Kerényi Tamás: Írók, akik nem szeretnek minket 1.

Hervinsyah Kusumanagara felvétele

A bejáratnál néhányan azonnal felismernek, ideges fény villan a szemükben. Kint zuhog, nyakamba csorog a víz. Hetek óta fuldoklik a város a hőségben, régóta váratott magára a zápor. Míg a bicóval ideértem, szarrá áztam teljesen. Sebaj, a meleg mindig olyan elviselhetetlen, megszárad rajtam a ruha, mire véget ér a felolvasóest. Utána meg nyilván be fogok baszni. Éjfél felé mindenki részeg lesz, így nem aggódom, hogy kilógok-e a tömegből, ráadásul sárgaréz pipám a kulcstartómon fityeg. Szandálomból kirázom a koszos vizet, nadrágom gőzölög. Néhány ismerős a falat támasztja, kajánul biccentek feléjük, na-mi-lesz-ebből, olvasom le az arcukról. Szeretem ezeket a rendezvényeket, pláne, hogy pénzt is kapok egy-egy írásért. A szerkesztő azt mondta, csak hozd a szokásos stílusodat.

Kitárom a tömör fa kapuszárnyat, a vastag füstüveg megremeg, kiszáradt darabokban hullik az aszfaltra a glett. A ház valaha elegánsan pompázhatott. Csupasz téglába fúrva a fényes fémlogó, „Prózai kávéház”, az irodalmi élet legmenőbb színtere. Penészszag, félhomály, valami drum and bass szól messziről. Nyilván csapatás lesz a végén, az elvégzett munka jóleső extázisában. Ismerem a járást, jó párszor megfordultam itt. Igazából el se kellett volna jönnöm, megírhatnám simán fikcióként. A lebetonozott porolóudvart eldobott papírszalvéták, félig szívott csikkek, koktélnapernyők pettyezik, a falon még ott a kopott zománctábla: „Tiszta udvar – rendes ház”. A néhai házmester összeroppanna, ha látná, mi folyik itt manapság. A tömböt ezidáig nem bontották le, de kétség nincs afelől, mi lesz a sorsa. Köztudott a rendezési terv, egyszer csak, egészen hirtelen, el fog tűnni minden. Az ideiglenesség adja e közeg lényegét. Az egyik hajdani szobában működik a söntés, korsó csapolt sört rendelek, rögtön a jobbikból. Azután úgyis mindegy, mit iszok, pláne, ha Unicum is kerül mellé, meg persze fű. A húspiac felhozatala igen gyatra, ma nem is emiatt jöttem, de sose tudni, mit hoz az este. Az irodalmi életben mindig akad egy-két lelkes szatellit.

Meglátom a mai est főszereplőjét, itt maradt dinoszaurusz, élő kövület. Folyásnak indult ötvenes, szakállában ősz szálak, igyekszik lezseren öltözködni, de a test réges-régen túlélte ruhatárát. Ráköszönök, mondom a nevemet, úgy tűnik, nem ismer. Lesz ez máshogy is. A mellette álló gyűlölködve néz fel, az övén lógó bőr oldaltáskájában matat, sodrós dohányt vesz elő. Üvegpohárból isznak, lecsapódó pára a borospalackon. Fejem ingatom, Villányi a romok közt.

Na, és hogy van a Robi, szólít meg az örökifjú szervező, pedig már épp lépni akartam. Gondolom, a negédes hanggal szeretne megpuhítani, nagyon rossz a hírem. Pedig én mindig adok a célszemélynek egy esélyt, mégis általában lukra futok. Sajnos hivatalból ismerem az összes megjelenést, már csak ezért is járna számomra a veszélyességi pótlék. Megfojt ez a langyos pocsolya. Kedvesen visszamosolygok, Robi bácsi köszöni szépen, kíváncsian várja, mit írok meg ebből, jó sok olvasót szereztem eddig is a lapjának. Meg hát mindig élénk a visszhang. És a kollégád, ő nem jön ma el, kérdezi gyanakodva. Különben olvastam, amit a Kraszlán új könyvéről írtatok. Igen, az nagyot ment, ismerem el.

Elköszönök, hátamban érzem aggódó pillantását. Megkaptam persze én is azokat a leveleket, amit maga a felháborodott író küldött, valamint a neves barátok dühöngését. Őszinte megbotránkozással közölték, talán egy másik esten voltak, mert nem tudják elfogadni ezt a mérhetetlen utálatot, sugárzó előítéletet, egész egyszerűen nem ezt várták. A kortárs irodalom legnagyobb élő legendája, tíz év után jelentkezik a korszakos nagyregénnyel, és akkor a nyilván nagyon fiatal és tapasztalatlan kolléga ezt képes összehozni kritika gyanánt. Ketten cipeljük ezt a rovatot, Helyszíni beszámoló a neve. Láthatóan nem vagyunk az irodalmi élet szíve csücske, pedig mi legalább életet viszünk a hullaházba.

