Ráday Zsófia verse

Szymon Burza felvétele

Olimposz

Ad notam: DNA Beatz – Olympian Gods

„Innen a kockaforma, merőleges élek között
kinyíló rések kereszteződő labirintusából senki
sem jutott ki többé, ki egyszer oda betévedt. Azt
sugallta minden, hogy innen el nem menekül,
aki halandó.”
Borbély Szilárd

Gyuriék felett kettővel,
a legmagasabb tömb legtetején laknak isteneink.
Csoszogásuk, a mennydörgő harákolás
lehallatszik mindenkihez a telepen,
egészen az alvilágszagú pincékig.

Mondják,
itt élnek az idők kezdete óta,
dicsfényük a régi – hiába fenyeget
lekapcsolással a szolgáltató.
Görögösen hordják otthonkáikat,
lantként pengetik erkélyeiken a zsebrádió frekvenciáit,
matatnak a gombokon: keresik a legéteribb efemet.
Kézfejükön ráncokba gyűlik a halhatatlanság.
Villámokat szórnak, ha túl hangosan
csináljuk idelent a történelmet.

Mesélik,
cekkerekben cipelik világunk,
a lépcsőfordulóban kovászolják sorsunkat,
kamráikban szárítják letűnt éveink füzérét,
konyháikban főzik be a sűrű jövendőt
és egyre többször felejtik ki a babért
a dicsőséges köménymaglevesből.
Mikor kegyesek hozzánk, ebédillat ül a tájra,
de ha megbántjuk őket, árvizet küldenek ránk.
Elég egy kint felejtett szemeteszsák,
egy hosszúra nyúlt dionüszia, elég
egy Prométheusz, magasföldszintre láncolt
kerékpár, és már ázik a plafon.
Olyankor imáink sem érnek el hozzájuk,
keringenek csak a lámpák körül,
sötét penészfoltokká csomósodnak a sarkokban.
Összeül hát a lakógyűlés, és, engesztelni haragjukat,
minden újholdkor feláldozzuk a közös képviselőt.

Beszélik,
százfiókú sublótokban őrzik kincseiket
– a mindenség hiányzó alkatrészeit:
anyacsavart, konzervdobozt, parafadugót,
családi fényképeket, nyugtát, visszajáró oboloszt,
szatyraikban szatyrot, kiégett villanykörtét
a Heszperidáktól, teremtményeik szabásmintáit.
Délidőn hálótermeikben hűsölnek,
estére fogsort cserélnek egymással
égi szokás szerint.
Valódi alakjukat senki nem ismerheti,
csak a héroszok, a nagy Unokák, kik köztünk járnak
és lábaikhoz dörgölőznek szörnyeik.
Néha a lépcsőházban, mintha elsuhanna
bolyhos ünnepi köntösük,
megvillanna glóriájuk kopaszfoltja.
De mire eszmélünk,
már ajtók csapódnak, zárak kattannak,
csak szívünk látta biztosan, hogy leszálltak hozzánk
a mindenhatók.

Jól tudjuk,
reggel az ő akaratuk ébreszt,
ahogy aranykorokkal csörömpölnek,
ezüstökkel kaparják le oldalukról
az odaszáradt mítoszok maradékát.
Éjjelente ők vigyázzák álmaink
a lakótelep felett.
Ébren tartja őket a vényköteles ambrózia,
az ellenjavalt házi nektár és a tompa izgalom,
hogy megérik-e még a holnapot.
Ablakaikból óvják a végtelent;
vaskorban kovácsolt függönyeik mögé
besüt a csillagfény és megcsillan
a nagyvitrinek üvegajtaján.
Itt tartják, suttogjuk, a világvégéket.
Ha jók leszünk, ígérik,
választhatunk magunknak egyet.

Ráday Zsófia (1999, Miskolc)

Keresési előzményei alapján kétségbeesett orvostanhallgató anatómiaszigorlat előtt, hobbi rovarszerelő, amatőr felhővadőr, kényszeres szinonimagyűjtő, kezdő nyugdíjas, tanácstalan csillagász, a budapesti és a debreceni időjárás megszállott rajongója. De igazából költő, jelenleg pszichológiát tanul az ELTE-n.