Gyurász Marianna: Írók, akik nem szeretnek minket 3.

Alagi Mihály felvétele

Álmomban közönséges kenderike vagyok. Lesből támadok a határban termesztett negyvenkét tő növényre. Nyelem a magját, mintha ez lenne az első és utolsó alkalom az életemben. Mintha kérész volnék, vagy felszabadult emberi tudat, tudattalan, madárcsontoknál is könnyebb. Az ürülékem egy kertvárosban hullik, most én vagyok a magvető, és a magok nőni kezdenek, kontrollálatlanul szöknek az égbe. Amint elég magasra nyújtóznak, a tövükben száz meg száz ifjú matematikus-akarnok gyürkőzik neki, hogy ismét megírja a Végtelen tréfát. De erre olyan megállíthatatlanul tör rám a nevetés, mintha hánynom kellene. Most, nyomban, azonnal. Utoljára abban a véget nem érő psytrance-buliban éreztem ilyet, amibe a négy évvel ezelőtti csajom (szerettem volna így nevezni, pedig inkább fordulópontom volt, mindegy) rángatott el. Egy apró tablettát adott, egy órával később már az orromon tört fel a gyomorsav, ugyanilyen kérlelhetetlenül. Alig volt időm lehajolni a sarokban, csak áradt, figyelmeztetés nélkül… Ez már nem az álom. Kár.

A számban gyűlő nyáltól már elkezdtem megszabadulni. A pólóm ujja legalábbis nedves, és előbb az állkapcsomat támasztottam. Egyébként is ráférne már a mosás. A biztonság kedvéért azért köpök egyet.

– Laci, baszd meg.

Mintha a nevemet hallanám. Megemelem a fejem. Nehéz. A Nyomdában vagyunk, legalábbis azt hiszem, úgyhogy körülnézek egy kicsit jobban. Aha. Nyomd A P-partyt volt a hely neve, még mielőtt a futtatói rá nem döbbentek, hogy a partyarcok le sem szarják őket, ám kényelmesen közel van pár jobbfajta irodalmi olvasztótégely meg kávéház, a Prózai is például. Nem volt nehéz átbrandelni magukat. Az irodalmárok pedig híresen sokat adnak az önképükre és a környezetükre.

Pár óvatos fejmozdulattal próbálok megbizonyosodni a hollétemről; a lepukkant, bekerített terasz elég jó támpont. A mikort későbbre tartogatom. Most az jön, hogy hogy a magasságosba is kerültünk ide. Össze kell raknom az emlékeim, megtalálni, glédába, leírni, elküldeni Robinak, mert a kötelező körök utáni bebaszás egy dolog, de amiért jöttem, azt el kell végezni. A pénzért csinálom, ha eddig nem jött volna le. Erre elveszítem a kontrollt. Nem tragédia, persze, csak legyen meg a karakterszám holnapra.

– Egyél egy pogácsát! – a jobbomon ülő srác, nem az, akinek az irányából a nevemet hallottam, kiborítja a zsebei tartalmát a sörtől ázó asztalra. – Ingyenkaja. A könyvbemutatók egyetlen valódi szubsztanciája. A múlt hónapban is elmaradt a kibaszott honorom! Soros ehető dollárjai. Csak most még sörösek is. Hahahaha.

Felröhög. Anyám. Ki a fasz beszél így. Szerintem még álmodom. Mindenesetre elveszek egy pogácsát, bár a mozdulatra olyan fájdalom nyilall a jobb halántékomba, hogy majdnem felszisszenek. A balra ülő srác fintorog, még a szemem sarkából is látom. Mégis mi volt ebben a fűben?

– Laci, baszd meg – muszáj a hang forrása felé fordulnom, hogy harmadszorra nehogy kimondja a nevemet.

– Kurvára fáj a fejem, de attól, hogy beszélsz hozzám, máris jobb. Ismerjük egymást?

Ahogy az arcára nézek, látom, hülyeséget kérdeztem. Mármint az ő szemszögéből. Nekem egy pillanatig se áll szándékomban úgy tenni, mintha bármire is emlékeznék az elmúlt órákból. Csavarint párat a kezében lapuló zsebkendőn vagy zsebkendőkön.

– Aha. A K. Bandi vagyok. Tudod, akit iderángattál, mert elfelejtettél írni az első kötetéről.

