Bódi Péter novellája

Liam Moody felvétele

 

Beteg állat

 

A közvilágítás fényei nemhogy minket nem érnek el, de talán az alattuk elterülő aszfaltot sem. A környező házakban is leoltották már a villanyt, de az emberünk ébren van, a függönyt elhúzva néha ki-kiles az ablakon.

Valójában ránk vár, bár ezt még ő sem tudja.

Miki úgy ül mellettem, mint egy vizsgán stresszelő elsős egyetemista. Összeszorított térdekkel, feszült arckifejezéssel, mereven bámul ki az ablakon. Mindketten fekete melegítőt viselünk, az egyik kezünkben símaszkot szorongatunk, a másikban slagcsövet – a legjobb fenyítőeszközt: könnyen beszerezhető, olcsó és lehet úgy használni, hogy ne látszódjon meg nagyon a nyoma.

– Menjünk? – kérdem, mikor már percek óta csendben ülünk.
– Várjunk.
– Mire?
– Bármi lehet.
– Később is lehet bármi. Ez ilyen.

Nagyot sóhajt.

– De semmi nyolc napon túl gyógyuló, oké?
– Figyelj – mondom, miközben átnyújtok neki egy pár kesztyűt –, az a lényeg, hogy nem kell túlgondolni. Az ilyesmit mindig akkor cseszi el az ember, ha túlgondolja.
– Meg amikor alulgondolja.
– Az első alkalommal, ha gondolkodsz, az csak túlgondolás lehet.

Válasz helyett kinyitja kocsiajtót, majd az egyik lábával kilép, miközben rám néz.
– Toljuk!

Mikinek nemrég komoly erkölcsi aggállyal kellett szembenéznie. Kamaszokkal dolgozik, leginkább hátrányos helyzetű fiúkkal, foglalkozásokat tart nekik, hogy a srácok addig se az utcán kóboroljanak. Hogy szarságokba ne keveredjenek bele. Havonta egyszer vendégeket hívnak meg, akik önkéntes alapon egy-egy foglalkozás erejéig motiválhatják a fiatalokat, új dolgokat mutathatnak nekik, beszélgethetnek velük. Így találkoztam Mikivel és a srácaival: az edzőmet hívta meg, hogy tartsunk egy bokszedzést a fiúknak, és mi nem csak elmentünk, de az edzőm még meg is ígérte néhány tehetségesebb srácnak, hogy ingyen járhatnak hozzánk, egészen addig, amíg a termen kívül máshol nem használják az ott elsajátított tudást. Így aztán aktív kapcsolat alakult ki Mikivel, mentünk is vissza néhányszor, egész nagy sikerrel.

A bejárati ajtó felé tartva felvesszük a símaszkot. Ijesztő, hogy az otthona mennyire ugyanolyan, mint a többi. Hogy az ilyen férgek milyen lazán simulnak bele a társadalomba: rendezett előkert, az elmúlt években festett homlokzat, kényelmes családi ház – bár pontosan tudjuk, hogy egyedül él. Halkan megyünk, én suhanok, Miki pedig mintha egy gyerekszobában próbálná világítás nélkül kikerülni az eldobált LEGO kockákat, lassan, hatalmasakat lép, lábujjhegyen.

– Nyugi, Miki. Ne felejtsd el, kihez megyünk – suttogom.
– Persze, de izgulok, mint a szar.

Felsorakozunk a tornácon, majd jelzek Mikinek, hogy álljon mögém. Hozzáérek a testéhez, érzem, hogy remeg.

Miki a munkájának megfelelően igazi közösségi ember, rendszeresen hívott meg minket néhány pohár italra, pedig valószínűleg ő keresett közölünk a legrosszabbul. Élveztem a társaságát, mert kevés olyan embert ismerek, akinek ennyire pozitív személyisége lenne annak ellenére, hogy mindennap arcon veri a valóság: Miki srácai nagyrészt bántalmazott gyerekek, gyakran már kiskamaszként aktív szerhasználók, akik a szerhasználat kultúráját otthonról lesik el. Ennek megfelelően folyamatosan neccesebbnél neccesebb helyzetekben találják magukat, és ez természetesen Miki hétköznapjaira is hatással van. Egy este bent maradtunk néhányan a közösségi házban valami születésnap miatt, és miután a kamaszok leléptek, nekiálltunk inni. Hajnalra ketten maradtunk, akkor fakadt ki.

