Kósa Eszter naplopója

A borítófotót a szerző készítette

Október 23., hétfő: Azt álmodom, hogy az általános iskolai osztálytársaim és az a fekete nő, akit egyszer a Radnóti úton, a Flippermúzeum előtt sírni láttam, egy asztalnál ülnek. Óriások, négy vagy öt méteresek, és akkora gömbökkel gurigáznak, amekkora én vagyok. A terem közepén kinő egy város, aránytalanul nagy hidakkal, és felébredek. Ma szabadnapom van. Szerdától vasárnapig dolgozom, a hétfő-kedd az új hétvége. Amikor felhúzom a cipőt, a kutya már türelmetlenül toporog, szia Kuckó, jó reggelt, magas hangon beszélek hozzá, mindjárt mehetsz játszani. Ebből ő csak a Kuckó és a játszani szavakat érti, idegen nyelven türelmetlenkedik, siet a lépcsőn, mert lent várja a másik kutya, akinek nem tudom, hogyan kell leírni a nevét. Marta harmincas nő, reggel fáradt, napközben mosolyog, ő is sokáig alszik, mint én. A földszinten lakik a férjével, Bulgáriából jöttek, ott vették öt éve a golden retrivert, akinek Gebi a neve, vagy Gébi, vagy Kebi. Mindig rosszul mondom, Marta kijavít, nicht Gebi, sondern Gebi, mondja, nem Gebi, hanem Gebi, de én nem hallom a különbséget. Azt mondja, neki könnyű megjegyezni az én kutyám nevét, mert a Kuckó szó hasonlít a куче szó kiejtésére, kuche, ami bolgárul azt jelenti, kutya. Marta tíz évig dolgozott egy trafikban, még együtt volt az előző férjével, még otthon, zu Hause, az üzlet felett volt egy kis szobája, ahol aludhatott, és csengetett neki, aki vásárolni akart. Aztán egyre több trafik lett, mehr Traffic, weisst du, eladósodtak. Érzem, hogy ez ennél sokkal bonyolultabb, de sem ő, sem én nem tudunk eléggé németül ahhoz, hogy részletesebben beszéljünk a történetről. A kertben ülünk, nézzük, hogy játszanak a kutyák a patakban, ő Nescafét iszik, én valami furcsa állagú, de finom kész kávét, Milbona Espresso Macchiato Kaffeegetränk, két euró tíz cent volt akciósan egy liter, a kavarós kávé olcsóbb lenne, de nincs vízforralóm. Főzőlap van az első emeleten, azt használhatnám, de ahhoz meg edényem nincsen. Esténként mindig Martával megyek dolgozni, mert olyankor minimum tízig vagyunk, néha fél tizenkettőig, attól függ, mennyi a vendég, és olyan későn nem mehetek haza egyedül. Ha nappal megyek Niederndorfba, ott a munkahelyünk, használhatom a biciklit is, de az túl nagy nekem, szerintem Marta férjének, Arminnak a biciklije lehet. Amikor hajtom, teljesen ki kell nyújtani a lábam, alig érem el a kormányt, mindig attól félek, hogy felborulok. Busz csak óránként megy, kettő euró hetven cent a jegy, feleslegesen drága, annyiért inkább gyalogolok. Ma nem kell menni sehová, ma ki kell takarítani a szobát, kidobni az üres, egyszerhasználatos ételeseket, a pizzásdobozokat, nincsen kukám, kukászsákom sem, a vécépapírokat kipakolom a polcra, üres zacskókba gyűröm a szemetet.

