa ilyen úgymond vicces dolog. Elolvastam az egészet, de képtelen voltam nevetni rajta, túlságosan undorító volt, és azt gondolom, bizonyos dolgokról talán mégsem kéne beszélni.

Aznap este tényleg nagyon tele volt a tököm az egész diákmunkával, és azt mondtam a nővéremnek, hogy már örülök a tábornak, s hogy ott talán rendesen megtanulok franciául. A sógorom e szavak hallatán felnevetett, „pont azok a kriplik fognak majd beszélgetni veled,” azzal a testét egy természetellenes pózba csavarta és egy sor artikulálatlan hangot hallatott, „ooohhyyy, mhaaaa, gheeeaaa…” Nevettem, „most nyilván csak hülyéskedsz, miért beszélnének így? ezt nem hiszem.”

Az Eurolines autóbusza tele volt lengyellel, akik hangosan szórakoztak és a táskáikból mindenféle szendvicseket, rántott húsokat, vodkásüvegeket és stampedliket húztak elő, a busz folyosója már akkor tele volt szeméttel, amikor felszálltam. Pozsony csak az egyik megálló volt a Krakkó-Nizza vonalon. Egy hallgatag fiatalember mellett ültem, aki az órák hosszú sora alatt, amit egymás mellett töltöttünk, mindössze annyit mondott, hogy „przepraszam bardzo”, amikor felébresztett, mert vécére kellett mennie. Több mint tizenöt órát utaztunk, szombatról vasárnapra, és amikor hajnalban Nizzába értünk, csendben irigykedtem erre a fiúra, hogy a peronon valami idős nénike várja, mert engem, ez világos volt számomra, engem ott senki sem fog várni.

Átszálltam a Marseille-Toulon járatra, amelyen sokkal kevesebben voltak, már sehol egy lengyel, és nem volt dawaj kielicha vagy chodźmy się narąbać, végre egyedül ülhettem és bámulhattam kifelé az ablakon. Váltottam néhány sms-t Peterrel, „na, mi újság Márquezzel? elolvastad már a Száz év unalmat?” és ahogy közeledtünk Marseille-hez, lassan úrrá lett rajtam az izgalom, már csak a gondolattól is, hogy telefonon kell majd elmagyaráznom, hová jöjjenek értem, tök idegen embereknek egy tök idegen városban.

Az odaút alatt esett, maszatos táj az ablak mögött, félhomály és egy fél órás szünet a benzinkúton, ahol csak úgy álldogáltam az autós grill ponyvája alatt, ettem az összetört kekszet és néztem az erdőt, az erdő fölött fekete fellegek, de ahogy közeledtünk Marseille felé, újra napsütés és tiszta égbolt. Leanderekkel szegélyezett háromsávos autópályán haladtunk, a busz ablakának üvege mögött már a peremnegyedek, hatalmas panelházak és egy pillanatra feltűnt a reptér felé vezető leágazás is. Aztán valahogy bejutottunk a központba, előbb valami parkféleséget pillantottam meg, diadalívet és máris az autóbusz-állomáson álltunk, a Victor Hugo téren. Teljesen elnyúzva szálltam ki és megvártam, amíg a sofőr előhúzza a hatalmas hátizsákomat, természetesen utolsónak, a trafikban vettem telefonkártyát és a sarki fülkéből hívtam a Bellevue központi számát, „je suis place Victor Hugo, vous pouvez venir me cherchez?”

Két nő jött értem kendővel a fejükön, úgy néztek ki, mint anya és lánya, az autóban arabul beszélgettek és jóízűen nevettek valamin, egyáltalán nem vettek figyelembe, nem kérdezték meg, milyen volt az út és hogy miért jöttem egy nappal később, láthatóan mindegy volt nekik és nekem tulajdonképpen ez így megfelelt. Ahogy hallgattam az érthetetlen karattyolásukat, akaratlanul Peter és a szavai jutottak eszembe, arabok és hárem, nevettem magamban, ki tudja, nem oda visznek-e éppen, abba a hárembe. Elővettem a mobilom és írtam anyámnak, hogy ne aggódjon, „Szerencsésen megérkeztem, Marseille gyönyörű.”

