Pungor András prózája

Helen Anderson felvétele

Jó fiú

Bedugult a Hungária körút, a munkagépek felszedték a régi aszfaltot. Forró kátrányszaggal lett tele a Népliget. Galambok ültek a villanyoszlopokon. Leparkoltam a kocsit a mellékutcában.

Az irodaház tükrében jött egy villamos, összepréselődött a fénytörésben. Üresek voltak az előtér piros székei. Nem nézett fel a recepciós lány, amikor elmentem mellette. Nyikorgott a lift, döccenve állt meg a harmadikon. Megkapaszkodtam, féltem, lezuhanok. A folyosóról nyíló ajtókon rézből voltak a számok. Közel hajoltam az egyikhez. Kopogtam. Gyere be, kiabált valaki. Benyitottam, és a szakállas férfi asztalához léptem. Mitől hízott meg ennyire? A laptopját nézte. Nem mondta, hogy leülhetek. Az ablakhoz sétáltam, leveleket sodort a szél az utcán. Anyámmal régen kartonlapra ragasztottuk őket. A tanárnő megdicsért, senki sem szeretett az osztályban.

A szakállas a torkát köszörülte. Rám nézett, összerezzentem. Két napod van a jelentésre, mondta. Mert kirúgsz, kérdeztem. Ingatta a fejét, intett, mehetek. Megfordultam, égett az arcom. Észrevettem, az ajtó mellett festmény csüngött a falon. Fehér alapon fekete folt. Egy madár vagy felhő? A lányom már tud madarat rajzolni, a fiam síneket.

A saját irodámba mentem, néztem a monitort. Facebook, portál egy, portál kettő. Word, négy bekezdés, TikTok-videó. Felpattantam, csattant a szék támlája a szekrényajtón. A falhoz bújva haladtam az erkélyre vezető ajtóig. Kint alig tudtam meggyújtani a cigit. A nők távol álltak tőlem. Mondott valamit az egyik, a többiek nevettek. Ő is szeretett így nevetni. Élesen.

A menzán híg volt a leves, rágós a hús. Egyedül ültem az asztalnál. Zörgött, hangoskodott mindenki. A húsnak ház formája volt, a késsel vágtam rá ajtót. Apa, kijössz játszani? Most dolgozom, kisfiam. Kiittam a vizet az üvegpohárból, visszavittem a tálcát. Ötvennégy lépcső vezetett a szobámig. Leültem a székre, néztem a képernyőt. Kék volt és sárga. A falon nem volt festmény, a barna szekrényről egy lakat fityegett. A bolhapiacon vettem, csiszolópapírral, rozsdaoldóval tisztítottam meg. Egy óra volt, négy óra volt. Hol voltam eddig? Kikapcsoltam a gépet.

A lift rázkódott, a recepciós lány rágózott. Hiába kerestem a tekintetét. Kocsiba ültem, a belvárosban parkoltam le. Mászkáltam estig. Rágyújtottam, vártam, hogy felkapcsolódjanak az utcalámpák. Valami nyikorgott, sírt egy nő a trafik előtt. Az audis rosszul parkolt, a škodás dudált.

A pincepadlót rácsozta a fény. Fájt a dobhártyám a zajtól. Alaktalan massza rángatózott a parketten. Három rövidet ittam. A barátaid elmentek, kiabálta a lány. El, hazudtam. Gyerekkoromban volt utoljára barátom. Amikor beteg lettem, nem látogatott meg. Mit kérsz? A fülemhez hajolt, sört, válaszolta. Kértem magamnak is. Meséltem neki, mesélt nekem. Nevetett, nem nevettem. Jó fiú vagy, kiabált. Anyám mondta ezt mindig, ha jó jegyet kaptam, ha időben értem haza. A pultos rosszul adott vissza, a kopasz reklamált. Bőrdzsekije zsebében volt a keze. Nem vagyok jó fiú, kiabáltam. Nem ízlett a sör, kértem rövidet. Lehúztam a negyediket is. Otthagyott? Ott, de mi közöd hozzá? Jó, nem kell bekapni, gyere táncoljunk. Inkább menjünk, mondtam, merre laksz? Tudsz így vezetni? Nem ittam eleget, kiabáltam. Nevetett. Megbotlottam, négykézláb másztam fel a lépcsőn. A biztonságiak megragadtak, röhögtek. Felhúztak a földről. Nadrágomba töröltem a kezem.