Október 24., kedd: A koliban nem tudtam mosni, haza kellett hordanom a szennyest, esténként zuhanyzás után a törölközőt az emeletes ágy szélén lévő akasztón hagytam. A szobatársaim kinevettek, mert kendőnek hívtam a törölközőt, ezért hamar megtanultam, úgy kell mondani, ahogyan ők. Aztán, miután otthon törölközőnek hívtam a kendőt, azt mondta a család, olyan lettem, mint a debreceniek. Mikor elkezdtem az egyetemet, a Balzac utcába költöztem, még nem tudtam Budapesten tájékozódni, Livivel mentünk az IKEA-ba, nyolcezer forint volt a Mulig nevű ruhaszárító, busszal vittük az albérletbe. Nem emlékszem pontosan, de szerintem Livi fizette ki. Fél évvel később költöztem a Szondi utcába, Béci segített, az összes cuccom befért a kocsijába. Mindent átpakoltunk az új lakásba, Béci pedig hazament Csepelre, amikor eszembe jutott, hogy a teregetőt a Balzacban felejtettem. A VAN filmzenekartól az Mindig ez számot hallgattam, gyalog vittem a Muligot a Ferdinánd hídon, zuhogott az eső, mindig ez, mindig ez, ez a kiszámítható mulandó szar. Azután a Gálya utcába költöztem, akkor jöttünk össze Tibivel, ez a lakás volt a kedvenc otthonszerűségem, szobakonyha, fürdőszoba káddal, harminc négyzetméter, a teregető folyamatosan útban volt, tele volt vele a lakás, gyűlöltem, ha elő kellett venni, inkább a székek karfájára, a fogasokra aggattam a száradó ruhákat. Egyetem után megint költöznöm kellett, el akartam adni a teregetőt, de végül a záróvizsga miatt elfelejtettem feladni a hirdetést. Anyáék feljöttek a diplomaosztóra, és én hazaküldtem velük. Most otthon van, Vásárosnaményban, szerintem a fenti fürdőszobában. Itt egy nagy táska vizes ruha az ágyam mellett egy tiroli kis faluban, Erlben, Budapesttől százharminckilenc, Debrecentől száznyolcvanhét, Vásárosnaménytól kétszázkét óra sétatávolságra, és nem tudom, hová tegyem. Pont négyezer-háromszázötvenszer tudnám végighallgatni a Mindig ezt hazáig, ha gyalog mennék. Csabi azt javasolja Messengeren, keressek két alkalmas pontot a szobában, feszítsek ki valamit, amire teregethetek. Tetőtérben lakom, van két kiálló gerendám is, de nincs madzagom. Jövő héten, amikor Martával Németországba megyünk vásárolni, megnézem a Lidl-ben, erős zsinór kellene, mert nehezek a vizes ruhák. Addig marad a szekrényajtó, a korlát, a polc, a szék, az ablakkilincs. Ha hátradőlök, az ágytámlán száradó zoknik beesnek az ágy és a fal közé.

Október 25., szerda: Ma fél tizenegytől kettőig és fél hattól tízig dolgozom. Már csak tízszer kell dolgozni mennem a héten. Angyalokra gondolok, ezt dúdolom, Kollár Klemencz-dal, felmegyek az emeletre, a női öltözőbe, a hatos számú szekrénybe teszem a táskámat. Állok a tükör előtt, milyen aszimmetrikus az arcom, mikor fordítottak nekem hátat, kicserélem a füldugókat, mert a munkahelyen olyat hordok, amit mások nem vesznek észre. Szorosra fonom a hajam, a végére gumit teszek, kontyba csavarom, a kiálló szálakat csipesszel tűzöm le, hajhálót húzok és piros kendőt kötök a fejemre. A konyhában felveszem a kötényemet, túl nagy a derekamra, kétszer körbeér. Imre, a szakács, háborog, hogy ott rohadjon meg az összes idióta fasz, nem tudják kinek van elsőbbsége, hallod, vágd már fel a hagymát, Eszti, csinálok rántottát, nem a vendégeknek, nekünk. Folyik a könnyem a hagymapucolástól, na, ne sírj, Eszti, mindig így viccelődik az Imre. Nem szeretem, hogy Esztinek hívnak, de nem akartam már az első napon kijavítani őket, és most már késő lenne megmondani, hogy nevezzenek. A mosogatógépet bekapcsolom, a kijelzőn: Übertemperatur, magashőmérséklet. Sebastiano hív, Ászte komme, így mondja a nevem, hogy Ászte. Sebastiano, akit mindenki csak Tianonak hív, Olaszországból jött, gyorsan gyúrja a tésztát, futva