 A Bellevue intézet a dombon helyezkedett el a város fölött, a főkapun jöttünk be és valami parkféleségen haladtunk át, fák, bokrok, virágok, amelyeknek a nevét sem ismerem, balra bambuszliget, meg az elmaradhatatlan leanderek. Egy szürke, háromszintes épület előtt parkoltunk le, az arab nők a porta mögötti helyiségbe irányítottak és többet már nem foglalkoztak velem, eltűntek a folyosó mögött valahol az intézet útvesztőiben.

Egy ideig álltam az ajtó előtt, gyűjtöttem a bátorságot, s mikor végre elhatároztam volna magam, hogy belépek, rögtön a küszöbön lefagytam, úgy tizenöt ember lehetett ott együtt és minden tekintet hirtelen rám szegeződött. Annyit bírtam kinyögni csak, hogy Blanka vagyok Szlovákiából, hogy épp most érkeztem és… elakadtam, mert nem tudtam, mit kéne még mondanom.

Az ebédlőből áthoztak egy széket, kicsit arrébb csúsztak, hogy én is le tudjak ülni az asztal mögé, aztán ők is sorban bemutatkoztak, bár a neveket azonnal elfelejtettem, nem is igyekeztem különösebben, mert örültem, hogy legalább a nemzetiségüket meg tudom jegyezni: egy algériai lány, egy svéd, egy másik algériai és egy román nő, majd egy olasz és egy szlovén srác és egy cseh lány. Cseh! Megörültem, hogy van itt valaki mifelénkről, az a lány ráadásul az én korosztályomnak tűnt, ellentétben azzal a román nővel, aki legalább ötven lehetett. Miután leültem, egy idősebb szakállas férfi szólalt meg, aki az intézet igazgatójaként mutatkozott be, szóval, hogy hol is tartottam? ja, igen, a reggeli toalett és a szolgálati beosztás…

Különösebben nem figyeltem oda arra, amit beszél, ehelyett szemügyre vettem a többi önkéntest, a hamvas algériai nőket, egyikük ráadásul kendővel a fején, a szőke svéd, úgy harmincas lehet, kicsit gyűrött arccal, a bodros hajú román nő, aki a bemutatkozáskor táborunk vezetőjeként aposztrofálta magát, a fiatal olasz, iszonyúan szimpatikus, kacarászó, vadul gesztikuláló, minden olasz gusztustalan prototípusa, és a szlovén, aki valószínűleg nem értette rendesen a franciát, mert az olasz mindent angolra fordított neki, az meg leszegett fejjel hallgatta és időnként bólogatott, s végül a cseh lány, kék szemű, karcsú szőkeség, aki barátságosan rám mosolygot, amikor találkozott a tekintetünk.

Ekkor hirtelen mindenki felnevetett, a szakállas a mondat közepén megszakította a beszédét és rákiáltott az olaszra: „Luca, figyelj rám, én itt arról beszélek, hogy mindenhonnan tökéletes emberek tökéletes testéről készült fotók árasztanak el bennünket, és mennyire sokkoló lehet belépni egy ilyen helyre, ahol egyetlen tökéletes testet sem látsz, te meg úgy fordítod annak a szerencsétlennek, hogy isteni tested van?! vagy mit zagyváltál össze?” És Luca röhögött és tehetetlenül hadonászott a kezével, „de Michel, mit tehetnék? egyszerűen isteni testem van, akár tetszik ez neked, akár nem! miért is titkolnám?” és látszólag elkeseredetten mentegetőzött, de akkor már mindenki dőlt a röhögéstől, mindenki a szerencsétlen szlovénen kívül, aki elég zavartnak tűnt.

A végén megkaptuk a térképet, a buszjegyeket, a szolgálati beosztást, s miután mindenki lassan felállt az asztaltól és csoportokban kezdett el beszélgetni, odafurakodott hozzám a cseh lány és felkínálta, hogy megmutatja nekem „hol fogsz lakni, egy olyan kis házikó a miénk”. A vállamra dobtam a hátizsákot, szenteltem egy rövid pillantást az olasznak, aki épp a svéd nőnek mutogatott valamit a falnak támasztott térképen, és követtem Martinát – „igen, én vagyok Martina” – az ebédlőn át, ki az épületből.

Elhaladtunk egy üres medence és néhány kerekesszékes mellett, akik a fák árnyékában parkoltak, aztán a dombról lefelé mentünk egy alacsony épülethez a bambuszligetnél. Martina útközben elmondta, hogy három napja érkezett és hogy már „egész jól berendezkedett”, állítólag csak hárman, Elena, a román nő, ő, Martina és én leszünk itt, a többiek a főépületben vannak, a konyha mögötti helyiségben, de ma kéne átköltözniük az új melléképületbe. Hallgattam őt és csendben irigykedtem, hogy olyan magabiztosan mozgott a placcon, és látszott, hogy már kiismeri itt magát.