Részeg vagy, húzta el a száját a lány. Hívjak taxit, kérdezte. Nem kell, mondtam. Kövér férfi fordult be a sarkon. Nem akartam lehányni.

Hol állsz, kérdezte megint a lány. Szédültem, megfogta a kezem. Nem kell! Elbotlottam a padkában. Megfogta a karom, kinyitottam az ajtót. Mélyre hajoltam, parancsolj, mosolyogtam.

Hideg volt a kocsiban. Simogatta az arcom. Hosszú műkörmei voltak. Egyiken csillogott a kő. Behunytam a szemem. Kigombolt, kapaszkodtam az ülésbe. Nyugi, mondta, nyugi. Bárki jöhet erre, mondtam. Villamos csörömpölt.

Jelzett a mobil, kotorásztam a zsebemben. Állj le, nem férek hozzá, mondtam. A lány felemelte a fejét. Rosszkor, kérdezte a telefonban. Dolgozom, mondtam. Ő az, suttogta a lány. Eltartottam a mobilt. Ő, suttogtam. Mikor mész haza, hallottam a kérdést. Későn, mondtam. Holnap elhoznánk néhány holmit. Mikor jöttök? Dél körül. Akkor már nem leszek otthon, mondtam, a gyerekek? Már alszanak, mondta, dolgozol? Igen, mondtam már. Hallgatott. Néztem a műszerfalat, százhuszonnégyezer kilométer. Öt éve vettem, akkor jól ment. Neki ment jól. Ruha kell nekik, mondta a telefonban. Már adtam rá. Milyen apa vagy te?

Aztán felnézett a lány, és mosolygott. Lassan ment, mondta. Felhúztam a cipzárt, nem vagyok jó passzban. Rágyújtottam. Három utcára lakott, két söröző, harminckét kapualj. Valaki átfutott az úttesten, autó dudált. Balkanyar, azt a kocsmát ismerem. Virágárus, itt vettem neki rózsát, fehéret, mert azt szerette. A lány kiszállt. Köszi, mondta. Megigazította a szoknyáját. Becsapta az ajtót. Lehúztam az ablakot. Jó a segged, mondtam. Fintorgott, elindult a ház felé. Néztem utána. Megfordult, visszajött. Az arcomra tette a tenyerét. Jó fiú vagy, mondta, hívj fel. Nem mentettem el a számát.

Felbőgött a motor. Üresbe tettem, az egyes reccsent, a kettes nem. Egy utca, két utca, egy kereszteződés, egy lámpa. Lecsavartam a fűtést, kidobtam a csikket az ablakon. Ütöttem a kormányt.

Elértem a falutáblát, most már nem lehet baj. Rágyújtottam megint. Sötét volt. A redőnyöket lehúzták, ágakat szórt a szél az útra. Utolsó kanyar, jobbról semmi. Egy macska ugrott a kerítésre. Leejtettem a cigit, lehajoltam érte. A padka, bazd meg! Gurult a dísztárcsa. Megálltam, kilöktem az ajtót. Tenyerem a földön. Szarszaga volt az aszfaltnak. Felnyomtam magam. Hintázott a ház, rám dőlt a bukszus. Felkapcsolták a villanyt. Bedobtam a tárcsát a csomagtartóba. Lassan indultam. Beálltam a kertbe, belebokszoltam a szilvafába. Fájt. Kinyitottam az ajtót, megálltam a küszöbön. Hallgatództam. Nem jöttek haza.