viszi ki a rendeléseket, amikor megérkezik az eszpresszója, cukor nélkül, akkor a pultra könyökölve issza, hosszú percekig, közben nagyokat sóhajt és hangosan fütyül, ha Taylor Swift-szám megy a rádióban. Bence egyik nap azt mondta, hogy a Tiano nagyon szeret engem. Szerintem azért szeret, mert első héten apró kockákra vágtam neki öt kiló harminc deka paradicsomot. Kedves bácsi, erős akcentussal, de jól beszél németül, mégis olaszul szokott magyarázni, mert szerinte nem a szavakat, az akaratot kell megérteni. Hetente egyszer kell felmosnom a hűtőhelyiségeket, a kettő együtt pont akkora, mint az otthoni szobám. Az elsőben a vákuumfóliába csomagolt húsok és a szószok vannak, a másodikban a tejtermékek, a zöldségek, a hamburgeres zsemlék. Kihordom a vödröket, Basalico, Coctail, tízliteresek, fázom, baloldalt vannak a paradicsomszószok, azok csak ötliteresek. Ha végeztél a hűtővel, mehetsz mérlegezni, rendben, akkor gyorsabban pakolok ki, gyorsabban mosok fel, gyorsabban pakolok vissza. Nekem mindig sietni kell, mert ha véletlen nem kellene sietni, akkor a munkatársaim azt hiszik, van időm, és rengeteg új feladatot kapok tőlük, amikre meg már nincs elég időm, tehát mindig sietni kell. Ma is egész nap siettem, már amikor megérkeztem, láttam, ahogy Tiano kirak a pultra egy nagy tál hagymát, mondtam is Bencének, nézd meg, az lesz a vége, hogy azt mind én fogom megpucolni. Pedig nekem van elég dolgom, pedig Tiano elvileg segítő nélkül dolgozik, pedig én Küchenhilfe vagyok, konyhai kisegítő, nem Pizzahilfe, de Tiano csak kávézott és a pultot törölgette, órákig húzta az időt, addig figyelt, addig szuggerált, hogy kínomban én kérdeztem meg, megpucolhatom-e a hagymát. Aztán hat és fél kiló pizzatésztát kell kétszázhúsz grammos adagokba kimérnem, az utolsó adag mindig túl kicsi, azt ki kell dobni a kukába. A Biomühl-be a bioszemetet, az ételmaradékot, a zöldségek héját. Ezt még Felix tanította, a főnök, ő apró golyókba gyúrja a tésztaadagokat, amit én kimértem, azt mondja, egy pékségben dolgozott korábban. Ist in deinem Zimmer alles in Ordnung? Ilyeneket kérdez, hogy minden rendben van-e a szobámmal. Felix segített átköltözni a másik helyről, kínosan éreztem magam az autójában, az út első felében csak arra tudtam gondolni, hogy én vagyok a csóró magyar, és hova megyek én a két bőröndömmel és a nagy kutyámmal, és én most jól összekutyaszőrözöm a gazdag osztrák tetőablakos sportkocsiját. A második felében meg már azon aggódtam, hogy milyen sokáig tart az út, biztos meg akar erőszakolni vagy ellopja a szerveimet. A Paradise nevű hotelben egy hét után mondtam fel, mert ott folyton ingyen dolgoztattak, a tizedik munkaórámban is négykézláb mostam az ebédlőt, mostanra tűntek el a térdemről a kék foltok. Megérkezik az étterembe Marta, ő készíti az italokat, Hallo Eszter, magas hangon köszön, festett, kiengedett haját megvilágítja a nap, csillan a körme, és kilép a konyhából, a vendégek közé. Itt az én hajamat még nem látták, mert mindig elfedi a kendő. Igazából azt sem tudják, hol laktam korábban, és azt sem, hogy fizikus vagyok, és azt sem, hogy írok, és itt nem Eszternek szólítanak, hanem Esztinek, a beosztásban meg úgy írják a nevem, hogy Ester, kihagyják a z betűt, és néha úgy kiabálnak át hozzám, hogy csajszi, le kéne pucolni a fagyisgépról azt a faszságot, bitte. Szóval itt, ahol egész nap cipekedem, fogalmam sincs, miért vagyok boldog. Talán az lenne a leghasznosabb, ha a hegyek összeszorítanák a mellkasomat, mert akkor honvágyam lenne. Két műszak között a Zollhausbrücke közepén állok, letámasztom az óriásbiciklit, a híd jobb oldalán Ausztria, a bal oldalán Németország, nézem az Innt, milyen világos, nem emlékeztet sem a Tiszára, sem a Dunára.