Becsöngetek, az adrenalinszintem megugrik – innen már nincs visszaút, ez már visszafordíthatatlan. És ezt én valamiért élvezem. Nem azért, ami következik, hanem azért, amit elkerülünk ezzel. Miki hangosan, idegesen sóhajt.
– Te, én mindjárt bokán fosom magam.
– Miki, szedd össze magad, de kurva gyorsan!

Bentről motoszkálást hallani, majd egy magas férfihangot:
– Igen?

Hallgatunk.

– Ki az?

Előre megbeszéltük, hogy nem fogunk válaszolni. Úgyis kinyitja. Néhány másodpercig nem történik semmi, és szinte érezni a levegőben, hogy Miki mindjárt felrobban a stressztől. Aztán igazunk lesz: először az egyik, majd a másik zárat oldja ki, lassan feltárul az előszoba, és a kábé tízcentis résben megjelenik egy szem. A magas férfihang újra megszólal:
– Te vagy az?

Mikiék nemcsak Budapesten dolgoznak, de az elmúlt néhány évben már egy apró, Nógrád megyei faluban is szerveznek nyári táborokat a kamaszoknak. Az idősebbeknek különböző idénymunkákat intéznek, akik egyfelől pénzt kereshetnek, másfelől kipróbálhatják magukat néhány olyan területen, amire nem lenne rálátásuk. Eközben Mikiék a kisebbekkel töltik az időt: természetet járnak és közösen főznek. A szervezők igyekeznek az egyéni igényeknek megfelelő foglalkozásokat találni. Ehhez persze ismerni kell a srácokat, és Miki ismeri őket. Rengeteget beszélget velük, valami kölcsönös bizalomféle is kialakult közöttük, ami furcsamód egyszerre könnyű és nehéz ezekkel a fiúkkal: egy bizonyos szintig majdnem bárkinek megnyílnak, aki meghallgatja őket, de afölött lényegében senkinek. Kivéve, ha lerészegednek, ami mindennapos program a számukra, bár titokban kell csinálniuk. Egyszer az egyik fiú nem ért vissza időben a szállásra – tízig kimenőt kaptak vacsora után –, és a többiek sem tudták, merre lehet. Azon nevetgéltek, hogy a srác biztos Sanyibácsinál van, ami Mikiben azonnal gyanút ébresztett.

Nem rúgom be az ajtót, vállal nyomom, de erősen és hirtelen – így is elég a lendület: a szakállas, rövidhajú, kissé kopaszodó, pocakos, ötvenes éveiben járó férfi hátraesik az előszobában, majd jajgatni kezd. Belépek, megfogom a kilincset, majd Mikire nézek.
– Gyere már!
Miki hirtelen a szemembe bámul, és még mielőtt megszólalna, már tudom, hogy remegne a hangja, ha nem vágnék elébe:
– Kurva gyorsan!
Miután Miki tétován besétál, körbenézek az utcán – üres –, majd halkan bezárom az ajtót.
– Maguk… maguk…. – kezdene bele Sanyibácsi, de ekkor odalépek mellé, és a markomban félbehajtott, vastag slagcsővel rácsapok az ajtótól bevert orrát markolászó ujjaira.

Miki a falu határában találta meg a részeg kamaszt, majd a szállásig tartó húszperces séta alatt mindent kiszedett belőle: Sanyibácsi kétgyerekes, de elvált, jómódú faszi, a környéken mindenki imádja, a közösség aktív tagja, több vállalkozása is van a közelben, egy kisebb panzió, egy vegyeskereskedés és egy távolabbi faluban kifőzde is. Sanyibácsi ráadásul igazi humorzsák, bárkivel találkozik az utcán, mindenkihez van egy jó szava, egy ártalmatlannak tűnő vicce vagy egy kedves bókja. Sanyibácsi sokszor hülyéskedik, viccelődik, mondta a srác, néha velük is. Mikor Miki megkérdezte, hogy Sanyibácsi mégis mikkel szokott viccelődni, kiderült, hogy a faszi rendszeresen tesz szexuális ajánlatokat a srácoknak, amit jó pénzzel ellensúlyozna.

