Gyurász Marianna: Írók, akik nem szeretnek minket 7.

Kerosin felvétele

A hátam a hideg falnak nyomom. Illetve csak feltételezem, hogy hideg, ahogy azt is feltételezem, hogy van hátam, ugyanis az a szűkebb értelemben vett testem része kell legyen, főemlős létemre. Hát, halánték, tenyér, farok. Csak egy. Fogalmam sincs, mi van a helyén és mi nincs. A szemben lévő fal (az, aminek semmim sem nyomódik) mozi: teknősök vándorolnak rajta, és őket nézve úgy érzem, elfeledkeztünk valami kibaszott fontos dologról. De ha elfeledkeztünk róla, mégsem tarthattuk annyira fontosnak. Nem?

Például ha valaki most fegyvert nyomna a halántékomnak, és a nevemet kérdezné, pofán röhögném.

– Fogalmam sincs. Várj egy kicsit, haver, ülj le mellém, nézzük együtt az állatok lassú vonulását, csak visszatér egyszer. Vagy nem is volt olyan fontos.

Úgy érzem, ha még egy ideig bámulom őket, én lehetek a teknősök leghatalmasabbika. Szép sorban megeszem a többit, majd egy nyulat, egy anakondát, egy kondást, egy szépen felhizlalt mangalicát is, minden hazafias érzelmem, végül egy síró csecsemőt, amely, mielőtt elfogyasztanám, maga is lenyel egy a tojásból épp kikelő teknősfit. És amint lenyelem, magam leszek a világegyetem, válasz a saját kérdéseimre. Bármit neveznek meg, az én nevemmel teszik, és együtt röhögünk majd a pisztollyal hadonászó faszfejjel, mert ő is én leszek.

Pár óra telhet el így, aztán pisztoly helyett egy pucér segg jelenik meg a halántékom mellett. Semmit sem szegez rám, csak lecsúszik a fal mellett, aztán megszólal.

– Csússzál már arrébb, na – nem a segg szólalt meg, hanem a hozzá tartozó. Arc? Hangszálak. Efféle kiegészítők is járnak az emberi kiterjedésünk mellé, igaz? Mintha egy másik életből próbálnám előhívni az egykor készpénznek vett tudást, épp átlényegülés közben kapott el a hang, és visszarántott, úgyhogy ismét kezdem egyszemélyes albérletnek érezni a testem, meg másokét is elfogadom annak.

Arrébb csúszok, és lassan a lakás is lakássá válik körülöttem. A sajátom: felismerem a retkes kávézóasztalt, az előző lakó itt hagyott, pucérra kopott szőnyegeit. A lehányt kanapé mellett ücsörgünk, és reszketünk. Rajtam póló nincs, a seggen pedig gatya. Valamiért képtelen vagyok fókuszálni az arca, így inkább elfordulok, és nyugtázom, hogy a lehányt kanapén Anikó (Andi?) alszik. Valószínűleg ő hányta le, tehát ezért nem kell szégyellnem magamat. Aki nem csinált ennél durvábbakat, ne is nevezze magát írónak, azt sem tudja, mi van, ha pedig nem tudja, mi van, hogy írhatná meg, mi van. Anikó minden ruhadarabja szinte érintetlen. Ez azért egy kicsit elszomorít. De nem agyalok rajta sokat. A mellettem ülő segg gazdája felé fordulok, hátha most sikerül felfognom az arcát.

Mintha folyton átírná az agyam. Az előbb egy pillanatra azt hittem, a krisnás ül mellettem a tegnapi klubból. Akivel az irodalmi est utáni őrületben találkoztunk, még mielőtt mindannyian eleresztettük volna a fonalat. Mielőtt Dabason találtam volna magam (vajon tényleg jártam ott, vagy öreganyám is egy simlis hallucináció volt?), mielőtt Andi (Anikó?) könyörgő üzenetét elolvastam volna, hogy szerezzünk már többet abból a cuccból. Vénuszlakócskának nevezne. Ufócskának. Kirázott a hideg a gyerekes szójátéktól. Ha van esze, úgyse instán ír ilyet, engem is inkriminál, de hát mióta érdekel ez különösebben, neki meg fingja nincs az ilyesmiről. Majd lesz. Szereztünk ufócskát. Úgy tűnik legalábbis, különben mit keresnék itt.

Az agyam egy szegletében még mindig teknősök vonulnak, az egyiküknek pucér embersegge van, az arca pedig Bandié. Emiatt képzelhetem úgy egy pillanatra, hogy Bandi ül mellettem, a vadiúj dílerem, szívszerelmem. De nem lehet Bandi, bámulom, ég a szemem, be kell csukni. Mire kinyitom, idegen arc mered rám. De mégis ismerem. Beugrik a neve. Zoli, Vörös Erik, jézusom. Már azt sem tudom, hogy tegnap este hogyan keveredett a P-be, most meg itt van. Én hívtam volna? Nem tudom eldönteni, merek-e erre a kérdésre válaszolni.