Október 26., csütörtök: Reggel sétálok, az erli Passionsspielhaus előtt olvasom a programot, Klavierabend, Schneeflöckchen, biztos drágák a jegyek. A földön vörösbegy, tartanom kell a pórázt, hogy Kuckó ne érjen el odáig. A madárszárnyak mozdulatlanok, szerintem halott, nem látszik rajta sérülés. Pont beleférne a markomba, de nem veszem fel, nem viszem el, pedig szeretnék hozzáérni, legalább eltenni az útról. Mire hazaérek, szinte elfelejtem, késésben vagyok, friss vizet rakok Kuckónak, felveszem a táskát. Kulcsra zárom az ajtót, innen tudják a szomszédok, új vagyok. Amikor Martától el akartam kérni a kulcsot, azt mondta, évek óta nem látták, ők nyitva hagyják a lakást. Én ragaszkodtam a biztonságomhoz, és Arminnak ezért zárat kellett cserélni az ajtómon. Azt mondta, megérti, mindenki így kezdi itt, kint, megérti, megérti, ezt ismételgette, miközben szerelt, egyébként honnan is jöttem, kérdezte, miután végzett, biztos Romániából vagy Magyarországról. Az új kulcsommal buszozok az étterembe, a sofőr beszélgetni kezd velem, ő Horvátországból emigrált, azt mondja, legközelebb nem kell jegyet vennem, mert tudja, milyen nehéz egy új országban új életet kezdeni, közbe akarok szólni, hogy ez nem új élet, ez egy átmeneti állapot. Ő ennyit tud segíteni, hogy akkor buszozzak vele ingyen, egyébként ez csak két megálló, Kufsteinig más lenne, Kufstein az már távolabb van. Leszállok a buszról, a Sajó Dávid Gegével készített interjú utolsó perceit hallgatom, visszaúton az Analog Balatontól a Fentet. Amikor hazaérek a reggeli műszakból, Tibivel online beszélünk, egész nap ezt vártam, ráadásul online sakkozunk is, de nem tudok figyelni, fáradt vagyok. Amikor letesszük, nem tudok aludni, megnyitom az Einstein-leveleket. 1922. március 11., Polányi írta, a meglepettségtől felülök az ágyon, úgy olvasok tovább, ez tényleg megint egy Polányi–Einstein levél, és ez az a Polányi, akiről annak idején cikket akartam írni, aki először írta le a diszlokációkat, aki az egyik kedvenc emberem a világon. Eszembe jut a szakdolgozatom és az egyetem, meg kell néznem a neten, jól emlékszem-e a Fourier-transzformáció képletére. A Maxwellekre nyilván emlékszem, nagyon szégyellném magam, ha elfelejteném, le is írom gyorsan a differenciális és az integrális alakot, annak a papírnak a hátuljára, amin az itteni wifijelszó, Marta és Armin telefonszáma van, és rákeresek a 3D gömbi Laplace operátorra is, ezt sosem tudtam fejből. Legutóbb akkor voltam ilyen lelkes, amikor megtanultuk végre a csillagászatos tételt az államvizsgára, este tíz vagy tizenegy óra lehetett, az 5.89-ben voltunk Kamillával, a tanári asztalon ültünk törökülésben. Einstein azt írja Milevának 1900. augusztus 1-jén: the high spirits produced by the carefree life and good food are giving me confidence. I think I have not been able to kiss you for a whole month and I thoroughly long after you. Tibivel telefonálunk elalvás előtt. 1900. szeptember 13.: 3/4 of the stupid time is now over, soon I’ll be again with my sweetheart and kiss it, hug it, brew coffee, scold work laugh stroll chat…+an infinit! This will again be a cheerful year, will it not?