Amikor odaértünk a házikóhoz, Martina a sarok mögé lépett és valami távirányító-féleséggel tért vissza, megnyomott egy gombot, mire nyikorogva nyílni kezdett az ajtó, ezzel egyidőben végig egy narancsszínű villanykörte villogott fölötte és csak akkor aludt ki, miután az ajtó mozgása leállt. Körbevezetett a házikón, kiskonyha, fürdő, a hátsó szoba két ággyal, ahol már ott voltak Elena és Martina motyói és az első szoba, az, ahol én fogok lakni, ágy helyett egy matrac a földre rakva. Ledobtam a hátizsákom, az ablakon túl egy sárga kutyát pillantottam meg, ahogy épp a bambuszliget körül ólálkodik, és akkor toppant be Elena, a román nő – „na, mi van, lányok, hogy vagyunk?” – meg sem várta a választ és eltűnt a fürdőszobában. Martina megsúgta nekem, hogy nem igazán kedveli Elenát, aztán sarkon fordult, „átmegyek Patrickhoz, megígértem neki, hogy benézek hozzá.”

Nehézkesen ültem le a matracra, nem tudtam, hogy egyáltalán kicsomagoljak-e, nem igazán akarózott, és amúgy sem volt hova pakolni a dolgaimat, sehol egy szék vagy egy asztal, egy szekrény, semmi. De különösebben nem zavart, inkább azon töprengtem, ki lehet az a Patrick, valami gondozó vagy netán egy marseille-i, nem lepődnék meg, ha időközben talált volna barátot a helyiek között. Martina eszköztelensége rögtön megfogott, egy olyan valaki volt, aki be tud illeszkedni bármilyen közösségbe, nem ismert, mégis odajött hozzám, kedvesen, természetesen beszélt velem, egyszóval a teljes ellentéte annak, ami én vagyok, aki két hét prágai diákmunka alatt három mondatnál aligha mondtam többet.

Csapódott az ajtó, megjelent Elena, a fején turbánba csavart törülköző, átment a fürdőből a másik szobába és dúdolni kezdett valami melódiát, hallottam a táska susogását, a hüvelykujjammal közben akaratlanul elnyomtam egy hangyát, amely felfelé mászott a matracon és nyomban észrevettem egy másikat is. Aztán még egyet, és még egyet és még egyet. Felálltam, felhajtottam a matracot, egy egész hangyabolyt találtam alatta, egy rakás nyüzsgő fekete pontot és egy utacskát, ami az ajtó irányába vezetett.

Ahogy álltam a helyiség közepén és azon gondolkodtam, hova rakjam át a matracot, hogy ne legyen a hangyakaraván útjában, kopogásra lettem figyelmes, felemeltem a fejem és az ablakban megláttam Lucát, az olasz srácot, aki az üvegen át vigyorgott rám, mutatta, hogy engedjem be, de amíg rájöttem, hogyan nyílik belülről az ilyen automata ajtó, már nem mosolygott, idegesen topogott, és miután bejött, az első, amit mondott, az volt, hogy „ma che cazzo fai? ragazza, che cazzo fai?” Értetlenül meresztettem rá a szemem, így átváltott franciára és megkérdezte, hogy segítenék-e a hurcolkodásban, mert az derék dolog volna tőlem, s hogy azt mindenki nagyra értékelné.

Öt hálózsák hevert a földön és mindenhol utazótáskák, párnák, retikülök, törlőrongyok, törülközők, kozmetikai termékek, napozókrémek, ruhadarabok, könyvek szanaszét; egyszóval kupi volt. Segítettem hurcolászni a dolgokat a melléképületi kétszobásba, ahová a főépület mögül lehetett bejutni, egy széles csatornavezeték és a virágágyások mellett, egy rövid vashidacskán át, ami egy kaviccsal felszórt gödör fölött húzódott, aztán végig az összekötött erkélyen, a második ajtó balra. A lakás nagyon tiszta és világos volt, kilátással a szemben álló épületre, fürdőszoba, vécé, egy szoba a szlovén és az olasz srácnak, a másikban a lányok: a két algériai és a svéd. A házikóval ellentétben ez a lakás teljesen be volt rendezve, de ez egyáltalán nem zavart, az én matracomról mégiscsak jobb kilátás nyílt, bambuszliget az ablak mögött és bónuszként Martina a másik helyiségben.