Zoli arca megjegyezhetetlen, generikus, egyszerre férfi és női arc, és mintha mindig kicsit másképp vetülne le az agyadban. Egyszer undort kelt, máskor, hát, ne menjünk bele. Azt hiszem, a krisnás haverja, együtt főznek pálinkát valahol Mátészalka mellett. Az a pálinka és Bandi golyói, mármint a bogyói egymás után fogyasztva egészen átlényegítik az embert. Megvan a válasz arra, miért hívtuk át Anikóval.

Reméltem, Bandi is részt vesz a közös szeánszon, velünk együtt lépi át a tudat kapuját. Egyrészt persze lelki üdve és jobbulása reményében, másrészt, hogy olyan dolgokat meséljen el az első kötetével kapcsolatban, amik kitolhatják kreatív energiáim sárba ragadt kis ladáját a lyukból, ahol vagy egy éve vesztegel. Nem mintha nem írtam volna ez idő alatt hatalmas olvasottságot és kattintásszámot produkáló, megosztó, zseniális beszámolókat. Cirkusz és kenyér, na meg bor, ennyi. Büszke vagyok rá, de nem elégedett. Be kell fejeznem a kritikát Bandi első kötetéről, vagy örökre ebben a gödörben rekedek. Erre ment ki az éjszaka, hát mégis kezd összeállni.

Felállnék, de a testem alig engedelmeskedik. Úgy remeg a térdem, mint egy artritiszes vénemberé. Félig sikerül csak felegyenesednem.

– No várjál, segítek – mondja Erik, és gyengéden tolni kezdi a fenekem felfelé. Kissé hevesen dőlök előre, a kávézóasztal felé. Nem sikerül felállnom, cserébe megkapaszkodom a szélében.

Ekkor borzalmas érzés fog el, valamiért az asztal csücske felé pillantok, ahol Bandi kötete hevert úgy egy évig, érintetlenül. Úgy vigyáztam rá, mint egy gyerekre. Senki nem érhetett hozzá, nem lapozhatott bele.

A gyerek halott. Ahogy ránézek, pontosan tudom, vörösborban áll, szétmállott, megfulladt. Halott. Még jó, hogy egyébként is kétrét görnyedtem, elhányom magam, kis része a kanapén köt ki, Anikó mellett. Mindannyian be voltunk mindenezve. Előfordult már ilyen, de a kötet mindent túlélt, azt hittem, halhatatlan, hogy a halogatásnak nincsenek következményei, a valóság elhagyásának nincsenek következményei, a faszkodásnak nincsenek következményei. Így sosem írom meg életem legütősebb, legzseniálisabb kritikáját. Végre nem Robinál publikáltam volna, sosem beszéltem neki róla, nem érdemli meg. Sokkal nagyobb horderejű lapot szemeltem ki. De ennyi. Minden kézzel írt jegyzet, kihúzás, a teleírt, üres oldalak, daszvidanyja. Eszem megáll. Öklendezem még egy kicsit.

Így annak sincs értelme, hogy a második kötetbe belevessem magam. Illetve talán volna, de elsodor a hév, nem gondolkodom, csak előkapom a vékony könyvet a nadrágzsebemből. Még jó, hogy azóta sem toltam le a gatyát, hogy ideadta, legfeljebb csak vizeléshez. Remélem. A kávézóasztal alsó szintjéről előhalászok egy öngyújtót, nyugtázom, hogy csak félig üres, és meggyújtom a kötetet az egyik sarkánál. Csoda, hogy ez nem nyirkos. Ilyen napok után. Pofonegyszerűen lángra kap a puha borító. Amikor már képtelen vagyok a kezemben tartani, egyszerűen az asztalra dobom.

Zoli erre életre kap, meglepő elevenséggel ugrik fel, elránt az asztaltól. Mintha valamiért nem tetszene neki a könyvégetés, sziszeg, és egy félig kiürült vörösboros üvegből locsol az asztalra. Nagy nehezen eloltja a lángokat. De már úgyis tök mindegy.

– Kurva égő a könyved, Bandi – motyogom, majd röhögni kezdek. Ezt fogom publikálni. Hát akkor majd Robinál. Úgyis minden szart lehoznak.

Gyurász Marianna (1991, Révkomárom)

Költő, író, molekuláris biológus. Első kötete 2022-ben jelent meg Már nem a mi völgyünk címmel a Kalligram gondozásában.