Október 27., péntek: Keveset aludtam, lüktetve fáj a fejem, nem tudok kiegyenesedni, olyan, mintha hasba szúrtak volna. Leguggolok Kuckó vizes táljáért, nem bírok felállni, három Nospát és másfél Algopyrint vettem be az elmúlt tizenkét órában. Tíz perc alatt érek ki a ház előtti buszmegállóba, hányingerem van. Amíg várok, azon szorongok, kérdezzem-e meg, hogy akkor kell-e fizetnem a buszjegyért, egyébként is, milyen kérdés ez, és soll ich zahlen vagy muss ich zahlen. És az is lehet, hogy nem a tegnapi sofőr lesz, sőt még rosszabb, ha ő lesz és meg sem ismerem. Végül megérkezik a busz, a sofőr legyint, jó, akkor nem kell jegyet venni, leülök az első ülésre, még egy utas van rajtam kívül, beszélget a sofőrrel, gondolom, horvátul. Aztán a sofőr németül megkérdezi tőlem, hogy fáradt vagyok-e, a lábánál van egy hűtőtáska, onnan kivesz egy kólát, azt mondja, ettől majd jobb lesz. Szerintem meg akar mérgezni. Vagy most tényleg ennyire egyszerű lenne minden? Nem tudom, melyik lehetőség ijeszt meg jobban. Egy perc múlva érkezem a munkahelyemre, a vezetőfülke kijelzőjén látom, mennyi idő van a következő állomásig. Ha valamit tett az italba, az sem hat olyan gyorsan, hogy itt legyek rosszul, a zsebemben van egyébként is a paprikaspray, amikor félek, mindig rajta tartom a kezemet. Bevánszorgok a munkahelyemre, tényleg jobban lettem a hideg kólától, és ma sem raboltak el. Le kellene mosni az ablakpárkányokat, mondják. Imre és Tiano karba tett kézzel állnak, kétszer akkorák, mint én, tanakodnak, nézik az ablakot, milyen magasan van, aztán engem. Abban állapodunk meg, hogy a pultra nem szabad felállni. Végül sörösrekeszekből építenek várat, én kételkedem, de ők azt mondják, el fog bírni, az ablakból látom a kedvenc hegyemet. Dorian érkezik, what the fuck is going on, nézi a rekeszvárat, hogy mit csinálok, megvonom a vállam, Dorian hangosan nevet, Imréék ötlete volt, magyarázkodom, és én is nevetek. Ezt majd biztos elmesélem Tibinek, mit csinál éppen, mindig erre gondolok. Lehet, hogy olvas, fürdik vagy az egyetemen van, majd sakkozunk, és akkor elmeséli, hogy van, és én is elmesélek mindent, bár félek, hogy néha nehéz követni, mert túl sok az idegen név a történetekben. Dorian Szlovákiából jött, azt az egy magyar kifejezést ismeri, hogy fekete lábos. Pincér, a vendégek között mindig mosolyog, amikor hátul, a konyhán van, velünk, ráncolja a szemöldökét, shit, angolul káromkodik és németül indokolja meg, miért, wieder viele Gäste, már megint sok a vendég. Ászte, komme, le kell szedni a cserepes bazsalikomok levelét, csajszi, egyél fánkot, hallod, be kéne hozni azt a három láda uborkát, a kurva anyját tényleg, hogy a faszomba lehet így kiborítani, Esztike, hallod, gyere, seperd már föl, mert a faszom kivan, jaj, de jó, danke, bitte, danke, fel kéne szedni a rácsokat a padlóról, és átmosni, vágod, csináltad már előző héten, ezt seperd fel, de közben azt mosd el, mert most akarom használni. Kék ládákba kell pakolni a mosatlant, úgy megy be a mosogatógépbe, futószalag. Amikor megtelik, megáll a gép, ezért folyamatosan ki kell szedni, ami már tiszta, és rendszerezni kell. Amikor Martával délutánonként hazaérkezünk, Armin mindig nevet rajtunk, mert még egy pár percig olyan, mintha dolgoznánk, csapkodjuk az ajtókat, futva csinálunk mindent. A két műszak között csak gyűlnek a koszos vödrök, az óriás dobozok, a pizzás, süteményes, salátás, főételes, leveses, kicsi fehér tányérok, gépalkatrészek. Ha nem mennék vissza este, ellepnék a konyhát, aztán az egész éttermet, ha holnap sem mennék dolgozni, a sok koszos üveg és műanyag és fém és alumínium kifolyna az ajtókon és az ablakokon.

