K. Varga Bence: E-GYE-TE-MIS-TA 7.

liaye/lomography felvétele

Kiséva, immáron özvegy Eva Branham, a könyvbemutató másnapján döntötte el, hogy öngyilkos lesz. Délutáni pihenője alatt végig azokra a szörnyűséges mondatokra gondolt, a hamis, hazug anekdotákra, a légből kapott spekulációkra, egyszóval mindarra, amit közeli és távoli ismerősei képesek voltak összehordani róla. Már a kézirat részleteit olvasva is sejtette, hiba volt rábólintani a dologra, mi több, tévedés – hiszen úgynevezett karrierjén és életútján szerinte nem volt semmi, de semmi ünnepelnivaló –, de a kiadói nyomás miatt nem volt mit tenni. Amikor pedig a könyv megérkezett a nyomdából, úgy érezte, ilyen ocsmány irományt még soha nem vett a kezébe. Nem is annyira az apró tévesztések, a kiszínezett jelenetek zavarták, mintsem az a hamis látszat, hogy az ő élete összefoglalható volna pár száz oldalban, néhány ember elmondása alapján. Pedig az ötlet, hogy kutassák fel például rég elfelejtett szerelmét, vagy a festővé lett egykori munkatársát az étteremből, ahol még a kutatóintézet előtt dolgozott, alapvetően tetszett neki. Hiszen éppen ezek az epizódszereplők azok, akik olyasmit láthattak belőle, olyan különböző pillanatokban voltak az életének a szemtanúi, amelyekből összeállhat az, amit mindig is gondolt: tudniillik, hogy az ember nem egyéb, mint végtelen szempontok és döntések és fájdalmak és örömök és bántások és tévedések összessége. A sok-sok milliárdnyi részkisévát akart megmutatni a világnak. A nagybetűs E-GYE-TE-MIS-TÁT, aki összetöri az apja szívét, a szelídet, aki fél még az öleléstől is, a vadat, aki egydélelőttös fiúkba gabalyodik bele, a kitartót, aki, ha kell, a szart pucolja egy koszos angliai étteremben, a törékenyet, aki hányásig iszik vadidegen táraságokban éjszakánként, és az elhivatottat, aki éjt nappallá téve görnyed a disszertációja felett és tudományos karriert fut be egy számára mindörökké idegen nyelven is. Erre jön egy kontár, túlbuzgó újságíró, és mindazt, ami a lényeg volna, egy mozdulattal félresöpri, hogy a világ elé tárja ezt a hazugsághalmazt. Miszerint fiatalon, a nehéz családi háttérből is ki tudott törni, de nem elégedett meg Budapesttel, Kelet-Európa posványával, ezért kimenekült, ki a nagy semmibe, a bizonytalanságba, ahol az akaraterejének hála addig küzdötte magát, míg fel nem ismerték a tehetségét, hogy ma már az elméleti szociológia egyik fontos úttörőjeként emlegessék őt és megboldogult férjét. Köpni támadt kedve ettől az ízléstelen, hollywoodi filmbe illő felszínes kreálmánytól, amely minden volt, csak igaz nem. Mindenről szólt, csak róla, valódi énjéről nem.

Felállt a székből, az ablakhoz ment. Odakint erősen sütött a nap, az egész szobát bevilágította. Megint felidézte magában az apjával folytatott utolsó beszélgetését. Amióta megtudta, hogy gyógyíthatatlan agydaganata van, önkéntelenül is újra meg újra átélte a látogatás minden percét, onnantól, ahogy a döcögő vonaton megpillantja a falu határán lévő kiserdőt. Emlékezett, hogyan várta apja, erőltetett-szelíd mosollyal, nyájasan, mintha a szívét nem emésztette volna fel a harag, na meg az alkohol. Hallotta most is az elviselhetetlen csendet, amely kettejük között feszült a hazaúton, és érezte a faluban terjengő tehénszar szagát. Szájában is megjelent annak a reggelről megmaradt kávénak az íze, amellyel apja kínálta a konyhában, ahol elhelyezkedtek. Élénken élt benne a pillanat, amikor az apjából, akárcsak egy vulkánból a gőz, minden előjel nélkül kitört a szemrehányás:

– Örülök, hogy anyádnak ezt nem kellett megélnie.

Ezek a szavak örökre vele maradnak. Úgy emlékezett, válasz nélkül hagyta a dolgot, csak a sarokban felkunkorodó műanyag padlót nézte.

