Svetlana Žuchová: Anyák napjai (Pénzes Tímea fordítása)
Fotók: Arnold Eszter, Denník.sk
(részlet)
Most azonban Artúrnak igaza van. Végre hidegebb lett az idő, a csempék lehűtik a meztelen lábakat, a bőr feszül a nappali hőségtől.
– Szóval fagyit? – ismétli meg Etela.
– És van fagyink? – veti ellen Erik.
A pólóján átdob egy melegítőfelsőt és belekortyol egy újabb sörbe.
– Nincs – feleli Etela –, de vehetnél.
A közelben van egy kávézó, ahonnan termoszban hozható fagyi.
– Van gelátójuk, szorbéjük, nagyon finom – győzködi őket Etela. – És Erik biztosan szívesen feláldozza magát.
Erik hallgat, nem úgy fest, mint aki ilyesmire készül.
– Vagy szelünk még egy kis dinnyét – javasolja Erik, érezhető vigyorral a hangjában.
Mindenki sokáig hallgat, olyanok, mint egy színdarab szereplői.
– Tudjátok mit? – Zora kihúzza magát, lerakja a lábát, és a sötétben puhatolózik velük. Tenyerét az asztallapra rakja, szinte le kell csúsznia, hogy kitapogassa mindkét szandálját, belebújtatja a lábát, és lehajol, hogy becsatolja a pántokat. – Majd én elmegyek.
Egy darabig vitatkoznak, Erik persze azonnal felpattan, maradj csak, szóba sem jöhet, jól esne egy kis séta, ti addig csak borozgassatok, mindjárt itt vagyok, sőt még Artúr is ajánlkozik, hirtelen mindenki azon van, hogy fagyit hozzon, túltesznek egymáson, a lehető legjobb indokon törik a fejüket, hogy miért éppen ők, de Zora ragaszkodik a döntéséhez, és amikor a lárma ismét elül, Etela elmagyarázza az utat, itt nem lehet eltévedni, a kapu után rögtön jobbra, a földút végéig, a főutcán balra, és egyenesen, amíg meg nem látsz egy kis teraszos kávézót Popeye felirattal. Zora kimegy, a többiek a kapuban állnak és úgy néznek utána, mintha hosszú útra indulna, mintha talán utoljára látnák egymást, végül még vissza kell lépnie a termoszért, ami a nagy hűhóban teljesen kiment a fejükből. Eleinte mindannyian bizonygatják, hogy teljesen mindegy, milyet hoz, mintha ez megkönnyítené a dolgát, esküsznek rá, hogy akármilyen fagyi megfelel, de végül mégis kibökik, Zora megjegyzi az ízeket, csokoládé, pisztácia, málnaszorbé, és termosszal a kezében lépdel a kavicsos úton, a bőrszandál vékony talpa alatt érzi a köveket. A termoszt a fogantyújánál tartja és lóbálja, elképzeli, hogy ugrándozik, Piroskát látja maga előtt, bár továbbra is feltűnés nélkül halad a kertek között a sötét utcán. Szeret egyedül lenni. Nem tart soká, csak pár perc, míg Tibor alszik, máris visszatér a fagylalttal a teraszra. Zora ezt kicsit elodázná, végtelen mennyiségű időre vágyik, legszívesebben tovább sétálna, legszívesebben elmenne a kávézó mellett, a kávézót elhagyva a falu végét jelző tábla mellett, legszívesebben szép csendben lerakná a termoszt valahova az árokba, megvárná, amíg kialszanak az utcán a fények, aztán óvatosan lesétálna az út szélére, és odatenné a termoszt, a gazba, a kukoricaföld szélére, óvatosan, nehogy összetörjön, titokban, mint egy újszülöttet. De talán nem is, talán továbbmenne a termosszal, talán magával vinné, mint egy talizmánt, hogy bizonyítsa, hogy csak fagylaltért ment, hogy csak egy hirtelen támadt ötletnek engedett, hogy a falusi kávézó fagylaltja nem tűnt elég jónak, túl édes, ezért úgy gondolta, hogy máshol tesz próbát, hogy kissé távolabb is körülnéz, nem talál-e jobbat, és amint felfedez egy fagylaltozót, egy olyat, amelyik elnyeri a tetszését, megveszi a fagylaltot, a pisztáciát és a csokoládét, két gombócot mindenkinek, és visszamegy.