Úgy döntök, egy felest muszáj leküldenem, rá is kéne pippantani. A pultnál elkap egykori főszerkesztőm, akivel az egyik sajnálatosan rövid életű kereskedelmi újságnál dolgoztam pár évvel ezelőtt. Már most be van kamillázva, általában hasonló állapotban dolgozott anno az irodában is. Érdekes módon még így is képes volt tartani a határidőket, tolla jól fogott részegen, így senki sem emelt kifogást, pláne, hogy a munkatársakkal csapatostul jártak ki töltekezni a közeli kocsmába. Sose kerestem annyit, mint ott, de sajnos jött egy kormányközelioligarcha-csere, és kiapadt az aranybánya. Kérdezés nélkül leadja az aktuális pletyókat, ki kivel kavar éppen, feleség, férj, házinyúl, van itt minden. És azt hallottad-e, hajol közelebb, kisfiús arca gonosz grimaszba torzul, kik kapják az idei Tar-díjat? Felsorol néhány nevet, na ne, suttogom, és ezt így, hogy? Tudod te is jól, kikből áll a kuratórium, beleírtak pluszba pár havert, és leszarták, amit a szakmai testület tanácsolt. Na jó, erre nekem innom kell, mindjárt jövök mondom, néhai főnököm is felpattan. Én is tolok egy rumot, ezt józanul úgyse lehet kibírni, kacsint. Az öreg a támogatottak öröklistáján van, minden oldalra bebiztosította magát. Állítólag annak idején a fedőneve Regős volt, és tudod, hogy a lánya kivel házasodott, vihogja el magát. Mondjuk azt egyszer meg is dugtam, amikor gyakornok volt. De szemét állat vagyok, már visítva nevet, Regős!

Az a jó a pipában a tekert cigihez viszonyítva, simán kihagyható a dohány. Egyrészt az nem is egészséges, én meg speciel komolyan be is szédülök tőle. A csavart rakétát meg folyton tovább kell adni, és kinek van kedve állandóan osztozni, pláne idegenekkel. Ráadásul a barom nagy bláz durván feltűnő, és hiába nem veszik errefelé annyira mereven, azért ez itt messze nem Amszterdam. Az sem elhanyagolható szempont, hogy így egy másodperc alatt megvagyok, majdnem észre se venni. Legjobbság, csak ezt tudom mondani. Magamra zárom a WC-t, fejemet a fehérre festett préselt fa ajtónak nyomom, valaki a szomszédban hány, lent a linóleumon húgyfolt és egyéb gyanús folyadék elegye. Előveszem a kulcsom, letekerem a kupakot, nagyon hasznos megoldás, felettébb örültem, amikor rábukkantam a grow shopban. Körmömmel megcsippentem a borsó nagyságú hazai termesztésű anyagot. Magyart a magyarnak. Nekem, hál’isten, elég egy egészen kicsike, letépek hát egy szeletkét. Az öngyújtót fejjel lefelé tartom, csak sokadik alkalomra sikerül szikrát csiholni. Úgy tűnik, a szomszéd magához tért, kitámolyog, látom elhaladó árnyékát. Mosdóba köpés hangja, a zene egy pillanatra felhangosodik ahogy kilép, majd újra csönd vesz körül. Azt a kurva, sziszegem, nem figyeltem oda, és a gáz, ami szétfolyt, óriási lobbanás kíséretében megéget, érzem az ujjaimról lepörkölődött szőr édeskés illatát. Szívok egy teli tüdőset, felizzik a fű, majd azonnal szénné is ég. Nekiverem a szerszámot az elválasztó falnak, a hamu kiesik, a maradékot, amit eddig térdemen egyensúlyoztam, visszateszem a pipába. Rázárom a fedőt, felállok és csak ekkor fújom ki a benntartott füstöt. Kiszáradt számat az erre az alkalomra tartogatott utolsó korty sörrel öblítem le. Kész is a hangolás, ahogy zenész ismerősöm szokta mondani.

Lehuppanok az első sorba, a színpadon, már mikrofonnal a kezében készül a vendég, előtte a pogácsás tál, az elmaradhatatlan kellék. Nézem a maga elé meredő arcot, hiába nyeri el évről évre az ösztöndíjakat, nem képes egyetlen izgalmas könyvet se letenni az asztalra. És senki se szól neki, az irodalmi élet, mint egy önmaga farkába harapó kígyó, körbe-körbe tekereg. És a vörösbort nem hűtjük, jut eszembe. Orrcimpám kitágul, mint vadászat előtt, izgalom a gyomorban, ugrás előtt megfeszülő izom, érzem a préda vergődését, ahogy fogaimmal tépem a húst, és véres szájjal felüvöltök.

Kerényi Tamás (1973, Debrecen)

Angliában él, 2020-óta publikál, többek között az Élet és Irodalom, a Jelenkor, a Tiszatáj és a Műút folyóiratokban.