Október 28., szombat: A reggeli műszak után a vízesésnél sétálok. A Nospa plusz Algopyrin ma is beválik, le kell vinni Kuckót, nincsen, aki segítsen. A vízesés kb. félóra innen, az erdőn át érek a völgybe, egy olyan hídon kell átmenni, aminek rácsos az alja, körülbelül hat méter hosszú. Ott ölbe kell vennem Kuckót, ő nem mer a rácsokra lépni, huszonkét kiló, folyik a víz a hátamon, lerakom a túlparton, beleszalad a patakba, ugrál, vadássza a leveleket. Én leveszem a cipőmet, a mikulásos zoknimat a hátizsákba rakom, előveszem a papucsot, úgy megyek tovább a patakba, a kutya után. Jól esik a jéghideg, én egész nap a hatvan fokos vízpárában állok. Amikor először voltam itt, szúrták a talpamat a kövek, azóta tudom, papucsot kell hozni. Várat építek a kavicsokból, figyelem az élüket, tapogatom, mennyire érdesek. Milyen csúnya a kezem, tele van apró vágásokkal és pöttyökkel, tegnap megszúrtam a tenyerem egy szilánkkal, pont ott, ahol az életvonalam van, egész nap csípi a tisztítószer és mindig víz éri a bőrömet, sosem fog meggyógyulni. Összedörzsölöm a kavicsokat, mennyire csúszósak, az egyik pont a markomba fér, akkora, mint egy vörösbegy. Egyedül vagyok a völgyben, visszhangzik, amikor énekelek, angyalokra gondolok, Kuckó szabadon szaladgál, de csak addig mer bemenni a vízbe, amíg leér a lába, zúg a vízesés, mint egy üresen járó, óriás mosogatógép. Összegömbölyödni a földön, egész nap erre gondoltam, hogy mennyire szeretnék a konyhakövön vagy a buszmegállóban vagy a bicikliúton így feküdni. Úgy érzem, nem hűltem le eléggé, mindenem forró, a hátizsákot a fejem alá teszem, rohan hozzám a kutya, csöpög a víz a pofájából, ilyen vizes a ruhám akkor is, amikor mosogatok, jövő héten rendelnek nekem nagy, műanyag kötényt, mert a textil mindig átázik, és én mindig úgy megyek haza, mint aki ruhában zuhanyozott, mert a mosogatógépet slaggal kell takarítani minden este, mennyi is az idő, nemsokára vissza kell menni dolgozni. De majd hétfőn vagy kedden, amikor hétvége lesz, így mondjuk minden vasárnap este, hogy jó hétvégét, kijövök megint. Elképzelem, milyen lehet itt éjszaka, milyen jó lenne, ha több időm lenne, ha tudnék írni is. Az Aratás volt az utolsó publikációm, márciusban, azóta nem fejeztem be semmit, vagy amit befejeztem, nem küldtem végül sehová, mert nem tetszik. Két hónapja próbálom megírni ezt a verset is a fenyőkről, így kevés és zavaros is, hozzáírni sem tudok. Ragad a gyantától a bőröm, a szív felé nőnek a tűlevelek, a testem kifordított fenyő, közétek tartozom, mert gerincemet harkályok verik. Mert harkályok verik a gerincemet. Másik vers is van, amivel foglalkozhatnék, a kutyás-bárkás, amiről egyszer Budán, a Tabánon már azt mondtam, hogy kész. Akkor is lüktetve fájt a fejem, a verset pedig (már nem szeretem szövegnek hívni a verseket, ahogyan nem szeretem törölközőnek hívni a kendőt), lehet, hogy éppen most nyilvánítom befejezetté (megint). Ennek az a címe, hogy A kutyákról. Itt vannak mind, fényes szőrűek is, beesett oldalúak is, egy szobában. Ha villámot látnak, felvonyítanak, ha dörög, maguk alá húzzák a farkukat. A sötét fedélzet ég, és ők összegömbölyödve alszanak, forró testek, apró csillagok. Kívánni lehet, ha vízbe ugrik egy. Szeretném, hogy hitünk erősödjön. A tengerfenék kegyelmében, a felhalmozott csontok békességében. Az egymáson szuszogók nyugalmában. És nyomja el az ázott szőr a rothadó hús szagát. Ha vizet adsz, tiszta legyen, ha jelet küldenél, küldj egyértelmű jelet. Mert vakok vagyunk a színekre, és ha van is madár, már nem mer leszállni közénk. A vers tördeléséről még nem döntöttem. Legalább nem küldhetem már sehová, mert most megjelenik. Szinte kész.

Kósa Eszter (2001, Nyíregyháza)

Az ELTE Természettudományi Karán szerzett fizikus diplomát. Verseit többek között az Élet és Irodalom, az Alföld, a Kalligram, az Eső, az Új Forrás, az Irodalmi Szemle, a Zempléni Múzsa, a Parnasszus, a Pannon Tükör, a Szkholion és a KULTer.hu közölte. A Hajdúböszörményi Írótábor többszörös díjazottja, a Versműhely tagja. 2020-ban KULTer stART díjra jelölték, 2021-ben és 2022-ben a Petri-díj II. helyezettje lett, 2022-ben Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjat kapott. Jelenleg első kötetén dolgozik. Szabadidejében fest és zenél.