Felkészültem rá, hogy majd csitítgatnom kell, de Sanyibácsi nem hülye, egyből összerakja a puzzle-t, valószínűleg máris rájött, hogy rászedtük. A biztonság kedvéért azért előveszek egy kést, és azt mondom neki, ha elordítja magát, kénytelenek leszünk elvágni a torkát, mire ő csak bólogat, de Miki elkezd mögöttem nyöszörögni.
– Nem, nem ezt…
Egyenesen Miki szemébe nézek. Még a símaszkon keresztül is látni a félelmet a tekintetében.
– Szedd össze magad – mondom, majd visszafordulok Sanyibácsihoz, lehajolok, és erős, kimért ütésekkel verni kezdem. A slagcső tompa csattanása minden alkalommal máshogy hangzik, attól függően, hogy épp ízületet, csontot, zsírt vagy izmot ér az ütés.

A srácok közül senki sem vette komolyan Sanyibácsit. Lényegében szállóigévé vált közöttük. Ha valakiről nem tudták, hol van, azzal viccelődtek egymás között, hogy biztos Sanyibácsinál keresi a betevőt. Még csak nem is titkolták, de a faluban senki sem veszi komolyan Sanyibácsi viccelődését, még azok a helyiek sem, akik a táborban dolgoznak, hiszen Sanyibácsi mindenkivel ilyen: az egyik idős, özvegy szakácsnőnek például rendszeresen tesz házassági ajánlatot úgy, hogy közben a fél utca rajtuk nevet. Ez Sanyibácsi egyik visszatérő showműsora, mindig mosolyt csal vele a helyiek arcára. Egy mókamester.

Meg kell hagyni, Sanyibácsi néhány halk nyöszörgésen kívül csendben marad egész végig. Elsősorban a testét céloztam, de persze közben ösztönösen kapálózott. Valószínűleg több bordáját eltörtem, ahogy a jobb kezén az ujjait is, de a combja és a térde is kapott rendesen, nehogy hirtelen szaladni támadjon kedve. Érzek némi sajnálatot, de közben racionális maradok: ez a patkány nemhogy megérdemel minden egyes ütést, de még finom is vagyok vele. A vérében fekszik, nem kellett volna eltörni az orrát – így, ha betömöm a száját, megfullad. És akárhogy alakul, emberölésért nem mennék börtönbe. Pláne nem ezért a szar alakért.

Mikit hónapokon keresztül frusztrálta a kamasz sráccal folytatott beszélgetés, és mikor később a többieket is megkérdezte Sanyibácsiról, azok azt mondták, Sanyibácsi csak szívatja őket – valójában még egyikük sem járt nála. Miki kutatni kezdett: megnézett egy dokumentumfilmet az amerikai pedofilvadászokról. Néhány nappal később lenyúlta az amerikai kollégák módszereit – egy kamuprofillal addig ügyeskedett, még Sanyibácsival össze nem kerültek egy csetbeszélgetésbe, ahol Miki előadta a tizenegynéhányéves fiút, aki a közelben él, magányos és utálja a szüleit. Sanyibácsi bekapta a horgot: egyből felajánlotta, hogy nála bármikor meghúzhatja magát. Virágnyelven tehát már megvolt a faszi, ez így azonban nem volt elég.

Hátranézek Mikire. Ugyanúgy áll, mozdulatlanul, mint korábban.
– Képes leszel figyelni rá, amíg keresek valamit, amivel megkötözzük?
Hozhattunk volna magunkkal kötelet, de semmit sem akartunk itt hagyni.
– Persze.