Kell egy kis idő, hogy ezt a logikai csavart felfogjam, de aztán összeáll. Az András, akinek elkértem a kötetét. Nem a Helyszínibe való, persze, de van pár bejáratott lap, ahol efféle kritikákat is közlök időnként. Szóval elkértem, elküldte. A kilencvenkettedik oldalon letettem azt a rohadt könyvet a dohányzóasztalra. Minden reggel arra teszem le a kávéspoharam. Minden nem túl szívélyesen vendégül látott haverra meg irodalomgroupie-ra rászólok, hogy ne lökje arrébb. Nem fejeztem be.

– Vagy úgy, bocs.

Körülnézek az asztalon, hátha rendeltem valamit a közelmúltban, amit még nem döntöttem magamba, vagy legalább itt felejtettek a közelemben valami ihatót. Az egyik felespohárban úgy félcentnyi barna folyadék, lehúzom. Nem úgy tűnik, mintha Andráshoz vagy Pogácsához tartozott volna. Találok egy műanyagpoharat is, benne, mondjuk, viceházmesterrel. Egy pillanatra eszembe jut, hogy az este kezdetén még söröztem, de még gondolatban se vonok vállat, olyannyira mindegy. Körbelögybölöm a számban. András rendkívül ideges arccal figyel, és olyan mereven ül a pad szélén, hogy nem tudom elképzelni, mit keres még itt. Nem fogok beszélni vele. De semmi erőm most felállni és arrébb menni.

Nagyon úgy tűnik, hogy már csak a legalja maradt. Pogácsa rég az asztal másik felén ülő társasághoz fordult, nekik célozza fárasztó poénjait. Az ismerősöket szkennelem, a volt főszerkesztőm rég lelépett, ez a késői elcsúnyulás már nem neki való. Attila, a főszervező, aki mindenért felelős, még tartja magát, becsületbeli ügynek érzi, hogy ilyenkor kitartson. A fiatalabbaknak néha még pohár vizeket is hoz, meg mogyorót, csajozni meg az istenért sem csajozna. Mármint így nyílt színen, a fejében valószínűleg ocsmányabb dolgokat művel bármelyikünknél. Ül is mellette két kis, hm, azt mondanám, költőlány, de igazából fogalmam sincs. Arcra nem rémlenek. Valószínűleg a nevük sem mondana sokkal többet. Pogácsa most feléjük próbál közelebb mozgolódni, egy csomag dohánnyal játszik. Én közben a jelentékenyebb arcokra vadászom. Hátha elcsípek pár mondatot, ami helyére zökkenti a világot, és amitől hirtelen visszatér az egész koraesti beszélgetés a köd borította agyamba. A bemutató főhőseiből már egyet sem látok. Mondjuk abból ítélve, hogy már a Nyomdában lézengünk, nem olyan meglepő. Elfolytak valahová, haza, a ma esti zsákmánnyal, vagy talán csak egy kevésbé züllött helyre. Nem mondanám, hogy bánom, hogy nem kell a képüket bámulnom, de hát a többiek sem villanyoznak fel túlságosan.

Eszembe jut, hogy talán azt sem ártana kideríteni, milyen rég volt a koraeste. A telefonom képernyőjén egy prominensebb repedés fut végig. A számok után végre az értesítéseket is észreveszem. Robi. Nagyjából hatszor próbált felhívni, utoljára éjfél előtt. Az ikonokból ítélve egyszer sem vettem fel, úgyhogy végül kénytelen volt feladni. Hát, ilyenkor már nem fogom visszahívni, a gyerekek miatt már elérhetetlen. Így járt. Mármint, személyes döntése volt, hogy a rövidebbet húzza az életben. Pogácsa közben feladhatta a csajozást, nem lehetett túl sikeres, bár ezen egy pillanatig sem csodálkozom. Azt a börtöntöltelék bajuszkezdeményt viseli, amit olyan gyakran látok mostanában. Ismét felénk fordul, nyugtázza, hogy nem mentünk sehová, és lassan ránk fújja a füstöt.

– Azért kemény volt, amit letoltál, Laci. Laci? Laci. A helyszínis arc, ugye, Bandi? Mármint, egy részét szerettem volna én kinyilvánítani. De erre vagy te. És ez annyira jó. Csak ezt akartam elmondani, na. Még az előbb, csak akkor kivoltál. Eszméletlen slay volt. Tessék, itt van még egy pogácsa, edd meg. Én, azt hiszem, megyek. Sziasztok.

Gyurász Marianna (1991, Révkomárom)

Költő, író, molekuláris biológus. Első kötete 2022-ben jelent meg Már nem a mi völgyünk címmel a Kalligram gondozásában.