Bíró Dóra: Örök vasárnap

a kép forrása: unsplash.com

Anna nem tudta pontosan, mire várakozik egy békásmegyeri panel negyedik emeletén. Néhány tömbre a szülők lakásától egy 15 négyzetméteres garzont bérelt neki az anyja. A lány nemrég töltötte be a 25. életévét, ezért úgy döntöttek, most már ideje lenne egyedül is megpróbálnia. A lakásban nem volt két egyforma tányér, a zoknik pár nélkül feküdtek az egyetlen komód mélyén. A fogkefe csak a fogkrémet tudhatta társaságának. Egy darab műanyag IKEA-s széke volt, amit a kétszemélyes, szintén műanyag és szintén IKEA-s asztalhoz adtak. Az asztal és az ablak derékszögéből a panelek közti beton játszótérre látott. Minden nap figyelte, ahogy az emberek a kockaösvényeken lépkednek a HÉV és a buszmegállók felé. Hogy épp munkába tartanak-e, vagy onnan érkeznek haza, csupán a Nap állásából tudta kikövetkeztetni. Előszeretettel üldögélt a konyhában, néhanapján még egy Nescaféval is megajándékozta magát. Anyja legutóbbi látogatása során kettőt is csinált. Ült a széken, anyja meg a konyhapult mellett állt előreesett vállakkal, fehér arccal. Mindketten a teret bámulták, és a logisztikai problémákon kívül, mint a bevásárlás, takarítás, számlabefizetés, nem sokat beszéltek. Ha valamelyikük szóra is nyitotta a száját, kis habozás után úgy tett, mintha ivásra készült volna.

Kiskorában az anyja beíratta szertornára, pingpongra, dzsúdóra, elhordta agyagozni, dekupázs tanfolyamra, még francia- és furulyatanárt is szerzett, de egyik kísérlet sem bizonyult sikeresnek. Anna nem nyert versenyeket, nem voltak művészi hajlamai és nem egyszer kificamította a bokáját, miközben próbált megfelelni az anyai elvárásoknak.

Pályakezdő munkanélküliként, miután a betontisztáson elfogytak a bámulandó emberek, általában a kanapén töltötte idejét. Sokszor elbóbiskolt, és arra ébredt, hogy nem abban a napszakban van, mint amelyikben elaludt.

Egy ideje már az évekkel sem törődött. Egyedül a vasárnapok mibenléte foglalkoztatta. Mert két ugyanolyan nap között néha nem tudta eldönteni, vajon eltelt-e véletlen egy harmadik. Nem mintha ez bármin is változtatott volna, de Anna azért szerette tudni, hogy valóban vasárnap van-e, vagy csak úgy tűnik, mintha az lenne. Ugyanis majdnem minden nap vasárnapnak álcázta magát, ugyanúgy kezdődtek és végződtek, de egy igazi vasárnapon Anna azért kicsit pihentetőbben bámulta a falat, vagy ha éppen a konyhában üldögélt, az elhaladó emberekhez más programokat társított. Nem az irodába igyekvő fontos kispolgárokat látta, hanem templomba vagy nagymamához tartó rendes családfőket és unokákat. Szerette elképzelni, milyen lehet hétfők és vasárnapok szerint élni. Munkába járni, külön irodai meg otthoni ruhatárral rendelkezni, barátokkal összefutni, kocsmába menni, színházjegyet kapni, vacsorát főzni meg kutyát tartani. Kedvelte a hétfők fáradt arcait is. A lógó karokat, a félrelépett magassarkút, a földön húzott iskolatáskát, a félig megevett, takonnyal összekent kakaóscsigát. Néha azt képzelte, ő is egy közülük, ő is belefárad az örökös hétfők kínzó sokaságába. Ez még az instant kávénál is több melegséggel töltötte el. Igazi hétfőket szeretett volna.

Anna egy (minden bizonnyal) hétköznap reggel kulcszörgést hallott. Az anyja beláthatatlan időközönként csak úgy megjelent a lakásban. Elszánt katona, SPAR-os málhazsákkal. Megállt a konyhapult mellett, és dobozokba porciózott ételeket emelt ki a táskájából. A fagylaltos meg tejfölös dobozok láttán Anna gyomra korogni kezdett. A hivalkodó ételfényképekkel ellátott dobozok szürke, a valóságban sajnos létező ételeket rejtettek. Ízektől és színektől mentes csirkét, brokkolit, rizst meg felismerhetetlen összetevőkből főzött tokányokat. Anyja összehajtotta és a székre tette az üres táskát, majd nekilátott a hűtőtetrisznek.