Eléri a főútba torkolló kavicsos út végét, és balra fordul, ahogy Etela javasolta. A közelben van egy híd a folyó mellékága fölött, és közvetlenül mögötte, balra egy füves parkoló és mellette egy neon Popeye feliratú bódé. A sötétben is jól kivehető. Zorának nem sietős, mégis azonnal a hídon terem. A legkisebb tétovázás nélkül letér az útról a parkolóba, a másik oldalon víz szegélyezi, a vízfelszín viszonylag nyugodt, a vízbe néhány móló nyúlik. Itt valóban enged az azonnali késztetésnek, elfordul a kávézótól, amely előtt most már három műanyag asztalt is megpillant, támlával hozzátámasztott székekkel, ma már nem várnak vendégeket. Nem a kávézó felé veszi az irányt, hanem átmegy a parkolón a vízhez. A túloldalon hétvégi házak, lejárattal a partra, némelyik sötét, csukott spalettákkal, egyes verandákon fehér vagy színes lampionok, parabolaantennák, a vízen néhány csónak. Zora még tovább megy, itt magasabb a fű és a gaz, Zora érzi a bokáján. Kissé kellemetlen érzés, hogy nem látja pontosan, hova lép. A parton magas nád nő, a vízfelszínt helyenként vízililiomok borítják. Zora óvatosan lelép az egyik mólóra. Valószínűleg valaha fürdésre használták, rozsdás lépcsők vezetnek a vízhez, de láthatóan már régóta nem használja senki, az egyik oldalon meglazultak, a vasszerkezet megdőlt, olyan, mint egy hajóroncs. Nem messze egy kidőlt fa hever a vízben. Zora egy ideig nézi a szemközti házakat. Legalább egy ideig szeretné megtapasztalni a nyugalmat. De máris visszatér a szárazföldre, a móló és a part között egy felborított csónak fekszik, ami hídként szolgál. Zora átgázol a gazon, és amikor újra áthalad a parkolón a kávézó felé, tudatosul benne, hogy szinte rohan.
***
A pincér épp a székeket rögzíti a bejárat előtt. Láncot teker át a támlájukon, az asztalok lábán, és lelakatolja őket.
– Még nyitva vannak? – szólítja meg Zora. Talán nem kellett volna ténferegnie, talán a mólón álldogálás miatt lemaradt a fagylaltról. A pincér felé fordul, fura a frizurája, a fél feje borotvált, a másik felén meg olyan hosszú a haj, hogy szinte eltakarja a szemét. Zorának önkéntelenül Tibor jut eszébe, talán a pincér sem szereti a hajvágást.
– Éjfélig vagyunk – válaszol a férfi –, csak a terasz van zárva. Nem gond? Bent van hely.
Zora fellélegzik.
– Nem, nem – rázza meg a fejét, és felemeli a termoszt, hogy a pincér lássa. – Csak fagylaltért jöttem.
A pincér előhúz egy lakatot a kötényzsebéből, leguggol, beakasztja a láncszemekbe és rákattintja.
– Azt hiszem, van még valamennyi – mondja, miközben azt teszteli, tart-e a zár. – Üljön csak le egy kicsit, mindjárt jövök.
Zora bemegy a kávézóba. Az ajtóval szemben bárpult, kávéfőző és fagyasztópult rozsdamentes acélból készült fagyis tartályokkal. Zora látja, hogy a nagyja már üres, tiszta. A kis helyiség meglepően világos, bent három, üveglapú fonott asztal áll szintén fonott székekkel, és ugyanolyan anyagból készült huzat, mint az ablakokon a függönyök. Még a mennyezetről lógó lámpa búrája is fonott. Zora választása az ajtó mögötti asztalra esik, kicsit távolabb a többitől, igyekszik szenvtelennek tűnni, nem azért jött, hogy ma este egyedül ücsörögjön, csak beugrott, csak fagyiért jött, és már megy is, vissza a teraszra, ahol Artúr várja, meg Tibor a hálószobában. Vajon felébredt már? Tibor éjszakánként felébred, és nem és nem akar visszaaludni, ököllel veri a szoba ajtaját, toporzékol, ordít, sokszor csak hajnalban nyugszik meg. Talán mire Zora visszaér, a terasz már üres lesz, talán Artúr és Tibor üldögél ott, talán Etela és Erik már elvonultak, próbálnak elaludni, és imádkoznak, hogy Tibor ordítozása fel ne ébressze a lányaikat.