Lekvárosat, lekvárosat, ütötték az asztalt. Vágtam a kenyeret. Sárga volt a vaj. Talán baracklekvárt adtam nekik. Kinyitottam a szekrényt, második polc, Mickeys tányér, Minnys tányér. Apa, te viszel minket? Miért, ki vinne? Ő zuhanyzott, az asztalon hagyta a mobilt: hiányzol. Nem volt elmentve a telefonszám. Ki írogat, kérdeztem tőle, mikor kijött a fürdőszobából. Elfordult. Megfogtam a csuklóját. Meg akarsz ütni? Csodálkozva néztem rá. Elengedtem, hátrébb léptem. Játszol velünk, kérdezte az egyik gyerek. Apa most fáradt, mondtam. De játsszál, mondta a másik. Ő beült az autóba, elhajtott. Az ablakban álltam. Csörgött a mobilom, az anyja hívott. Sok neki, mondta, a gyerekek, a munka, nem bírja egyedül. Egyedül, kérdeztem.

Kapar a torkom, arcomra szorítom a párnát. Félrever a szívem, talán van még Nescafe. Amikor elvitte a gyerekeket, még volt három tasak a fiókban. Húsz évig bírta a kotyogós, de a munkások ráöntötték a sittet. Hónapokig bagóztak a teraszon. Bocs, főnök, fizu lesz, kérdezték. Mikor fejezitek be, kérdeztem. Holnap, főnök, mondták. Eltűntek ők is.

Hánynom kell, hideg van. Felhúzom a térdem, sziszegek. Fel kell kelni. Hideg a padló, kihúzom magam. A falnak esem, szám előtt a tenyerem. A fürdőben belerúgok a sittbe. A vécé fölé hajolok, behunyom a szemem.

Ki kellene nyitni az ablakot. Mi lesz, ha előbb jönnek? Remeg a lábam. Öt lépés a konyha, három, kettő, egy. Támasztom a pultot. Nincs kenyér, köpök a mosogatóba. Megnyitom a csapot, előre dőlök, szürcsölöm a vizet. Már az államon folyik, már a hasamon folyik. Elzárom a csapot. Kint ugatnak a kutyák, a postás zörög. Kihúzom a konyhafiókot, ott a három tasak. Vizet melegítek. Kavarom a kávét. Forró, lassan iszom. Kimegyek egy cigire, mélyre szívom a füstöt. Reszketek.

Csak néhány lépés a fürdőig. Még három. Még kettő. Még egy.

Megnyitom a zuhanyt. Forró a víz. Fáj. Almás tusfürdő. Az ő illata, az én illatom. Elzárom a csapot, tükör elé állok. Nem nézek bele.

Beteszem a fülhallgatót. Borrowed Time, a kölcsönidő. Hunyorgok a füsttől, csoszogva dúdolok, táncolok a nappaliban. A teraszajtó üvegében megpillanthatnám magamat. „When I was younger, living confusion and deep despair.”

Elhalkul a zene, megcsörren a mobil. Anyám hív. Sír. Beszélt hozzá, de apám folyton elfordította a fejét. Két kézzel fogta meg az arcát. Rám nézz, te szerencsétlen! Hívta a mentőt. De mit mondott az orvos, szakítom félbe. Nem válaszol. Mit mondott az orvos? Csak zokog. Kinyomom.

Fáj a dobhártyám, a fejem, a mellkasom. Nem kapok levegőt. Összegörnyedek, befogom a fülem. Üvöltök, kiegyenesedek. A széket az ablakba vágom. Felborítom a dohányzóasztalt. Ezer szilánk. Vörösek a lábnyomaim. Kitépem a szekrényajtókat. Nézek magam elé.

Megírom a jelentést. A Hungárián nem lesz dugó. Elvonulnak a munkagépek. A recepciós lány nincs a pultnál. A lift nem nyikorog. A szakállas elolvassa a jelentést, bólint. Lemegyek a lépcsőn. Összefutok a lánnyal, a pultjához siet, rám mosolyog. Szia, mondom. Szia, mondja. Az előtérig együtt megyünk. Leülünk a vörös székekre. Egymással szemben. Ő előrehajol, én előrehajolok. Mesél, mesélek. Simogatja az arcom. Hosszúak a műkörmei, kő csillog az egyiken. Behunyom a szemem. Alszol, kérdezi.

Pungor András (1967, Budapest)

Író, újságíró. Legutóbbi kötete A hetedik nap a papáé címmel jelent meg a Scolar kiadónál.