– Sokat gondolkodtam, hogy vajon én hibáztam-e el az egészet. És tudom jól, hogy nem voltam tökéletes. De a kurva hétszentségit! Írsz egy levelet, és elrepülsz a picsába, Angliába? Aztán fél év után méltóztatsz felhívni? Most meg ide esz a rosseb? Mit akarsz? Az arcomba dörgölni, hogy szar apa voltam? Vagy hogy milyen jó ott neked? Azt hiszed, én nem tudom, hogy itt nem lehet élni? Hogy csak megdögölni érdemes itt? A rokkantnyugdíjam felét gyógyszerre költöm, a másik felét meg borra, hogy ne kelljen arra gondolnom, hogy a fizetésem felét gyógyszerre költöm.
– De hiszen felajánlottam, hogy küldök pénzt. Az ösztöndíjból most már futná.
– Megmondtam, hogy nem érdekel a pénzed. Nem a pénzed fáj.
– Hanem?
– Az, hogy nem vagy itt. Az üres szobád, a régi játékaid a szekrény mélyén, az iskolás füzeteid a fiókokban. Mind csak azt juttatják eszembe, hogy nem voltam neked elég jó. És nem, nem az volt a te bajod, hogy kocsmába jártam vagy mindig új nőim voltak. Az a helyzet, kislányom, hogy te szégyellted apádat.
– Te most is be vagy rúgva?
– Hallgass! Te engem többé ne merészelj felelősségre vonni. Mondd ki, ha egy kicsit is tisztelsz, mondd ki, hogy szégyelltél. Nem azért, mert nem voltam gazdag, nem azért, mert ittam. Azért szégyelltél, mert én… én voltam.
– Te akartad, hogy egyetemre menjek. Hogy „legalább” nekem jobb legyen. Nem így volt?
– Igen. Igen, így volt. Mert én, ellenben veled, kislányom, minden hibámmal meg gyengeségemmel együtt sem vagyok olyan rossz ember, mint te. Tudod hány ótvar-szar alakot ismertem meg én a gyárban? De soha nem vettem volna a bátorságot, hogy fintorogjak a hátuk mögött. Te magadnak mindent megbocsátasz. Másoknak meg, hát, semmit. Lett volna olyan forgatókönyv az életben, aminek az a vége, hogy te nem fordulsz el apádtól? Mondd meg nekem őszintén, kislányom. Legyél egyszer végre őszinte velem.

Ennél a résznél kívülről látta magát, ahogy könnyezve felpattan a konyhaszékből, felkapja a bőröndjét és kiviharzik a lakásból, miközben orra alatt azt motyogja, hogy „én ezt nem hallgatom tovább.”

Papírt húzott elő, ceruzát fogott, és az asztalhoz ült, hogy megírja a búcsúlevelét. Oldalra pillantott, a kanapén heverő könyvre: a borítóról saját maga vigyorgott vissza. Nem, ez így semmiképpen sem méltó, erre gondolt. Összefirkálta a néhány suta sort, amelyet addig írt, majd összegyűrte a lapot. Érezte, ha most pillanatnyi felindultságában megindokolja döntését, az éppúgy elferdíti az igazságot, mint a róla szóló könyv. Ha most leírja azt a pár gondolatot, ami az elmúlt egy hétben kínozni kezdte, ugyanúgy csak egy végletekig hazug képet ad magáról az utókornak. Megint a könyvre pillantott, és ekkor már pontosan tudta, hogyan hozza helyre a hibát: megírja ő az életét, méghozzá ezeknek az embereknek a szempontjából. És már hallotta is a fejében a hangokat, élete fontos szereplőinek hangját, akik mind-mind a maguk módján szerették, majd pedig gyűlölték meg őt.

Az érzés, hogy rátalált az egyetlen lehetséges, igaz befejezésre, felvillanyozta. Újabb papírt vett elő, és gépiesen, gondolkodás nélkül írni kezdett az apja nevében, arról, ahogyan elújságolja a nővérének, hogy őt, mármint Kisévát, felvették az ELTE-re.

Éjfél is elmúlt, mire elfáradt, ekkorra a fejében tolongó barátai és rokonai is némileg elcsendesedtek. Végignézett az asztalon, és tudta, ha így halad, alig néhány nap alatt elkészül. „Egyetemista” – írta fel az első oldal tetejére. Aztán áthúzta, és felírta csupa nagybetűvel, szótagolva. Elmosolyodott. Már csak egyetlen kérdés maradt hátra. Pisztoly vagy gyógyszer?

K. Varga Bence (1994, Kapuvár)

Első elbeszéléskötete 2022 decemberében jelent meg Repedések könyve címmel az Apokrif Irodalmi Folyóirat és a Fiatal Írók Szövetsége Apokrif-könyvek sorozatában.