A svéd nő igyekezett valahogy terelgetni minket, valamiféle rendszert vinni a kaotikus rohangálásba, de nagyon hamar fel kellett adnia, mert senki nem figyelt rá, Luca gyakorlatilag semmit sem csinált, csak viccelődött és megnevettette a fiatalabbik algériai nőt, aki teljes erőből röhögött, csapkodta a térdét és azt kiabálta, „mais arrěte, Luca!”, az idősebb algériai viszont csak ült az ágyon, gondterhelt képet vágott, törölgette a verítéket a homlokáról és azt mormogta „mes enfants, mes enfants”, így végül szinte mindent mi ketten cipeltünk át a svéd nővel.

A földszinti folyosón sétáltam, délután, szieszta, sehol senki, próbáltam megtalálni a számítógépes termet, úgy gondoltam, valahol a lépcsőház mellett kell lennie, ha jól értettem, a lépcsők itt vannak, akkor hát… amikor a folyosó végén felbukkant Martina egy borral töltött kancsóval, rám mosolygott, szabad kezével átkarolta a derekam és a lifthez vezetett, „gyere, bemutatlak Patricknak.” Felmentünk az első emeletre, ismét egy hosszú kórházi folyosó, cipőtalpak cuppogása a linóleumon, aztán a harmadik ajtó jobbra. Martina kinyitotta és beléptünk.

Ez volt az első intézeti szoba, amit belülről láttam, gyönyörű kilátással a tengerre, a Frioul és If szigetekre, amúgy teljesen hétköznapi helyiség, leszámítva a közepére állított Vexe emelőszerkezetet. Az ablak mellett ott állt a kerekesszék, amelyben egy harminc körüli férfi ült, egész jóképű volt, karcsú, rövidre vágott fekete haj, barna szemek, hisz úgy néz ki, mint egy normális férfi, aki csak leült egy kicsit, hogy megpihenjen, gondoltam magamban, egy teljesen normális férfi, de csak addig a pillanatig, amíg ki nem nyitotta a száját. Martina bemutatott minket, „nos, ő az én Patrickom, az én arany bogaram,” a tolókocsis rám nézett, úgy tűnt, valamit mondani akar, a szája egy borzasztó grimaszba görbült, látható volt, mennyire erőlködik, végül csak valami „seuté”-szerűség jött ki belőle. Felém nyújtotta az ijesztően rángatózó jobb kezét, zavaromban kinyögtem, hogy „enchantée” és megpróbáltam megfogni azt a kezet, görcsösen az ujjaimba zártam, szorítottam, hogy ne rángatózzon annyira, hogy az a jelenet ne legyen annyira groteszk, de nem tehettem róla, az volt az érzésem, hogy a kezemben egy döglődő hal vergődik. És akkor ismét megszólalt Martina, „na, az ott a sarokban meg Drago, de hisz őt már ismered.”

 Meglepődve pillantottam oda, és tényleg, a helyiség egyik sarkában ott ült a szlovén srác és csendben engem figyelt, mindent látnia kellett, azt a jelenetet a kerekesszékes Patrickkal, de amikor találkozott a tekintetünk, csak bólintott. Martina hozzám hajolt és azt súgta, „nem tudom, mit csináljak vele, nem tudom lerázni, Patrickkal egy perc nyugtunk sincs tőle,” aztán lerakta az asztalra a kancsót, elővette a szekrényből a poharakat és mindannyiunknak töltött. Ittunk egyet „a mi táborunkra,” de engem hirtelen az az érzés kerített hatalmába, hogy el kell húznom innen, méghozzá azonnal.

 

György Norbert a kötet fordítása idején a Kisebbségi Kulturális Alap ösztöndíjában részesült.

 

 

Ivana Dobrakovová (1982, Pozsony)

Szlovák írónő és műfordító.

Eddig megjelnet önnálló kötetei: Halál a családban (Prvá smrť v rodine), 2009, novellák; Bellevue, 2010, regény; Toxo, 2013, elbeszélések; Anyák és kamionsofőrök (Matky a kamionisti), 2018, elbeszélések; A nap Torinó fölött (Pod slnkom Tutína), 2021, regény.