Zorán kívül csak három fiatal nő ül egy másik asztalnál. Szépen öltözöttek, egyiküknek, a hosszú hajúnak feltűnő, bicikli formájú fülbevalója van. Mindhárom világos nyári ruhát visel, az egyik széken horgolt táska lóg. A nők, valójában lányok, tiszta, egyszerű benyomást keltenek; Zora nem tudja elképzelni, hogy kételkednének magukban, hogy tétováznának bármiben is, bár be kell vallania, hogy a képzelete gyakran téved. Bárcsak én is ilyen lennék, gondolja Zora, és futólag, inkább csak megszokásból tesz néhány fogadalmat, hogy mit tesz, hogy ilyen legyen. Például élénk színű ruhákat kezd hordani. Zora a halvány színeket kerüli, mert állandóan ügyelhet, nehogy bepiszkítsa magát, és mindig az a vége, hogy valamihez hozzáér és máris zsírfoltos a fehér pólója. De ha megerőlteti magát, gondolja tétován, ha beszerez egy krémszínű ruhát, ő is olyan lesz, mint ők, sugárzó és egyértelmű. A hosszú hajú, halványrózsaszín, háncstalpú vászoncipős ekkor megszólal:
– Pszichológiát szeretnék tanulni – és a barátnőire néz, Zora egy pillanatra látja az arcára kiülő büszkeséget, látja, hogy lelkesedést vár, mondjuk tapsot vagy éljenzést, de a másik kettő inkább értetlenül, némán és meglepetten néz rá.
– És hová? – kérdezi végül a horgolt táskás.
Zora viszont úgy véli, hogy valójában nem érdekli.
– Brünnbe – válaszol a hosszúhajú ugyanolyan lelkesedéssel, ami láthatóan annyira erős, hogy képtelen észrevenni barátnői zavarát. És ebben a pillanatban Zora elszégyelli magát, elvégre akár a lányai is lehetnének. Ekkor nyílik az ajtó és belép a pincér, a feje közepéről lelógó hosszú haja a füle mögé tűrve, arca vékony, állkapcsa jellegzetes.
– Itt is vagyok – mondja, és átcsusszan a pult és a fal közötti résen.
– Adja csak ide, megnézem, mink van még – nyújtja a kezét, Zora lecsavarja a termosz kupakját, és átnyújtja a termoszt.
A választék már nem volt nagy, Zora málnás és citromos fagylaltot visz a termoszban. Az az érzése, hogy a kiruccanás nagyon sokáig tartott, pedig csak néhány percre van a ház a kávézótól, és a víz mellett tényleg csak egy kicsit időzött. A főúton egy autó halad el, a házak közül kutyaugatás hallatszik. A túloldalon egy fabódé áll, egy büfé, falát csavart fagylalt, sült krumpli és lángos képei borítják. A büfé előtt egy piros csúszdás famászóka áll. Zora észreveszi, hogy a tetejéről hiányzik egy deszka, és elképzeli, ahogy Tibor átesik a lyukon mintegy két méter magasból a letaposott fűre. Intenie kell magát, hogy ez csak képzelgés, Tibor nem esett le, Tibor a zárt ajtó mögött alszik, nem tud kilopózni és leesni a meredek lépcsőn és beverni a tarkóját az asztal élébe. A mászóka mellett a műanyag asztalon hamutartó. Az elhagyatott játszóterek, fürdőhelyek és síközpontok mindig is hátborzongatónak tűntek Zora számára. Rákanyarodik a főútra.
Svetlana Žuchová (1976) szlovák regényíró, öt prózakötet szerzője: Dulce de Leche (2003), Yesim (2006), Zlodeji a svedkovia/ Tolvajok és tanúk (2011), Obrazy zo života M./ Jelenetek M. életéből (2013) és a Dni matiek/Anyák napjai (2023). Háromszor volt az Anasoft Litera irodalmi díj döntőse. A Jelenetek M. életéből 2015–ben elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját, és több nyelvre lefordították. Pszichológiát a bécsi egyetemen, orvostudományt pedig a pozsonyi Comenius Egyetem orvosi karán tanult. Tizenöt éve dolgozik pszichiáterként. Családjával Prágában él.
Pénzes Tímea (1976, Érsekújvár)
Író, költő, műfordító. Magyar nyelv és irodalom, illetve német nyelvtanári szakon végzett az ELTE-n, doktoriját ugyanott fordítástudományból szerezte. Németből, csehből és szlovákból fordít, tizenegy saját könyve és tizenkét műfordításkötete jelent meg. Legutóbb Monika Kompaníková Az ötödik hajó, Svetlana Žuchová Jelenetek M. életéből, Maria Modrovich Flesbek, Dominika Madro Szentélyek, valamint Eva Urbánová Agancsi és Nyakkendi című kötetét fordította. Több műfajban próbálta ki magát: ír verset, elbeszélést, drámát, továbbá útinaplókat.