Meglepően higgadt a hangja. Mikor belépek a nappaliba, ismét hallom a slagcső tompa csattanását. Sanyibácsi felnyűszít, mire Miki valószínűleg leáll, mert több ütést nem hallok.

Találok egy hosszabbítót a sarokban, elég hosszú, pont jó lesz, de még nem veszem magamhoz. Tovább megyek, fel a lépcsőn. Gyorsan átkutatok néhány fiókot, találok némi készpénzt meg három kurvadrága karórát a hálóban. Egy darabig sem a gyerektartással, sem az albérlettel nem lesz gondom. Néhány régi ékszert is elrakok, aztán megtalálom a MacBookját, a mobilját és a tabletjét is. Tele vannak a zsebeim. Ez volt a terv egyetlen olyan része, amit nem egyeztettem Mikivel, de ha kéri, megkapja a zsákmány felét. A szomszéd szobában észreveszek egy drágának látszó festményt. Nem értek ezekhez a szarokhoz, meg túl nagy is, inkább otthagyom, de aztán végiggondolom, én hova dugdosnám a dugdosni valót, és néhány perc alatt már a ruhásszekrény mögé nyúlkálok, ahol találok is valamit. Az egyik luxusóra díszdoboza lehet. Kinyitom: egy hatalmas köteg euro.

Miután a kamuprofil leírta, hogy utálja magát emiatt, de meleg, Sanyibácsi többször is megírta, hogy vele bármikor beszélhet erről, ő megértő és tapasztalt, szívesen segít a srácnak önmaga felfedezésében. Még meztelen képet is kért. Nem tudom, ez mennyire magától értetődő, de ekkor már én is része voltam a projektnek. Mikivel saturészegen feleseztünk a közösségi házban, és közben azon szörnyülködtünk, amiket ez a beteg állat írogatott a nemlétező kamasznak, aztán egy darabig azon idegeskedtünk, hogy az ilyen szitukkal a rendőrség sokszor egyáltalán nem foglalkozik – és ha foglalkozna is, ezek a srácok akkor sem mondanának semmit. Végül elhatároztuk, hogy a kezünkbe vesszük az ügyet.

Nem is értem, Miki min szörnyülködik.

A terv első része az volt, hogy rommá verjük a tagot. Szimplán bosszúból, amiért egyáltalán megpróbált megrontani egy gyereket. Nem tudjuk, korábban eljutott-e odáig, hogy tényleg megtegye, amire készült, de számunkra egyértelművé vált, hogyha csak rajta múlna, bármikor megtenné. És mindketten hallottunk már olyan esetről, amikor még ennél is egyértelműbb helyzeteket úsztak meg a Sanyibácsihoz hasonló férgek. Tipikus részeg tervezgetés volt, aminek általában nincs következménye. Aztán mikor egy héttel később felhoztam a témát Mikinek, egyszerűen csak annyit mondott, hogy toljuk.

Mikor ismét megjelenek az előszobában, Miki széttárt karral fogad, jelezve, nem érti, hol voltam eddig.
– Nem találtam a gépét – mondom. – Intézed?
– Igen.
Leteszem melléjük a MacBookot és a tabletet, majd Miki, bár kissé remegő hangon, de már jóval határozottabban belekezd a tervünk második részébe:

– Most belépsz a netbankodba.
– Ezt nem mondjátok komolyan – fakad ki Sanyibácsi, megfeledkezve a helyzetéről.
– Majd átutalod a számládon lévő összeget ide.

Miki elővesz a farzsebéből egy cetlit, rajta három bankszámlaszámmal.

– Nem sértésből mondom, srácok, de nem néztek ki olyanoknak, akik lenyomozhatatlan számlákat birtokolnak.

Magukra hagyom őket. Amíg Miki elmagyarázza a faszinak, hogy gyermekvédelmi szervezeteknek fog utalni, én összeszedem a hosszabbítót, és bedobom az előszobába. Körbenézek még egyszer, és egy kisebb ajtót is találok a folyosón. Pincehelyiség. Elég mély, ha elkezdene sikoltozni, leütöm, aztán lerángatom ide.