– Minden meg van főzve, csak fel kell melegíteni. Beraktam a hűtőbe, amit kellett, minden mást a pulton hagyok, ezeket majd pakold el, légy szíves.
Anna engedelmesen bólintott. Az anyja felkapva a táskát és átszelve a garzont félhangosan ezeket a szavakat intézte hozzá:
– Takarítani most nem kell, úgy látom. Azt majd legközelebb.
Ezzel becsukta maga mögött az ajtót.

Anna hezitált, vajon a triplacsoki fagylaltos vagy a fehér, áthúzott marhapörkölt feliratú dobozzal kezdje-e. Tényleg nem marhapörkölt volt benne. Talán csirkedarabok úsztak a felismerhetetlen eredetű bézs szószban. Mikrója nem volt, a tűzhelyen melegíteni most nem akart, ezért hidegen evett. Kanalat keresett, amikor a pulton egy sápadt alma mellett valami felkeltette a figyelmét. Egy barnászöld, ökölméretű, göcsörtös avokádó. Megütközve nézte. Nem értette, hiszen az anyja sosem vásárol egzotikus gyümölcsöket. Felemelte, hogy jobban szemügyre vegye. Enyhén puha. Habozott, majd kanalat vett elő. A kanál nyelét óvatosan a héjba nyomta, koppanás után forgatni kezdte körülötte az avokádót, miután körbeért, apró csavarással kettészedte. Letelepedett kedvenc ablakasztal-derékszögébe, és a felhőket figyelte evés közben. Az üres héjat kidobta, a magot maga elé rakta az asztalra. Nézegette egy ideig, mutatóujját a tetején tartva görgette. Egyre merészebben játszott, az asztal szélén, az ablakpárkányon terelgette. Halvány mosoly jelent meg arcán. Megpöckölte, a mag végigszánkázott az asztalon, majd nagy koppanással a földre esett. Anna utána mászott, az asztal alá préselődve, ahová az anyja egy ezer éve elhalt fűszernövény cserepét tette. A régi földbe kis odút vájt az ujjaival, belehelyezte és befedte a magot. Az asztal alól kimászva a csap alá tartotta a cserepet, és bőségesen meglocsolta. Az ablakpárkányra tette, hogy ezentúl együtt figyeljék az embereket.

Két vasárnappal a mag elültetése után épp egy pohár vizet szeretett volna a földre önteni, amikor egy kis zöld dudorra lett figyelmes. Orrát a cserép peremének támasztva bámult a földdarabkák közé. Egy hajtás igyekezett felszínre törni. Még óvatosabban locsolta, és miközben együtt ücsörögtek az ablakban, halkan dúdolt neki.

Anyja olyan csendben érkezett meg a lakásba, hogy Anna fel sem ébredt, csak a takarítás közben becsapódó ajtó zajára riadt fel. Anyja feje jelent meg az ajtónyílásban, egy felmosónyél társaságában:
– Becsapta a szél – mondta, majd ugyanezzel a lendülettel eltűnt.

Anna fújt egyet, a konyhába ment, bekapcsolta a vízforralót, kávét szórt két frissen elmosott bögrébe. Amíg várt, hogy a víz elérje forráspontját, a nedves bögrékben oldódó sötét barna szemeket figyelte. Sár, cukorral, gondolta magában, és egy poharat tett a csap alá. Az ablakpárkány felé fordult, locsolásra emelte a kezét, amikor észrevette, hogy a cserép eltűnt. Megütközésében egy kis vizet löttyintett a párkányra, majd az apró tócsába helyezte a poharat. Körülnézett, de se a pulton lévő, elmosogatott literes tejfölös dobozoknál, se az asztal alatt, se a szekrényekben nem találta a hajtást. A félkész saras cukorról megfeledkezve leült a kanapéra, és várta az anyja visszatérését.

A felmosóval lökte be a bejárati ajtót. Kicsit zihálva vette a levegőt, a kanapén ülő Annára rá sem hederített.
– Hová tetted a cserepet a párkányról?
– A micsodát a honnan? – kérdezett vissza fáradtan.
– A virágcserepet, a konyhában, az ablakpárkányról. Hová tetted? – kérdezte hangosabban és kimértebben.
– Ja, azt az ezeréves szemetet? Nem is értettem, miért rakod fel oda, ahol eszel. Kidobtam, mert útban volt.

Láthatóan nem tulajdonított nagyobb jelentőséget a kérdésnek, Anna pedig nem reagált. A falat bámulta. Anyja sziluettjét gyorsított felvételként érzékelte maga körül, ő pedig csak ült a hipószagban.

Besötétedett.