Mikor visszaérek az előszobába, Sanyibácsi már úgy panaszkodik a pénze miatt, mintha valami közhivatalban volna. Odalépek hozzá, és egy jól irányzott arcrúgással emlékeztetem a helyzetére. Miközben kiköp két fogat, véres ujjaival gépelni kezd, mire a telefonján megjelenik egy friss SMS: azonosító kód. Valószínűleg több számlája van, és fel voltunk rá készülve, hogy nem lesz időnk mindegyiket megnyitni. Egy olyan hosszú számot látok meg az összegnél, amit először nem is tudok kiolvasni. Bárcsak vágnám ezt a lenyomozhatatlan számla témát…. Nem tudom, visszaszerezheti-e a pénzét ez a fasz, hogy visszacsinálhatja-e az utalásokat. Mindenesesetre, ha így tesz, az marha kellemetlen lesz neki, mert mire mi távozunk, a pénzek már megérkeznek. Miki jobban ért a számokhoz, már mondja is, hova mennyi menjen, azonnali utalással. Ha Sanyibácsi nem lesz ott év végén a finanszírozók között, a csetbeszélgetés nyilvánosságra kerül – Miki sem rossz rögtönzésben.

Miután végeztek, megragadom Sanyibácsi vállát, és húzni kezdem magam után a folyosón, egészen a pincehelységig. Ezt kinyitom, majd megkérem, fáradjon le. Nem akarom lelökni, annak kiszámíthatatlan következményei lehetnek.

– Te maradj itt, és figyelj – mondom Miknek.
– Menjünk…
– Maradj itt! – vágok a szavába, még mielőtt képes lenne kimondani a nevemet Sanyibácsi hallatára. Magamra zárom az ajtót, és lemegyek a lépcsőn.

Sanyibácsi a pince poros padlóján ül, a sárgásan világító, lámpabura nélküli izzó alatt, mellette polcok befőttesüvegekkel, konzervekkel, italokkal. Egymás szemébe nézünk, az egyik kezemben hosszabbító, a másikban slagcső. Sanyibácsi sírni kezd.
– Kérlek… – nyöszörög. – Már mindenem elvettétek.

A slagcsővel addig verem, míg szinte elveszíti az eszméletét. Ez eltart egy ideig, rendesen elfáradok, és Miki már dörömböl is fentről. Nem kéne aggódnia. Tudom, hova kell ütni ahhoz, hogy piszkosul fájjon, de ne haljon bele az ember. Az orrán kívül alig vérzik valahol, ezzel se lesz baj. Egy falmenti csőhöz kötözöm a hosszabbítóval, úgy, hogy ki tudjon majd szabadulni. Az egyik polcon meglátok néhány üres befőttesüveget, hármat megfogok.

– Egy darabig még itt leszünk – mondom Sanyibácsinak.

Ráteszem a törzsére a befőttesüvegeket, majd elmagyarázom neki, hogyha bármilyen hangot meghallok, akárcsak egy kis csörömpölést is, vissza fogok jönni, és tovább fogom verni. Felállok, majd az egyik polcon, az italok között észreveszek néhány drágának tűnő whiskeyt. Az egyiket – a legdíszesebbet –, felkapom, felmegyek a lépcsőn, leoltom a villanyt, majd úgy sétálunk ki a lakásból, hogy azt Sanyibácsi ne hallja meg.

– Ezután, gondoltam, ránk férne egy ital – mondom Mikinek már a kocsiban, miután lekapjuk a símaszkjainkat.
– Te beteg állat – válaszolja fapofával, majd előveszi a slusszkulcsot, és a következő hetven percben nem szól hozzám.

Mikor megérkezünk az albérletemhez, megkérdem, kéri-e a pénz felét.

 

 

Bódi Péter (1991, Miskolc)

Író. Könyvei: Szétírt falak, Ab Ovo, Bp., 2012.; Hipster, Kalligram, Bp., 2017.; Engedetlenek, Kalligram, Bp., 2018.; Hype, Kalligram, Bp., 2021. Portréját Nagy Elena készítette.